- Igaz, hogy nem sok hiányzott ahhoz, nyolcvanötben kézen fogja Egerszegi Krisztinát, és meg se álljon vele a Ferencvárosig?

- Ezt meg honnan hallotta?

- Innen-onnan.

- Mert pontosan így történt - mondja Turi György, aki Kiss László örökébe lépett, hiszen januártól ő lesz a Bp. Spartacus vezetőedzője és Kovács Ágnes trénere. - Sós Csaba akkor a Spartacusnál dolgozott, de a Fradihoz hívták edzőnek. Azt mondta nekem, figyelj, Gyuri, gyere velem, dupla pénz, nagy lehetőségek, viszont egyet kért, vigyem magammal a Népligetbe a tanítványaimat. Tizenöt korosztályos bajnokról volt szó, például Egerszegi Krisztináról. Sós a legjobb barátom volt, egy gimnáziumi osztályba jártam vele, a lányom keresztapja. Mégsem mentem bele, maradtunk Egérrel.

- Miért?

- Nem tehettem meg Kiss Lacival. Senki sem voltam a szakmában, amikor nyolcvankettőben munkát adott nekem a Spartacusnál. Magához vett, csoportot adott.

- Sós mit szólt ahhoz, hogy marad a Szparinál?

- Úgy összevesztünk, hogy évekig nem beszéltünk egymással. Aztán persze kibékültünk, amiben nagy szerepe volt Széchy Tamásnak. Ő mondta nekünk, hogy egy ilyen szintű barátság érték, nem mehet csak úgy tönkre. Kiss Lacival valahol itt találtunk igazán egymásra, tudom, hogy nagyon megjegyezte azt, hogy akkor nem hagytam cserben, nem vittem el a klubtól például Egerszegi Krisztit.

- Ez mind szép, de akárhogy is nézzük, három évvel később, mikor Egerszegi olimpiai bajnok lett, mindenhol Kiss László nyilatkozott, csak őt keresték az újságírók. Magyarán: nem érezte, hogy elvettek öntől egy visszahozhatatlan lehetőséget?

- Ellenkezőleg. Nekem nem kellett odaadnom Lacinak Egerszegit. Tisztában voltam azzal, abban a pillanatban még nem voltam azon a szinten - nyolcvanhatot írtunk -, hogy Egerszegiből világklasszist neveljek. Lehet, hogy meglepő, de én könyörögtem neki, vegye már át a gyereket. Egér tizenkét éves volt, amikor Laci elvitte Kubába a válogatottal. Amikor meglátta a többi edző, kiröhögték, hogy mit akar ezzel a kislánnyal. Két év múlva olimpiai bajnok lett.

- Sohasem gondolta azt magában, hogy na ne, ebből elég, itt vagyok tizenvalahány éve, gürcölök éjjel-nappal, és a közvélemény az sem tudja, ki vagyok?

- Van nekem egy nagybátyám, akadémikus, ő mondta nekem egyszer, sosem jó, ha valaki valamiért nagyon kapar vagy könyököl. Meg kell várni, mert úgy is el fog jönni a lehetőség, akkor pedig tálcán kínálják majd. Ez a nagy kivárás-elmélet. Azt hiszem, bejött. Lacira mindig felnéztem. Nevelt, tanított, barátjává fogadott. Sok egyebek mellett a munka iránti alázatot is tőle tanultam el. Nem púder, amit mondok, de néha az volt az érzésem, mintha a fia lennék. Voltak konfliktusaink, olyan is, amikor azt mondtam magamban, itt csak nekem lehet igazam, de aztán néhány nap elteltével rájöttem, hogy megint neki volt igaza.

- Tehát sohasem bánta meg, hogy annak idején nem ment át a Fradihoz?

- Sokat beszélgettünk arról, hogy mellette milyen kiugrási lehetőségeim lehetnek. Egyszer azt mondta - nagyon megmaradt bennem -, hogy jegyezzem meg: jobb egy jó üzletben társnak lenni, mint egy rosszban egyedül főnöknek. Ezt akkor mondta, amikor végül is úgy döntöttem, nem megyek át a Fradiba. Pedig a Fradi nekem a szívem csücske - már kisgyerekként a zöld-fehéreknek drukkoltam -, de láthatja, megint Lacinak lett igaza. Egér olimpiai bajnok lett, én meg harmincévesen mesteredző. Mindezt kettőjüknek köszönhetem.

- Amióta viszont napvilágot látott a hír, hogy a Bp. Spartacus vezetőedzője lesz, valamint Kovács Ágnes edzője, nos, azóta egyre-másra adja az interjúkat, tévényilatkozatokat. Érez valamiféle elégtételt?

- Akik fontosak számomra, vagy a szakmában dolgoznak, eddig is tudták, milyen részem volt egy-egy sikerben, értékeltek, elismertek. Amúgy pedig úgy voltam vele, egyszer eljön az én időm - tudja, a nagy kivárás-elmélet -, és akkor majd nem megy el mellettem az adott újságíró, hanem hozzám jön, kérdez, én meg felelek. Güttler Karcsi például tudom, hogy átérzi a jelenlegi lelkiállapotomat. Emlékszem, a szöuli olimpia előtt, amikor Laci leginkább Egérre figyelt, megkaptam Karcsit. Minden tekintetben le volt eresztve. Rengeteget dolgoztunk, szenvedtünk együtt azért, hogy Szöulban legyen eredmény. Ezüstérmes lett, akkor kerültünk közel egymáshoz.

- Ő mit mondott a kinevezése hallatán?

- Csak annyit, látod, mostantól a te nevedet írják majd az újságok az én eredményeim mellé. Aranyos. De Kovács Ági is az volt. Az egyik televízióműsorban megkérdezték tőle, hogy ki is ez a Turi György, mennyire ismer egyáltalán. Azt mondta, hat éve dolgozunk együtt, én mindig ott voltam, csak egy kicsit a háttérben. De a többiek is gratuláltak. Nagyon jó csapatban dolgozhatom. Nemes Zoli, Plagányi Zsolt, Kiss Miki vagy Szántó Gyuri. Összeszokott team, és akkor még nem beszéltem a fiatal, kezdő edzőkről. Hihetetlen alázattal, elhivatottsággal vannak a szakma iránt. Nem a pénzt, vagy az óraszámot nézik, hanem tanulni akarnak, vakon hisznek az embernek. Ez nagyon fontos, hiszen egyszer nekem is tovább kell adnom a tapasztalatokat, ahogy Laci is továbbadta nekem.

- Kiss Lászlóhoz hasonlóan az úszás mellett a horgászat a szenvedélye. Vagy tévedek?

- Nem, de ennek némileg ellentmond, hogy az utóbbi egy évben háromszor ha horgásztam.

- Ahhoz képest, hogy a kertje végében van a tó...

- Na, otthon egyszer sem. Most főleg nem vagyok abban az állapotban, hogy a kapásjelzőt vagy az úszót figyeljem. Az uszodában járnak a gondolataim. Pedig az olimpia után másfél hónapot voltam egyedül a nyaralóban. Mégsem mentem le a partra. Güttler Karcsival mondjuk kétszer elmentünk pontyozni.

- És?

- Az első alkalommal ő nyert kilenc-háromra, legutóbb pedig én hat-egyre. De azt az egyet is az én botommal fogta.

- Megszánta?

- Nem, Kiss Laci pont akkor telefonált, amikor kapásom volt, mondtam a Karcsinak, gyere, vágj be, legalább neked is lesz halad.

- Sohasem érezte hátrányát annak, hogy nem volt úszó, élversenyző?

- Ez érdekes. Széchy Tamás - ugye ő sem volt versenyző - mondta nekem egyszer, nagy előny, hogy nem voltam élversenyző, mert szerinte az úszókból jött edzők sokszor abba a hibába esnek, hogy az emlékeik, élményeik hatására nem tudnak objektívek lenni. Igazat adok az Öregnek.

- Széchy súlylökő volt, utána keveredett az uszodába. Önnél hogyan történt?

- Egy osztályba jártam a Rákóczi gimnáziumban Rudolffal, Hargitayval, Sóssal. Rajtuk keresztül kerültem a medencepartra. Megkedveltem, de testnevelőtanár akartam lenni. Aztán elvégeztem a tanárképzőt, majd a szakedzőit, és szépen lassan kialakult, hogy úszóedző leszek.

- Tanított is?

- Persze, öt évet voltam tanító bácsi. Biztos látta már a Telemázli-show-t a tévében, ott háziasszonyok a Fejes-lányok. Annak idején őket is tanítottam, a lábamon lovagoltak. Most biztosan nem tennének ilyet...