Évi rendes összefoglalónk olvasható mától ezeken a hasábokon; hagyományos sorozatunkban felelevenítjük a 2001. esztendő néhány kiemelkedő pillanatát, emlékezetes alakítását. Szokás szerint szubjektív alapon és a teljesség igénye nélkül, hiszen olyan nagy a választék, hogy ez másképpen nem megy...

Január: Capriati

Bátorfi: tizennégy éve a csúcson

Pardon, 1992-ben aranyérmet nyert az olimpián. Aztán viszont olyannyira eltűnt, hogy a teniszvilág biztosra vette: örökre elveszett a sportág számára. Ékszerlopás, kábítószer... Gyengéje lett a fonák.

Majd hirtelen ismét egyenesbe jött. A tavalyi négy közé jutás után az idén már döntőt vívott az ausztrál nemzetközin. Egyéni csúcsot javítva - tehetjük hozzá -, hiszen azelőtt soha, egyetlenegy Grand Slam-viadalon nem volt finalista.

Most meg mindjárt győztessé lépett elő!

Na jó, nem mindjárt. A pláne éppen az, hogy "némi" kitérővel...

Ám annál nagyobb bravúrral.

Elvégre a sorsolását mindennek lehetett mondani, csak kedvezőnek nem. A negyeddöntőben például a korábbi négyszeres ausztrál bajnok Szelessel kellett meccselnie, és úgy is nézett ki, hogy a nyolcak mezőnyében vége lesz a dalnak. Vetélytársa az első szettet 7:5-re megnyerte, majd a másodikban 4:2-re vezetett... Mégsem győzött. Capriati - miként az életben - lélegzetelállítóan összeszedte magát, és a következő tizenhárom játékból csak hármat "adott oda" Szelesnek. Hat-négy, hat-három: minden jót, Mónika!

A legjobb négy között Davenport várt rá. Az a Davenport, aki azzal is vált címvédővé, hogy az előző évi torna elődöntőjében éppen Capriatit múlta felül. Ezúttal azonban Jennifer volt tekintettel a melbourne-i forróságra, és egyhamar "lemosta" tikkadt riválisát.

Majd megtette ugyanezt Hingisszel is. Pedig a döntőbeli ellenfél - svájci létére - ausztrál specialistának nevezhető, hiszen 1997 óta még véletlenül sem rendeztek melbourne-i finálét nélküle. Ráadásul a felek egymás elleni találkozóinak mérlege módfelett egyhangú volt: Hingis ötször győzött, Capriati egyszer sem. Ez év januárjáig.

Mert a hatodik párharc az amerikai lány első sikerével (6:4, 6:3) zárult: az elsővel a Hingisszel vívott mérkőzések és a Grand Slam-tornák tekintetében egyaránt. Érthető, ha a még mindig csak huszonöt éves, hányatott sorsú Capriati meghatottan említette a diadal után: "Mintha újjászülettem volna".

Big comeback volt, az biztos.

Sőt minden túlzás nélkül: Jenniális!

Február: Bátorfi

Vajon emlékeznek-e még Batinicsra, Bellingerre, Gergelcsevára, Thiriet-re? Többek között ezek a hölgyek alkották az Európa Top 12 mezőnyét. Hogy mikor? Nem csoda, ha elgondolkodtak: 1987-ben.

Bátorfi Csilla akkor nyerte meg először a kontinens asztaliteniszezőinek hagyományos versenyét. Aztán 1992-ben is ő lett "Miss Európa".

Az idén szintén.

Lehet elmélkedni: "ebben a rohanó világban", csaknem másfél évtizeddel az első győzelem után megszerezni a harmadikat? A legkevesebb, ami mondható: lenyűgöző teljesítmény.

Hát még, ha felidézzük, hogy Bátorfinak februárban, az ausztriai Welsben igazán kijutott a jóból. A csoportmérkőzések során - hiába, ez már a modern idők Top-vetélkedője, itt nem játszik mindenki mindenkivel, ahogyan régen - összekerült az európai rangsor második helyezettjével, a román Steff-fel. Majd az elődöntőben a listavezető Boros Tamarával. Ehhez képest 2:0 egyszer, 2:0 még egyszer...

Jöjjön a döntő!

Olyan nagyon azért nem siettettük az újabb fellépést. Három okból sem: 1. az öreg földrész Top-viadala olyannyira átalakult, hogy 1996 óta kivétel nélkül honosított kínaiak nyerték ezt a versenyt; 2. az "eurázsiaiak" egyikével, a Luxemburg pingpongsportját forradalmasító Ni Hszia-liannal szemben - ne szépítsük - pocsék volt Bátorfi statisztikája; 3. ez a Ni Hszia-lian a legjobb négy között akkora fölénnyel múlta felül a román Badescut, hogy egy szettre való poént sem engedélyezett neki (21:7, 21:10).

Utóbb azt kellett hinnünk: Bátorfi is úgy kerül ki a meccsből, hogy nem jön ki a "maccsból". Az első játszmában Luxemburg grófnője 21:10-re győzött... A másodikban viszont kénytelen volt észlelni: ellenfele van. Csilla 21:18-cal egyenlített, majd a döntő szettben ismét egalizált, 0:6-ról 6:6-ra! Sőt 20-nál már ő jutott két mérkőzéslabdához. Lehetett volna 21:18 is, 21:19 is... Puff neki, 20:20 lett. De segített a necc. A következő labdamenet végén Bátorfi ütése a háló tetejéről átperdült a túloldalra, s miközben Ni Hszia-lian ezen sopánkodott, beleesett a 22-es csapdájába.

Hosszabb méltatás helyett: tessék elképzelni, miként kommentálná a Luxemburg Rádió, hogy valaki tizennégy év elteltével változatlanul fenn van a Topon...

Március: Wycombe

Hol itt a gond? - vethetik fel, már azon túl, hogy adódik egy további kérdés: Wycombe Wanderers? Nos, Wycombe alvóváros London közelében, s annak harmadosztályú együttese az imént említett "vándortársulat". A probléma meg abból adódott: a legjobb nyolc közé jutott kiscsapatból a negyeddöntőt megelőzően sorra dőltek ki a játékosok. A helyzet odáig fajult, hogy a hallatlan sérüléshullám miatt a klubvezetés újsághirdetést adott fel: "Futballistákat keresünk". A nem mindennapi toborzásról egy ghánai származású, Belfastban élő fiatalember is értesült, és úgy gondolta: jelentkezik, hátha megfelel. Így lett Roy Essandoh a Wycombe igazolt labdarúgója, bár azt sem hallgathatjuk el, hogy első szerződése mindössze két hétre szólt. Azaz feltételezhető: a próbajáték alkalmával nem ájultak el tőle...

Annál inkább a negyeddöntő végén, Sanchez ugyanis a Premier Ligában szereplő Leicester elleni (nem mellesleg: idegenbeli) találkozó 73. percében 1-1-es állásnál becserélte az új fiút. S ő közvetlenül a lefújás előtt befejelte a győztes gólt! Teljes volt a wycombe-i mámor, ám kevéske zavar ekkor is támadt, mert a társak csak ropogtatták Essandoh-t, de szóban sehogy sem tudtak gratulálni neki. Nem ismerték a nevét... Mivel snassz lett volna megkérdezni tőle, "hé, jó barát, hogy’ is hívnak?", másnap a lapokból hámozták ki, ki juttatta őket a legjobb négy közé.

Az elődöntőt aztán - noha Essandoh-t megint becserélték... - 2-1-re elvesztette a Wycombe a később a trófeát elhódító Liverpoollal szemben. Ezzel együtt felejthetetlen kupaszezont zárt a Wanderers, miközben átírt egy örökösnek tetsző futballszabályt.

Az új változat így hangzik: igenis, add fel!

Április: Likerecz

Most meg női súlyemelő az év hölgysportolója Magyarországon.

Na persze nem attól, hogy bevásárlótáskákat hordoz: egyébként ő maga sem öreg szatyor. Amikor áprilisban Trencsénybe, az Európa-bajnokságra utazott, még innen volt az érettségin. Ehhez képest úgy bánt el a felnőttekkel, hogy még legöntudatosabb vetélytársainak egyike sem mondhatta: én vagyok a nagyobb. Megnyerte a szakítást, megnyerte a lökést... Értelemszerűen az összetett versenyben is csak partnere akadt, párja nem.

A tinédzser Likerecz Gyöngyi főszerepet játszott abban, hogy a magyar női válogatott 3-4-3-as formációban lépett porondra az Eb-n: három aranyat, négy ezüstöt és három bronzot szerzett.

Az oroszlányi kislány aztán júniusban maturált.

Ám a dobogón továbbra sem vizsgázott le. De mennyire nem! Novemberben, a törökországi Antalyában rendezett felnőtt világbajnokságon egyaránt Európa-rekorddal és junior világcsúccsal győzött a lökésben (140 kg), valamint az összetettben (255), a szakításban pedig túlszárnyalta a junior, és beállította a felnőtt világrekordot (116 kiló, amiből a vb-eredménybe 115-öt számítottak be). A magyar súlyemelésnek 1985 óta nem volt háromszoros világbajnoka; a jelek azt mutatják: immár nemhogy van, de hoszszú ideig lesz is. Ha arra gondolunk, hogy az idén hat aranyból éppen hatot érdemelt ki, s hogy tíz év múlva is csak a huszonnyolcadik esztendejét tapossa majd, akkor jogosnak tetszik a "kincstári" optimizmus.

Még az sincs kizárva: Oroszlányt előbb-utóbb elnevezik Magyarlánynak.

Május: Bayern München

Na ja, huszonöt év elteltével megint a Bayern volt az első számú favorit az első számú európai klubtornán. És negyedszázaddal korábban a skót fővárosban nyerte el egymás után harmadszor - 2001-ig utoljára - a kontinens legértékesebb egyesületi trófeáját.

Az idei döntő előtt - müncheni szempontból - igazán kedvező előjelnek volt tekinthető, hogy a legjobb négy között Madrid Dream Teamjét, a királyi gárdát múlta felül a bajor futballcsapat. Így történt ez 1976-ban is: tehát...? (Hadd vessem közbe: a hetvenes évek hármas szériájának első esztendejében az Újpesttel vívta az elődöntőt a Bayern. Elképzelni sem tudom, mikor lesz ez legközelebb hivatkozási alap.)

Szóval, szinte minden - a Real kiejtésén túl a Manchester United elleni negyeddöntős diadal, valamint a tökéletes csapategység - a müncheniek sikerét ígérte, ám a trófea elhódítása ugyanolyan nehezen ment, mint a "Goldenen Jahre" idején. Hajdanán az Atletico Madrid a 120. percig vezetett a döntő első mérkőzésén, mígnem Schwarzenbeck egyenlített (1-1), hogy aztán a megismételt találkozón már csak egy csapat tűnjék fel a pályán (4-0); majd nagyon meg kellett szenvedni a Leedsszel és a St. Etiénne-nel is - örök rejtély marad például, hogy mi a végeredmény ’75-ben, ha a leedsi Lorimer szabályos gólját nem érvényteleníti a játékvezető -, de a Bayern azért is lett "a" Bayern, mert ha a játékban nincs differencia, akkor a küzdőszellem és az összpontosítóképesség dönt.

Ebben a München ezúttal is verhetetlen volt.

Noha a 11-esek mérkőzésén a harmadik percben, Mendieta pontrúgásával a Valencia szerzett vezetést, majd a hatodik percben Scholl elrontotta a büntetőt, a második félidő elején Effenberg - Carboni kezezése nyomán - egyenlített, és az 1-1-et követő ráadásban a már addig is Sepp Maier-i magasságokba emelkedő Kahn elrendezett mindent. A sorsjátékos befejezés során kivédett egy tizenegyest... Aztán még egyet és még egyet.

Majd nem győzte vigasztalni zokogó kollégáját, a valenciai Canizarest.

Az öregek - Beckenbauer, Hoeness, Rummenigge - meg újra összekacsintottak a San Siróban: "Nem megmondtuk?"

A nagy trió egyébként most újra Glasgow-t emlegeti.

Jövőre ott játsszák a BL-döntőt...

Június: Kuerten

Mire az esélyeshez hasonlóan nagy bajban lévő riporterek kihámozták, hogy a "névtelen" a 135. helyet foglalja el a hagyományos világranglistán, addigra már fölöslegessé vált az utánjárás, mert Kuerten is Russell nyomába eredt. Előbb megfordította a harmadik játszmát, aztán simán győzött a negyedikben, és még simábban az ötödikben.

Alighanem itt nyerte meg az idei francia bajnokságot.

Igaz, az elsőséghez még Kafelnyikovot, Ferrerót és Corretját is felül kellett múlnia, de a legnehezebb ponton (mérkőzéslabda, ugyebár...) a legjobb tizenhat között jutott túl.

Újbóli diadalával pedig a legeslegnagyobbakhoz csatlakozott, hiszen minimum háromszor korábban csak Cochet, Lacoste, Borg, Lendl és Wilander volt a Roland Garros bajnoka. Kuerten 1997-ben mondhatta először, majd 2000-ben és 2001-ben megismételhette: "Ez az én Párizsom."

Nem csoda, ha a döntő befejeztével (a negyedik szettben 6:0 Corretja ellen...) hanyatt feküdt a salakon, és percekig hevert mozdulatlanul, felfelé nézve: Te jóságos ég!

Ha tetszik, szimbolikus jelenet volt. Amíg Kuerten a mennybe ment, addig néhány honfitársa a pokolra jutott, hiszen Brazília labdarúgó-válogatottja ugyanaznap 1-0-ra kikapott Ausztrália csapatától.

Itt durchmarsch, ott betli.

Kiterítve.

Július: Thorpe

Nem egy szám: hat szám.

Ennyiben lett világbajnok!

És lehet még fokozni: négyben világcsúccsal győzött.

A 400 m-es gyorsúszással kezdte. Kiintegetett anyukának és apukának, majd 3 perc, 40 másodperc és 17 századmásodperc elteltével felmutatott a világrekordot megjelenítő eredményjelző táblára: "Csak felmutattam valamit..." Olyan nagyon nem ünnepelt, mert volt dolga még: a 4x100 m-es gyorsváltóban is szerepelnie kellett. Nem másnap, nem harmadnap: ugyanazon az estén. Ehhez képest 47,87 másodperc alatt avatta győztessé Ausztrália kvartettjét; a néző nem akarta elhinni, hogy nem siet az óra...

A 800 gyorson honfitársa, Hackett túlszárnyalta a korábbi világcsúcsot: ezzel biztos második lett. Mert Thorpe még nála is gyorsabban úszott, sőt áthágta a 7:40 perces határt (7:39,16). Sebességére jellemző, hogy a bronzérmes brit Smith-nél több mint tíz másodperccel hamarabb ért célba. Ennyi idő a 100 méter lefutásához bőven elég egy vb-n...

Következett a 200, majd a 4x200 m-es gyors. De mennyire gyors! Világrekord szólóban (1:44,06), világrekord négyesben (7:04,66); Dad, Mom, minden O. K.?

A szülők persze már egyszerre voltak ott és oda, de a fiuk még mindig győzte megörvendeztetni őket. A 4x100 m-es vegyes úszásban az ausztrálok úgy védték a címet, hogy az előző vb döntőjében Thorpe nem szerepelt. Ha nélküle is ment, akkor vele? Még szép!

A tizenkilenc éves fenomén a müncheni olimpia legendás alakját, Mark Spitzet idézte fel, bár egyelőre 7:6-ra "alulmaradt" vele szemben.

De a mesének nincs vége, lesz még hét, Thorpe...

Augusztus: Haller, Pető

Egészen 2001-ig.

Ebben az évben megint Luzern volt a vb-helyszín, és ismét premiert tartottak az alpesi városban.

A férfi kétpárevezősök viadalát Haller Ákos és Pető Tibor nyerte!

Ezer méternél még a német Volkert és Röhnert vezetett, a táv második felében pedig a francia Hardy és Vieilledent, valamint az olasz Galtarossa és Sartori szorongatta a magyar párost. Német Svájc van, francia és olasz úgyszintén...

Immár létezik magyar Svájc is!

A Világ Kupa-védő, azaz a legkevésbé sem esélytelen Haller, Pető kettős vízi parádéja nyomán az evezést idehaza először emlegették együtt a kajak-kenuval.

S hogy mitől lett páratlan szám a kettes? Nem utolsósorban egy cserétől. Korábban Haller evezett elöl és Pető hátul, ebben az esztendőben viszont változott az ülésrend.

Most már mindketten elöl vannak...

S még sokáig ott is maradhatnak. Haller december 8-án töltötte be huszonötödik életévét, Pető tegnap volt huszonegy esztendős. Szerintem fölösleges megkérdezni, akadt-e már boldogabb születésnapja.

Azon viszont már lehet tűnődni: a magyar evezőssportban december vagy augusztus 25-én jött-e el a karácsony?

Hegyi Iván, Népszabadság 2001.12.27.