Bob. A remény bobja már célba ért, bárhogy alakuljon az olimpiai szereplés
Soha ne add fel!
"Sportoló vagyok, tanár és túlélő - kezdi történetét
Stréhli Ildikó, a magyar női bobválogatott kormányosa saját
internetes honlapján, az www.sledfullofhope.org-on. - Nyolcéves
korom óta sportolok. Az egyetemi diploma átvétele óta testnevelést
és sportot oktatok, és 1995, azaz a mellemben talált rák felfedezése
óta a túlélésért küzdök. Emlékszem arra az estére, és halálom
napjáig emlékezni is fogok rá. Amikor megérintettem azt a dudort a
jobb mellemben, olyan volt, mint egy fagyott borsószem. Néhány
hónappal korábban találtam rá, és rajta tartottam a szemem. Abban a
pillanatban mintha valaki az arcomba sikoltott volna: ÉBREDJ!
Tudtam, hogy valami nincs rendben. A következő reggel idegesen ültem
a telefon mellett, hogy az orvost hívjam. Néhány nappal később már
tudtam, hogy mellrákom van. Csak néhány hét telt el a 30.
születésnapom óta, és három hónappal későbbre esett az első
házassági évfordulóm. Soha nem tudom pontosan leírni a bennem akkor
kavargó düh, félelem, lelkiismeretfurdalás, és szomorúság érzését.
A rák elleni küzdelem életem legnagyobb kihívása lett, ám a
sport, amely egész életem meghatározó élménye, segített
felülkerekedni ezen a rettenetes csapáson. A rák nem kell, hogy a
véget jelentse, az lehet egy új kezdete is. Hiszem, hogy minden
egyes edzés, amelyet az olimpiai kvalifikáció elérése érdekében
csinálok, és maga a részvétel a Salt Lake City-i olimpián felhívja a
figyelmet a rák elleni küzdelemre, és segít az áldozatoknak a
küzdelemben, hogy győztesen vívják meg saját csatájukat. Mert az
élet megy tovább, és az álmok így is elérhetőek.
Mint hivatásos síoktató, 1997-ben Park Citybe költöztem a
férjemmel, hogy ott dolgozzam. Mivel nagyon szeretem a téli
sportokat, egy évvel később a helyi bobpályán elvégeztem a
nemzetközi bobvezetői iskolát, s még abban az évben két
Világkupa-futamon indultam, és összesítésben a 16. helyen végeztem.
1999 augusztusában a rák ismét megtámadta a szervezetemet.
Szeptemberben mindkét mellemet eltávolították. A kemoterápiás, és
sugárkezelések emléke elegendő volt, hogy rászánjam magam erre a
drasztikus lépésre. Októberben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság
határozata értelmében a női bobot felvették a 2002-es téli olimpia
műsorára. A tény célt adott az életemnek, azóta az az álmom, hogy
részt veszek a Salt Lake City-i olimpián. Két hónappal a műtét után
már versenyeztem, és Calgaryban a Világkupán a 13. helyet értem el.
A szezon azonban Európában folytatódott, és nekem nem volt
lehetőségem, hogy a többiekkel tartsak. A továbbiakban annyit
edzettem, amennyit csak bírtam Travis Bell, az edzőm és mentorom
segítségével.
A bobversenyzés több, mint egyszerű fizikai kihívás. Ez egy
életszemlélet. Én pontosan tudom, mennyit kell érte edzeni,
versenyezni, hogy az ember sikert érjen el. Gyakran kérdezem
magamtól, miért csinálom ezt. Mert van egy álmom, és nem adom fel!
Az én küldetésem az, hogy a "Reménnyel teli bobot" körbevigyem az
egész világon, részt vegyek a Világkupa-versenyeken, és jogot
szerezzek az olimpiai részvételre. Utazásaim során mindenkinek el
akarom mondani, akit megfertőzött e szörnyű kór, hogy van remény. A
rák egy szomorú realitás, ám nem feltétlenül a halálos vég, hiszen
ez lehet, hogy csak egy buktató az úton. Kérlek csatlakozz a
"Reménnyel teli bob" csapatához, hogy mi is segíthessük a
barátainkat az ő nehéz útjukon!"
Stréhli Ildikó 2000 nyarán írta ezeket a sorokat. Azóta már
tudjuk, hogy sikerrel járt, pedig hihetlenül nagy nehézségekkel
kellett szembenéznie.
- A kezdetekkor csak magunkra számíthattunk a férjemmel -
emlékszik Stréhli Ildikó. - Robert áldását adta arra, hogy
szinte mindenünket pénzzé téve belevágjunk a nagy kalandba. Mert a
Világkupa-sorozat mind a nyolc futamára elutazni hatalmas költség. A
repülőjegyek, a szállás, a bobbérlés - hiszen a sajátom átszállítása
Európába hihetetlen költségeket emésztett volna föl -, de még az
otthoni, Park City-i edzések is nagyon sokba kerültek. De én mindig
azt mondtam, hogy ahol akarat van, ott út is van.
- Olvasva a honlapját, nem kérdezem meg, hogy megérte-e, vagy
sem, hiszen tudom a választ.
- Itt nem pénzről van szó. Ez sokkal több annál. Rengeteg
embernek reményt tudtam adni, hiszen idehaza összejöveteleket
szerveztem a rákbetegeknek. És én is hihetetlen mennyiségű
szeretetet kaptam az emberektől. Az amerikai csapat tagjai amiben
csak tudtak, segítettek nekem. A szövetségi kapitányuk, miután
kiderült, hogy sikerült az olimpiai kvalifikációnk, nagyon melegen
megölelt. Vagy egy másik példa. A Nemzetközi Bobszövetség főtitkára
küldött nekem egy gratuláló e-mailt, de még a helyi pályamunkás is
indiántáncot járt örömében, amikor kiderült, hogy teljesül az álmom.
- A versenyzőtársak tudják, hogy mit jelent az ön tervezte
rózsaszín szalag a bobja oldalán?
- Nagyjából a mezőny fele tudja, min mentem keresztül. De nem is
ez a fontos, hanem az, hogy a sorstársaim tudjanak róla, és a példám
erőt adjon nekik. Mint ahogy én erőt merítettem Lance Armb
könyvéből a legsötétebb időkben. Mert akkoriban, amikor egyetlen
szál hajam sem volt, és százméternyi séta is hatalmas
erőfeszítésembe került, bizony nagyon nehéz időket éltem át.
- Mindezek után milyen eredménnyel lenne elégedett az
olimpián?
- A legutóbbi vébén tizenkettedikek lettünk, és a hazai pálya
kedvez nekem, hiszen elég jól ismerem, de a kétségtelen technikai
hátrányaink miatt a legjobbakkal nem vehetem fel a versenyt. Nekem
például csak két pár futóm van, az egyik elég hamar rozsdásodik, az
csak edzésre jó. A másik pedig gyors pályára jó. Tehát akkor van
esélyünk a jó szereplésre, ha nem esik a hó, és keményen fagy. Bízom
benne, hogy kegyes lesz hozzánk az időjárás. Ha igen, talán
megcsíphetjük a tizedik helyet. Az fantasztikus lenne. De bárhogy is
alakul, mindenki biztos lehet benne, hogy az adott napon a tőlünk
telhető legjobbat hozzuk ki magunkból.
Kürti Éva, a fékező korábban az atlétikapályán
csillogtatta tudását, mint súlylökő és diszkoszvető országos bajnok.
Kézenfekvő hát a kérdés, hogyan csöppent bele a bobsportba.
- Ildikó tavaly tavasszal hirdetett meg egy felmérést, ahol a
többi között autót kellett tolni húsz-harminc méteren keresztül
időre. Az én eredményeim voltak a legjobbak, így meghívott magához
az Egyesült Államokba. Akkor még Barati Éva, a korábbi
fékező, és egy Fazekas Andrea nevű lány is velünk volt. Aztán
csak én maradtam. Úgy voltam vele, hogy huszonöt évesen még belefér
az életembe, hogy minden félretett pénzemet ebbe az olimpiai
felkészülésbe fektessem. A nyíregyházi atlétikai szakosztály
vezetőivel abban maradtunk, hogy az országos bajnokságon még
indulok, azóta viszont gyakorlatilag nincs kapcsolatunk egymással.
Nekem már nem élnek a szüleim, a nagymamámmal lakom odahaza, ezért
úgy döntöttem, hogy belevágok ebbe a kalandba. Mert végül is minden
sportoló álma, hogy legalább egyszer olimpiai résztvevő legyen.
Rosszul kezdődött az idény, hiszen Winterbergben borultunk, utána
azon kellett izgulnunk, hogy be tudjuk hozni az ott elveszített
pontokat. Nagyon keményen edzettünk, és végül sikerrel jártunk. Azt
mondanunk sem kell, hogy hihetetlenül boldogok vagyunk, ám ezzel még
messze nincs vége a történetnek. Február tizenkilencedikén helyi idő
szerint fél ötkor jön el számunkra életünk nagy pillanata.
MB, Nemzeti Sport 2002.01.27.
|