Mindig azon kapom magamat, hogy versenyzek

+ Mesélte egy ismerősöm, hogy az egyik vasárnap látott téged a Dunán.

- Ebben nincs semmi rendkívüli, mert ott voltam.

+ És kenuztál.

- Persze. Ha már ott voltam a Dunán, akkor kénytelen voltam kenuzni, mert abba a piszok hideg vízbe biztos, hogy belefulladok.

+ Meg hajtottál is, mint a meszes.

- Erre nincs tisztességes válaszom. Legfeljebb az, hogy mert hülye vagyok. Mindig elhitetem magammal, hogy szép idő van, lemegyek csak kicsit mozogni, persze legfeljebb lazán és könnyedén, és a vége az lesz, hogy belehajszolom magamat mindenféle marhaságokba: hogy meg kell előzzem a hídig az előttem úszó gallyat, negyven húzással utol kell érnem egy uszályt, most egy perc alatt meg kell tennem ennyi meg ennyi métert. Egy idő után mindig azon kapom magamat, hogy versenyzek.

+ Kivel?

- Hát ez az! Ezt nem tudom. Igazán soha nem is tudtam, csak sportolóként még annyira egyértelmű volt, hogy adva a verseny, adva az ellenfél, tehát teljesen természetes, hogy győzni kell. Lehet, hogy nem is volt annyira evidens, csak akkor még teszi a dolgát az ember, és nem meditál ilyesmiken.

+ Ennyivel több, vagy ennyivel kevesebb?

- Jó kérdés. Talán is-is. De nyilván arról van szó, hogy ennyire más. Akkor az volt a dolga az embernek, ahhoz volt indíttatása, energiája, lehetősége, ma ez maradt. Arra mindenesetre világosan emlékszem, hogy egyszer játszottam valamit a fiammal, talán valami Fekete Péter-szerű kártyajátékot, és éreztem, hogy görcsösen akarok nyerni. Ez valami iszonyatos erejű felismerés volt. Te jó ég! Itt tartok? Már a fiam ellen is fontos a nyerés?! Ennyire megszállottja lettem ennek a mániának?! Ennyire kezdek torzulni?! Ez volt talán a döntő pillanat, amikor rádöbbentem, hogy lassan abba kell hagynom a versenyzést, mert nagyon veszélyes tájakra visz.

+ Ahogy mondod, és belegondolok, valóban igazad lehet, és aki későn áll le, annak nincs mindig visszaút. Átlépi a szenvedély azon határát, amikor még működik valami önkontroll.

- Igen, az gyakran felvetődik bennem, általam annyira csodált, tisztelt egykori sportbálványokkal találkozva, hogy miért is van közöttük annyi szenvedélybeteg ember? Hogy ezek a csodálatos klasszisok, akik ilyen erővel, elszántsággal, akarattal rendelkeztek, hogy véghezvitték azt, amiért bámulja őket a világ, vajon miért váltak később valami cudar mánia rabjává? Meg kell mondanom, nem találtam meg a választ.

+ Te hova sorolod magadat?

- A nagyon szerencsés emberek közé.

+ Azon egyszerű okból, hogy végül is minden idők egyik legnagyobb sportolója lettél?

- Ugyan! Ez hülyeség!

+ Az, de ezzel együtt nyertél olimpiát, nyertél tíz világbajnokságot.

- Én akkor sem hasonlítanám magamat az igazi, nagy klasszikusokhoz.

+ Magánügy.

- Én abban az értelemben érzem magamat különösen szerencsésnek, hogy egyetlen más sportág sem lett volna a kenun kívül, amelyben akár csak közepes szintig vittem volna. Lusta is voltam, ügyetlen is, ambiciótlan is, maga a sport sem érdekelt. Amikor a szüleim levittek kajakozni a Margitszigetre, mert az közel volt hozzánk, közel két évig csak tessék-lássék módon lapátolgattam, annyira távol állt az egész tőlem. Azért nem hagytam abba, mert nem szerettem volna még ezzel is csalódást okozni a szüleimnek. A kenu is legfeljebb egy picit izgatott. Az is azért, mert imádtam az indiánkönyveket, és Csingacsgukék a vízen mindig kenun közlekedtek. Emiatt szerettem volna egyszer kipróbálni én is - aztán úgy maradtam. Betérdeltem, és ettől kezdve ki se akartam szállni belőle. De mondom, iszonyatos szerencse kellett, hogy valósággal belebotoljak abba az egyetlen dologba, amelyhez valami adottságom volt. Leélhettem volna még ötvenféleképpen az életemet, anélkül, hogy látok egyáltalán kenut, és akkor még átlagos szurkolói szinten sem jutok el a sporthoz.

+ Sőt, a kenun belül is egy egészen speciális műfajt képviseltél: te lettél az abszolút páros ember, mint mondják, olyan szintű, amilyen nem volt, nincs, és nem lesz.

- Ez megint túlzás.

+ Lehet, hogy túlzás, de akivel te összetérdeltél, minimum világbajnok lett.

- Úgy látszik, jókkal térdeltem össze.

+ Miért volt számodra annyira vonzó ez a fura műfaj?

- Mert nagyon nehéz. Mert nagyon érdekes. Mert ez felelt meg legjobban a habitusomnak. Nyertem ugyan egyéniben magyar bajnokságokat szuperklasszisok előtt, de annyi magabiztosság hiányzott belőlem, hogy egy vébédöntőben jó érzéssel merjek úgy nekivágni a távnak, hogy majd én itt nyerek! Párosban igen. Ott egy másik emberrel együtt már sokkal szabadabbnak, elhivatottabbnak éreztem magamat. Ha bizalmat éreztem attól, aki mögött ott térdelek, akkor valósággal szárnyalni kezdtem. Akkor élvezni kezdtem e műfaj összes nehézségét. Úgy éreztem, a kezemben tudom tartani a szálakat. Hogy érzem, mikor fog beindítani az ellenfél, mikor visszafogni, mikor friss még, mikor kezd elfáradni, mikor kell nekünk megbújni, és mikor támadást indítani, mikor hátrább meghúzódni, és mikor élre menni? Kiderült, hogy van egy ilyen fura adottságom, és ezzel remekül eljátszogattam, úgy, hogy még sikeres is voltam általa, illetve az az egység, amelybe beletartoztam. Akadtak nálam jóval jobb kenusok, csak ezeket a helyzeteket valahogyan jobban érzékeltem.

+ Volt kedvenc párod?

- Persze. Foltán Laci. Amikor 1976 őszén összetérdeltünk, rögtön tudtuk, hogy ez az az egység, amelyre mindig is vágytunk.

+ Van ennek ismérve?

- Hogy csodálatosan jól megy a hajó. Egyszer csak beindul, és minden természetesnek tűnik. Aztán még sokat kell dolgozni, még sokat kell csiszolódni, finomodni, bíbelődni, meg kell tanulni sokfajta feladatot megoldani, be kell gyakorolni, össze kell érni, kríziseken átjutni, ezzel együtt minden ott, az első pillanatban eldől. Ezek azok a bizonyos csillagórák, amint ez lehetett Szabó, Bakó, vagy Horváth, Kolonics esetében is. Boldog vagyok, hogy nekem is megadatott egy ilyen.

+ Barátok is voltatok?

- Igen. Házassági tanúi is voltunk egymásnak.

+ Ez speciel nem mindig a barátság jele.

- Ez igaz, nem mindig. De az esetünkbe az volt. És ez a barátság mind a kettőnknek nagy pluszt adott. Sportban és sporton kívül.

+ Megvan még?

- Nincs. Sajnos.

+ Kérdezhetem, hogy.?

- Az én hibámból.

+ Biztos?

- Biztos. Jött egy időszak, amikor nem ment már úgy nekünk. Igen, 1984 táján. Próbálkoztunk, de már nem volt jó. Ő akkor abbahagyta, én pedig folytattam.

+ Még nyertél több világbajnoki aranyat.

- Igen, még hármat, Sarusival. Ezzel együtt azt mondom, hogy nem lett volna szabad folytatnom. Együtt értük el a legnagyobb sikereinket, nyolcéves győzelmi széria után együtt kellett volna visszavonulnunk. Csak akkor még mohó voltam, és csábított a lehetőség, hogy még nyerhetek. Ma már tudom, hogy ezzel vesztettem is.Többet, mint amit megért volna. Amikor az ember belegondol, hogy több világbajnoki aranya van, mint barátja.

+ Szoktatok találkozni?

- Igen. Nem lakunk messze egymástól, időnként összefutunk. Jókat beszélgetünk, csak az egykori bensőségesség nincs már meg.Talán, majd, ha egyszer megöregszünk.

+ Nehezen hagytad abba?

- Igen. Illetve nem. Vagy nem is tudom. A lényeg az, hogy az utolsó időszak keserves volt. Azzal indult, hogy áldatlan rivalizálás kezdődött a csapaton belül. Még együtt voltunk Lacival, amikor jött a Sarusi, Hajdú kettős. Mi meg akartuk őrizni a helyünket, ők ki akartak minket szorítani, ami mindkét fél részéről teljesen normális törekvés volt. Ez a versengés hozhatott volna nagyon jó eredményeket is, ám elkövettük azt az ostoba hibát valamennyien, hogy hagytuk magunkat egymás ellen uszítani. Addig jó haverok voltunk, és ekkor felülve néhány bajkeverőnek, acsarkodni kezdtünk. Erre szakamilag is, erkölcsileg is mindannyian rámentünk. Azóta is időről időre fordulnak elő hasonló helyzetek a válogatottnál, amikor személyes presztízsharccá válik a versengés, és azóta is mindnek keserű a vége. A furcsa az, hogy nem tanul ezekből senki sem. Na, szóval így kezdődött az utolsó szakasz, aztán jött még két sikeres év, de már nem volt jó a lelkiismeretem, majd jött még egy, amit a sportban úgy fejeznek ki szépen, hogy a levezetés ideje.

+ Ami a valóságban azt jelenti, hogy az ember megpróbál még minden lehetőséget kisajtolni.

- Pontosan. Különösen, hogy ott álltam egy félig elkészült házzal, és három teljesen elkészült gyerekkel.

+ Ennyi belefért.

- Szerintem is. Igaz, nem lehet mondani, hogy harsogó sikerekkel hagytam abba.

+ Miért? Szeretted valaha is a harsogó sikereket?

- Nem. Azoktól a helyzetektől mindig is húzódoztam, amikor középpontban kellett volna lennem, vagy nagyon oda akartak rám figyelni. A moszkvai olimpiát követő időszak is azért maradt inkább nyomasztó emlék a számomra, mert villognom kellett volna, és ez nekem nagyon rosszul állt.

+ Arra nagyon világosan emlékszem, hogy még a győzelmeteket is inkább görcsösen, inkább visszafogottan vetted tudomásul.

- Az a furcsa, hogy mások sikerei euforisztikus örömöt tudnak kiváltani belőlem. Kolonics győzelménél a velem egy csónakban ülő másik pályabírót csaknem kilöktem a hajóból. Rángatni kezdtem, mint valami idióta. Nagy Tímea aranyérménél sírtam. Kovács Ági sikerekor ugrándoztam örömömben. Ugyanakkor éppen a saját győzelmem nem váltott ki, legalábbis akkor semmi pozitív érzelmet. A legjobb, amit el tudok mondani róla, hogy hatalmas kő gurult le a szívemről. Ahogy egyre-másra következtek a versenyszámok, és senki sem nyert a magyar kajak-kenu csapatból, úgy rakódott egyre inkább ránk valami irtózatos teher, majdnem elviselhetetlen felelősség. Utolsó döntősként úgy állhattunk rajthoz, hogy nekünk muszáj nyernünk! Iszonyatos volt, nem is tudom, hogyan nem gebedtünk ebbe bele. Ráadásul elkövettem életem legnagyobb szakmai bakiját: elnéztem a célt, és egy bójasorral korábbról rúgtam be a hajót. Ha Laci nincs észnél, és nem húz még rá egy lapáttal, át sem érünk a célvonalon. Még mázli, hogy volt egy hajóhossz előnyünk. Még ma is beleborzongok, hogy emiatt akár el is mehetett volna, és akkor, hogy nézek Laci szemébe. Bocs, picit elnéztem, és ezzel elvettem az aranyadat? Mindegy, nyertünk, de ezek miatt azt a spontán, mámoros örömöt akkor, ott nem éreztem.

+ És később?

- Később igen. A mai napig. Csak ez most már belső ügy.

+ Sok mindent intézel befelé.

- Igen. Jobb csendben.

+ Nem is szerettél volna soha akkora sztár lenni, mint ami az eredményeid alapján kijárt volna?

- Nem.

+ Nem voltam annyira jó fej, hogy az nekem jól álljon. Wichmann Tamásnak jól állt, Bakó Zolinak is, nekem nem állt volna jól. Szerettem a társaságukba lenni, irigyeltem a flottságukat, tetszett, ahogy hatni tudnak emberekre. Én mindig remek közönség voltam, tiszta szívből élveztem, hogy vannak ilyen remek egyéniségek.

+ Elégedett vagy?

- Maximálisan, szerintem a többszöröse jött ki belőlem annak, amire képes voltam.

+ Mit adott neked a sport?

- Talán némi önbizalmat.

+ Mihez?

- Például, hogy egy szép nyári napon fogjam magam, és egy szál kenuban vénülő fejjel nekivágjak a Dunának.

Szegő András, A Színes Sport 2000.11.12.