Hogy ez az olimpia is olyan lesz-e, mint az Amerikában rendezett sportesemények úgy általában, egyelőre nem tudni. Odaát, az Újvilágban - ezt az egész világ megtapasztalhatta 1996-ban, Atlantában - szeretik "mi fantasztikusan jól érezzük magunkat, próbáljátok meg ti is" alapon rendezni az efféle sportdzsemborikat. Csillagsávos lobogóerdő, mosolyözön, come on és júeszéj. (Talán a hóförgeteg ezúttal eltakar mindebből valamicskét.)

Mindenesetre a megnyitó azt sugallta, hogy Amerika nem változtatott. Nem változott. És itt nem is elsősorban a műsorra gondolok. Egy háromszázvalahány éves múltat maga mögött tudó náció sosem fog olyan programmal előrukkolni, amely a több ezer éves európai kultúrkörben pallérozódott lelket teljes mélységében átjárja. Sok évszázados hátrányban vannak a felvillantható párhuzamok, utalások, szimbólumok tekintetében. Egyébként pedig a szemek amúgy is egyre inkább a látványosságra nevelődnek át, nem a mélységet, a felszín csillanásait keresik, e tekintetben pedig a helybélieknél senki sem tud nagyobb kielégülést ígérni - a Steven Spielberg-iskola ontja a pallérozott növendékeket.

A mester egyébként a zászlót vitte. Vihette. No ez az, amiről a bevezetőben szóltam. Sydneyben sportolók kiváltsága volt az olimpiai lobogó körbehordozása. A legnagyobb ausztrál bajnokokat érte a megtiszteltetés - elvégre a helybélieknek eszük ágában sem volt üzenni. Ha csak azt nem, hogy a sportelit legnagyobb összejövetele veszi kezdetét.

A nagy víz túloldalán másképp van. Noha annyi sporthérosza egyetlen nációnak sincs, mint az Egyesült Államoknak, ott más ideákat kapcsolnak a fennköltséghez. Demonstráció zajlik, azaz lehet a fehér vászon körül politikus, filmrendező, ellenálló püspök. Fogtuk az üzenetet, hogyne fogtuk volna: a nagyvilág problémái megoldódtak, nincs apartheid, Desmond Tutu harcának köszönhetően, és vége a hidegháborúnak, hisz itt van velünk Lech Walesa, aki az egyik legfőbb ellenállónak számított a sötétség keleti birodalmában.

Csupán az a kérdés, hogy szükségünk van-e erre - egy olimpia ürügyén. Meghajtjuk a fejünket a World Trade Center romjai között talált csillagsávos lobogó előtt. Annak el kellett jönnie Salt Lake Citybe, elmondandó, élünk, megvagyunk. Megértjük, átérezzük Amerika fájdalmát. Osztozunk is benne. De épp ez a tragédia jelzi, hogy ama bizonyos problémák helyébe újabbak teremtek. Azaz inkább ült volna az, ha csak a múlt versenyeinek nagyjai hordják körbe az olimpiai zászlót, azt sugallva, a sport szentségét a poklok kapui sem tudják megdönteni. Gyanítható, akkor a mindenkori államfő hagyományos megnyitómondatának (ezennel a játékokat megnyitottnak nyilvánítom) Bush-féle kibővítése - "a hazafias és büszke amerikai nép nevében" - sem tűnik fel annyira, továbbá az sem, hogy az elnöki bal kéz a kabátzsebbe fúródott.

Nemzeti Sport 2002.02.10.