Egy időszakban a kajakot csak eszkimókajaknak nevezték Magyarországon. Hisz ők készítették az első fából, csontból és bőrből összetákolt kajakot. Ezek a járművek nem versengésre voltak hivatottak, hanem a létfenntartásban, a halászatban segítette az eszkimókat. Az szinte természetes, hogy észak-dél irányú volt e vízijárművek terjedése: előbb a skandinávok ismerték meg őket, aztán a németek, az angolok és így tovább.

Mégis, a történelem egy skót kajakos, bizonyos J. MacGregor nevét jegyezte fel valós rekordteljesítményéért, ő ugyanis az eszkimók mintájára épített kajakjával bebarangolta Angliát, Skandináviát és Németországot is. Hamarosan magyar követője is akadt: dr. Petz István járásbíró, túrakajakos, aki lapos fenekű, cédrus-, fenyő- és jegenyefából készült kajakján az első Duna- Tisza-túrát tette.

Hábl Károly, "Csárli" bácsi kutatásaiból az első verseny időpontját is ismerjük. 1862-ben, amikor még két szigetből állt a Margit-sziget, a Tudományos Akadémiáig tartó kajakversenyt rendeztek a pesti vízimolnárok, révészek, hajósok és halászok számára. Hány éves is akkor a magyar kajak-kenu sport? Maradjunk annyiban, hogy a hazai versenysportot megelőző "vadevezős" korszak a század harmincas éveinek elején kezdődött. Meglehetősen későn, hiszen 1933-ban már megrendezték a sportág első Európa-bajnokságát. Nemcsak az gátolta a sportág honi elterjedését, hogy a kajakok és a kenuk ára meglehetősen magas volt, hanem az is, hogy az evezős szövetség, amelynek "hivatalból" kötelessége lett volna a sportág népszerűsítése, nem kevés arisztokratikus gőggel elzárkózott a sportág felkarolásától. Pedig közben külföldön egyre népszerűbb lett a kajakozás, kenuzás. Internationale Representant des Kanusports (IRK) néven már 1924-ben megalakult a nemzetközi szövetség, s a már említett 1933-as és az azt követő 1934-es EB-nek akkora sikere volt, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1934-es athéni kongresszusán felvette a sportágat az olimpia műsorára is. A kajak kenu azóta is az "olimpiai család" tagja.

A berlini olimpiának ugyan már voltak magyar kajakos résztvevői, de felkészültségük még messze elmaradt a világ élvonalától. Ennek ellenére szép lassan kezdett megváltozni a sportág megítélése.

"Mérföldkőnek" számított, amikor 1937-ben a Nemzeti Sport - igaz még mindig "Evezés" fejléc alatt - már nem pusztán az eredményeket közölte, hanem kommentárt is fűzött hozzá. Korszakos jelentősége volt annak, hogy egy magyar versenyző, Balatoni Kamill, legyőzte a sokkal nagyobb hagyományokkal rendelkező Németország bajnokát. Így aztán a sportág első világbajnokságára induló kis magyar csapat (Cseh Gábor és Balatoni) már nem számított "outsider"-nek. A csapatot Há bl Károly vezette. Balatoni ezüstérmet szerzett a VB-n, s a következő években csak a világháború miatt nem lett még fénylőbb csillaga a sportágnak. Nyert még 1940-ben és 1942-ben is a stahrenbergi regattán, amelyen világbajnoki erősségű mezőny vonult fel. Győzött egyesben, párosban és négyes is. A négyes győzelme viszont már minőségi különbséget jelentett: a magyar kajaksport már nem csak Balatoniból állt, ekkortól ténylegesen magyar kajaksportról beszélhetünk. A következő években a sportág életében is bekövetkezett ugyanez a változás: a kajak-kenu elkötelezett hívei megunták az evezősök gyámkodását és önálló szövetséget hoztak létre. Egyre-másra alakultak a szakosztályok is - persze még csak Pesten: Pannónia TE, Karakán KK, Ganz, Elzett, Elektromos, BSZKRT. A sportág két apostola, Hábl Károly és Kovács Gyula szervezte a vízi életet. A sportág alapjait egyfelől a vízi cserkészek teremtették meg, másfelől a sokszor elátkozott kapitalisták (pl. a Weiss-Manfréd konszern tulajdonosa), akik felismerték, hogy alkalmazottaik hatékonyabb munkavégzésre képesek, ha rendszeres sporttevékenységet folytatnak. A világégés mérhetetlen károkat okozott. Jó néhány vízitelep lett bombatámadások áldozata, s ami még szomorúbb: ártatlanul sok versenyzőt hurcoltak el hadifogságba, vagy SS alakulatok gyilkolták le őket (többek között Balatoni Kamillt is). Nehezen sikerült a "büszkeségeket és kiválóságokat" helyettesíteni. A hazai sztárok háború utáni első nagy nemzetközi megmérettetése az 1948-as londoni olimpia volt, melyen nem játszottak főszerepet a mieink. A válogatott keretben már készültek az olimpiára a kenusok is, a sportvezetés akkor azonban még úgy döntött, hogy nem érik el a nemzetközi szintet. Ám nem biztos, hogy igazuk volt. Legalábbis ezt látszanak bizonyítani az

1952-es helsinki olimpia eredményei. A sportágból kinövő fiatal edzők (Gelle, Bajóti, Blahó, Szabó Sándor, Szabó Ferenc, Füzesséry, Söptei) tanítványai itt már igazán kitettek magukért. Parti János és Novák Gábor itt szerezte a magyar kajak-kenu sport első két olimpiai érmét, két ezüstérmet kenu egyesben 1000, illetve 10 000 méteren. A kenusokhoz hasonlóan itt mutatkozott be - mint kongresszusi küldött - egy fiatal magyar sportdiplomata, Bonn Ottó is, aki később az ICF főtitkári posztjáig vitte.

Az igazi áttörést az 1954-es maconi VB jelentette versenyzőink számára. A világ pedig csak ámult és csodálkozott, amint a fiatal magyar versenyzők (Hatlaczky Ferenc, a Mészáros fivérek, Vagyóczki Imre, Parti János, Pintér Hilda és Bánfalvi Klára) hat aranyérmet nyertek. Ilyen előzmények után nagy reményekkel készült a válogatott az 1956-os melbournei olimpiára. A felkészülést azonban megzavarta a hazai bizonytalan politikai helyzet, s a csapat Csehszlovákiában volt kénytelen edzőtáborozni. E nehézségek ellenére Melbourneben megszületett a magyarok első olimpiai aranyérme, amelyet Urányi János és Fábián László szerzett kajak kettesben 10 000 méteren. Hogy "egy aranynál" tényleg jobb a csapat, azt ékesen bizonyítja az 1957-es - újra életre hívott - Európa-bajnokságon elért három bajnoki cím. Az egyre rutinosabb versenyzőkből álló válogatott két év múlva a duisburgi EB-n ér a "hullámhegy" tetejére: hét arannyal térnek haza a mieink a német városból.

Ábrahám Attila

1960 Róma, ismét olimpia. Kellemetlenül érintette a magyar kajak-kenu sportot, hogy korábban a NOB tejhatalmú urai törölték a hosszú távú számokat az olimpia műsoráról. Ám ez sem tudta Parti Jánost megakadályozni abban, hogy két olimpiai ezüst után a "rosszabb" távján, 1000 méteren harcolja ki a győzelmet. Remekelt az egész csapat: mindenki éremmel érkezett haza. Ekkor már két éve Granek István áll a válogatott élén. Nemcsak itthon, hanem nemzetközileg is elismerik szaktudását, aminek jeleként beválasztják az ICF technikai bizottságába. Olyan időszak következik, amikor a "nagy öregek" (Hatlaczky, Urányi, Bánfalvi) teljesítménye már csökken, a helyükre lépő fiatalabbak (Timár, Ürögi, Giczi) pedig nem mindig tudják őket pótolni. Ez sem dicstelen korszak persze, hiszen egyetlen olyan világ- vagy Európa- bajnokság sincs, amelyen aranyérem nélkül maradna a magyar csapat, csak hát a megszokott 5-7 elsőség helyett leggyakrabban csak kettőt szerzünk, sőt Prágában mindössze egy aranyra tellett. Ennek egyik oka, hogy világszerte egyre népszerűbb a sportág, növekszik a konkurencia. A hazai sportvezetőknek törvényszerűen ki kellett találniuk valamit, ha a magyar csapat meg akarta őrizni helyét a világ három-négy vezető kajakos, kenus válogatottja között. Az újabb sikerek titka: a "varsa-elmélet". Mert ugye mikor meríthet többet egy varsákkal dolgozó halász? Nyilvánvalóan akkor, ha minél több varsát tesz a vízbe. Ezt szem előtt tartva szorgalmazták és segítették a szövetség vezetői, hogy minél több vidéki bázison folyjon az utánpótlás nevelése. Így Miskolc után hamarosan szakosztályok alakultak Szegeden, Dunaújvárosban, Vácott, majd később Győrött, Szolnokon, Csongrádon és majd' mindenütt a vizek mentén. És a vidék ontotta a tehetségeket. Íme néhány vidékről jött későbbi nagy bajnok: Hesz Mihály, Gyulay Zsolt (Vác), Csapó Géza, Deme József (Szolnok), Sztanity Zoltán, Povázsán Katalin, Ábrahám Attila (Győr), Sarusi Kis János (Csongrád), Petrovics fivérek (Nagymaros). A magyar kajak-kenu sport rengeteg sikerrel lenne szegényebb a vidéki bázisok, és az ott sokszor sanyarú körülmények között dolgozó tehetséges, áldozatkész edzők nélkül. Időközben megint fenékig kellet ürítenünk a keserű poharat

1964-ben a tokiói olimpián, ahol győzelem nélkül maradt a magyar csapat, sőt ezüstérmet is csak Hesz Mihály nyert. A "szűk esztendők" a mexikói olimpiáig tartottak, melyen végre megtört a jég. Egyes kajakban Hesz Mihály, egyes kenuban Tatai Tibor nyert aranyérmet. A csapat pedig ugyanazt a bravúrt vitte véghez, amit nyolc évvel korábban a Rómában: minden tagja felállhatott a dobogóra. Granek István az előolimpia tapasztalatait felhasználva rengeteg "anaerob" munkát végeztetett versenyzőivel, akik megint elkápráztatták a világot.

A nagy sikert három évvel élte túl Granek István. Még ő vezényelte a csapatot a Moszkvában az utolsó Európa-bajnokságon, ahol négy elsőséget szereztünk. A koppenhágai VB-t követően gyakorlatilag már Péhl József látta el a vezetőedzői teendőket. A munka továbbra is Granek tervei alapján folyt, s még ő építette be a csapat nagyszerű "újhullámos" tagjait (Szabót, Bakót, Demét, Rátkait, Csapót), akik aztán évekig vitték a vállukon a válogatottat.

1972-től már hivatalosan is Péhl József lett a szövetségi kapitány, aki együttesével a müncheni olimpián debütált - nem sok sikerrel: Wichmann megint "csak" ezüstöt, Deme és Rátkai ugyancsak, Csapó és Pfeffer "csak" bronzot hozhatott haza. Az új edző jócskán megfiatalított gárdája csak a következő évben ért be. Tamperében ismét hét aranyat gyűjtöttünk, ám ez még a duisburgi EB-t is felülmúlja, mivel a világbajnokságon egy számban egy országot csak egyetlen egység képviselhetett. A következő két kevésbé eredményes VB után következett 1974-ben a montreali olimpia. Péhl ekkor is remekül felkészített csapatot vitt ki (3 ezüst és 5 bronz volt a "termés"), de a győzelem sehogyan sem akart összejönni.

Itthon bűnbak kellett, s a következő év elején nem újították meg Péhl József szerződését. Emiatt azonban nemzetközi elismertsége egyáltalán nem csökkent, amit az ICF technikai bizottságába való beválasztása is alátámaszt. (Az ICF megalakult orvosi bizottságában egyébként helyet kapott Alberti Erzsébet magyar főorvosnő is.)

1977-ben dr. Parti János került a válogatott élére. Sem szakértelmét, sem nemzetközi tekintélyét nem lehetett megkérdőjelezni. A három diplomás, nyelveket beszélő, a hajóépítés minden csínját-bínját ismerő, versenyzőként Európa-, világ- és olimpiai bajnokságig jutott sportember edzőként is elérte a csúcsot.

Parti nem pusztán megörökölt versenyzőkkel utazott a szófiai VB-re, hanem jó meglátással összehozta a Foltán-Vaskuti kenus párost, akik újoncként rögtön világbajnokok lettek. Az "öreg" versenyzők még kitartottak az 1980-as moszkvai olimpiáig, ahol a csapat legesélyesebb indulója Wichmann Tamás volt. Mindenki nagy bánatára azonban Wichmann - életében először - feladta a versenyt, s ezzel olimpiai arany nélkül fejezte be káprázatos pályafutását. A Foltán-Vaskuti C-2-es egység viszont 500 méteren a kajak-kenu versenyek legnagyobb arányú győzelmével érdemelte ki az olimpiai aranyérmet.



Parti János még két olimpiai cikluson keresztül irányította a válogatottat. Vezetése alatt 1986-ra már igazi világklasszissá nőtte ki magát Sarusi Kis János, Vaskuti István, Csipes Ferenc, Gyulay Zsolt, Fidel László és a női szakág képviselői is. Montrealból hét győzelemmel tért haza a válogatott. Nagyszerű sikerrel zárult Parti János hazai pályafutása, ugyanis az 1988-as szöuli olimpián Gyulay a K-1 500-at nyerte, és a kajak négyes is a dobogó legmagasabb fokára állhatott. Az év végén nem hosszabbították meg szerződését, ezért külföldre ment dolgozni. Az 1989-es évben a szövetség először tartott olyan közgyűlést, melyen demokratikus úton választották meg a szövetség vezetőit, elnökségét. Elnöknek dr. Boldizsár Istvánt választották, a főtitkári székben pedig továbbra is az a Füleky András maradt, aki e pozíciójából korábban aktívan segítette Parti János munkáját is. Az új szövetségi kapitány Vajda Vilmos lett, aki elődeihez hasonlóan nagyszerű szakember.

A válogatott a hagyományos úton menetel Vajda Vilmos vezetésével. Legjobbjaink menetrendszerűen nyerték a világversenyeket egy olyan időszakban, amikor egyre nehezebb volt előteremteni a zavartalan felkészüléshez szükséges pénzt. Az itthoni pénztelenség eredményeként napjainkban már tartósnak lehet nevezni az "agyelszívás" folyamatát. A konkurens nemzeti válogatottak annyival nagyobb összegek felett rendelkeznek, hogy kitűnően meg tudják fizetni a jó szakembereket, így nem is lehet csodálkozni, ha olyan szaktekintélyek, mint pl. Kemecsey Imre, Buday Tamás, Tóth Árpád, Füzesséry Gyula, Tatai Tibor, Szabó Csaba, Bakó Zoltán külföldön kamatoztatják tudásukat. Egyfelől büszkék lehetünk az ő edzői sikereikre, de e büszkeségbe fájdalom is vegyül, amikor éppen az ő tanítványaik kaparintják meg az értékes helyezéseket a magyar versenyzők elől.

Az elmúlt évek magyar kajak-kenu válogatottja Angyal Zoltán irányításával tovább öregbítette a sportág hagyományait. Az olimpiák történetében összesen 14 aranyérmet szereztek sportolóink. Sydneyben igazán kitettek magukért a magyar versenyzők, hiszen minden idők legjobb szereplésével 4 aranyérmet, két ezüstöt és 1 bronzot nyertek. A tizenkét olimpiai számból döntőiből tízben volt magyar egység.

A hét érem mellé még három pontszerző hely is társult. Az elmúlt évek szinte megszámlálhatatlanul sok EB, VB és Világkupa elsőségei, és a tavalyi olimpiai szereplés kitűnő példaként szolgálhatnak a feltörekvő fiataloknak, akik a korosztályos versenyeken bizonyítják képességeiket.

1956 és 2000 között 14 aranyérmet nyertek a magyar kajak-kenusok

Ezüstéremből 25 az eddigi termés

Bronzérmeink száma csak eggyel marad el az ezüstöktől

Forrás: Magyar Csapat, 2002