|
|
| ||||||||||
|
Bob. A remény bobja már célba ért, bárhogy alakuljon az olimpiai szereplés
Soha ne add fel! "Sportoló vagyok, tanár és túlélő - kezdi történetét Stréhli Ildikó, a magyar női bobválogatott kormányosa saját internetes honlapján, az www.sledfullofhope.org-on. - Nyolcéves korom óta sportolok. Az egyetemi diploma átvétele óta testnevelést és sportot oktatok, és 1995, azaz a mellemben talált rák felfedezése óta a túlélésért küzdök. Emlékszem arra az estére, és halálom napjáig emlékezni is fogok rá. Amikor megérintettem azt a dudort a jobb mellemben, olyan volt, mint egy fagyott borsószem. Néhány hónappal korábban találtam rá, és rajta tartottam a szemem. Abban a pillanatban mintha valaki az arcomba sikoltott volna: ÉBREDJ! Tudtam, hogy valami nincs rendben. A következő reggel idegesen ültem a telefon mellett, hogy az orvost hívjam. Néhány nappal később már tudtam, hogy mellrákom van. Csak néhány hét telt el a 30. születésnapom óta, és három hónappal későbbre esett az első házassági évfordulóm. Soha nem tudom pontosan leírni a bennem akkor kavargó düh, félelem, lelkiismeretfurdalás, és szomorúság érzését. A rák elleni küzdelem életem legnagyobb kihívása lett, ám a sport, amely egész életem meghatározó élménye, segített felülkerekedni ezen a rettenetes csapáson. A rák nem kell, hogy a véget jelentse, az lehet egy új kezdete is. Hiszem, hogy minden egyes edzés, amelyet az olimpiai kvalifikáció elérése érdekében csinálok, és maga a részvétel a Salt Lake City-i olimpián felhívja a figyelmet a rák elleni küzdelemre, és segít az áldozatoknak a küzdelemben, hogy győztesen vívják meg saját csatájukat. Mert az élet megy tovább, és az álmok így is elérhetőek. Mint hivatásos síoktató, 1997-ben Park Citybe költöztem a férjemmel, hogy ott dolgozzam. Mivel nagyon szeretem a téli sportokat, egy évvel később a helyi bobpályán elvégeztem a nemzetközi bobvezetői iskolát, s még abban az évben két Világkupa-futamon indultam, és összesítésben a 16. helyen végeztem. 1999 augusztusában a rák ismét megtámadta a szervezetemet. Szeptemberben mindkét mellemet eltávolították. A kemoterápiás, és sugárkezelések emléke elegendő volt, hogy rászánjam magam erre a drasztikus lépésre. Októberben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság határozata értelmében a női bobot felvették a 2002-es téli olimpia műsorára. A tény célt adott az életemnek, azóta az az álmom, hogy részt veszek a Salt Lake City-i olimpián. Két hónappal a műtét után már versenyeztem, és Calgaryban a Világkupán a 13. helyet értem el. A szezon azonban Európában folytatódott, és nekem nem volt lehetőségem, hogy a többiekkel tartsak. A továbbiakban annyit edzettem, amennyit csak bírtam Travis Bell, az edzőm és mentorom segítségével. A bobversenyzés több, mint egyszerű fizikai kihívás. Ez egy életszemlélet. Én pontosan tudom, mennyit kell érte edzeni, versenyezni, hogy az ember sikert érjen el. Gyakran kérdezem magamtól, miért csinálom ezt. Mert van egy álmom, és nem adom fel! Az én küldetésem az, hogy a "Reménnyel teli bobot" körbevigyem az egész világon, részt vegyek a Világkupa-versenyeken, és jogot szerezzek az olimpiai részvételre. Utazásaim során mindenkinek el akarom mondani, akit megfertőzött e szörnyű kór, hogy van remény. A rák egy szomorú realitás, ám nem feltétlenül a halálos vég, hiszen ez lehet, hogy csak egy buktató az úton. Kérlek csatlakozz a "Reménnyel teli bob" csapatához, hogy mi is segíthessük a barátainkat az ő nehéz útjukon!" Stréhli Ildikó 2000 nyarán írta ezeket a sorokat. Azóta már tudjuk, hogy sikerrel járt, pedig hihetlenül nagy nehézségekkel kellett szembenéznie. - A kezdetekkor csak magunkra számíthattunk a férjemmel - emlékszik Stréhli Ildikó. - Robert áldását adta arra, hogy szinte mindenünket pénzzé téve belevágjunk a nagy kalandba. Mert a Világkupa-sorozat mind a nyolc futamára elutazni hatalmas költség. A repülőjegyek, a szállás, a bobbérlés - hiszen a sajátom átszállítása Európába hihetetlen költségeket emésztett volna föl -, de még az otthoni, Park City-i edzések is nagyon sokba kerültek. De én mindig azt mondtam, hogy ahol akarat van, ott út is van. - Olvasva a honlapját, nem kérdezem meg, hogy megérte-e, vagy sem, hiszen tudom a választ. - Itt nem pénzről van szó. Ez sokkal több annál. Rengeteg embernek reményt tudtam adni, hiszen idehaza összejöveteleket szerveztem a rákbetegeknek. És én is hihetetlen mennyiségű szeretetet kaptam az emberektől. Az amerikai csapat tagjai amiben csak tudtak, segítettek nekem. A szövetségi kapitányuk, miután kiderült, hogy sikerült az olimpiai kvalifikációnk, nagyon melegen megölelt. Vagy egy másik példa. A Nemzetközi Bobszövetség főtitkára küldött nekem egy gratuláló e-mailt, de még a helyi pályamunkás is indiántáncot járt örömében, amikor kiderült, hogy teljesül az álmom. - A versenyzőtársak tudják, hogy mit jelent az ön tervezte rózsaszín szalag a bobja oldalán? - Nagyjából a mezőny fele tudja, min mentem keresztül. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy a sorstársaim tudjanak róla, és a példám erőt adjon nekik. Mint ahogy én erőt merítettem Lance Armb könyvéből a legsötétebb időkben. Mert akkoriban, amikor egyetlen szál hajam sem volt, és százméternyi séta is hatalmas erőfeszítésembe került, bizony nagyon nehéz időket éltem át. - Mindezek után milyen eredménnyel lenne elégedett az olimpián? - A legutóbbi vébén tizenkettedikek lettünk, és a hazai pálya kedvez nekem, hiszen elég jól ismerem, de a kétségtelen technikai hátrányaink miatt a legjobbakkal nem vehetem fel a versenyt. Nekem például csak két pár futóm van, az egyik elég hamar rozsdásodik, az csak edzésre jó. A másik pedig gyors pályára jó. Tehát akkor van esélyünk a jó szereplésre, ha nem esik a hó, és keményen fagy. Bízom benne, hogy kegyes lesz hozzánk az időjárás. Ha igen, talán megcsíphetjük a tizedik helyet. Az fantasztikus lenne. De bárhogy is alakul, mindenki biztos lehet benne, hogy az adott napon a tőlünk telhető legjobbat hozzuk ki magunkból. Kürti Éva, a fékező korábban az atlétikapályán csillogtatta tudását, mint súlylökő és diszkoszvető országos bajnok. Kézenfekvő hát a kérdés, hogyan csöppent bele a bobsportba. - Ildikó tavaly tavasszal hirdetett meg egy felmérést, ahol a többi között autót kellett tolni húsz-harminc méteren keresztül időre. Az én eredményeim voltak a legjobbak, így meghívott magához az Egyesült Államokba. Akkor még Barati Éva, a korábbi fékező, és egy Fazekas Andrea nevű lány is velünk volt. Aztán csak én maradtam. Úgy voltam vele, hogy huszonöt évesen még belefér az életembe, hogy minden félretett pénzemet ebbe az olimpiai felkészülésbe fektessem. A nyíregyházi atlétikai szakosztály vezetőivel abban maradtunk, hogy az országos bajnokságon még indulok, azóta viszont gyakorlatilag nincs kapcsolatunk egymással. Nekem már nem élnek a szüleim, a nagymamámmal lakom odahaza, ezért úgy döntöttem, hogy belevágok ebbe a kalandba. Mert végül is minden sportoló álma, hogy legalább egyszer olimpiai résztvevő legyen. Rosszul kezdődött az idény, hiszen Winterbergben borultunk, utána azon kellett izgulnunk, hogy be tudjuk hozni az ott elveszített pontokat. Nagyon keményen edzettünk, és végül sikerrel jártunk. Azt mondanunk sem kell, hogy hihetetlenül boldogok vagyunk, ám ezzel még messze nincs vége a történetnek. Február tizenkilencedikén helyi idő szerint fél ötkor jön el számunkra életünk nagy pillanata. MB, Nemzeti Sport 2002.01.27. |
|
STRÉHLI ILDIKÓ
Sportága: női kettes bob (kormányos) Született: 1965.07.15., Dorog Magassága: 172 cm Testsúlya: 65 kg Egyesülete: - Edzője: Travis Bell, Robert Shell Legjobb eredményei: vb-17 (2001), Vk-16. (1998/1999), Vk-19. (1999/2000), Vk-17. (2000/2001), Vk-18. (2001/2002) KÜRTI ÉVA Sportága: női kettes bob (fékező) Született: 1976.07.21., Debrecen Magassága: 184 cm Testsúlya: 88 kg Egyesülete: - Edzője: Travis Bell Legjobb eredményei: Vk-18. (2001/2002) |
| |||
|
|||
SLC.2002 |
|||
|
FONTOS
