Nem tudom, látták-e a jégvályú Moussambaniját. Brazil a lelkem, úgy nyalta végig a szánkópályát, mint ahogy a jó Eric fulladozott be száz gyorson Sydneyben. Majdnem olyan technikával jött le, mintha én hevertem volna a ródlin, azzal a mindazonáltal nem elhanyagolható különbséggel, hogy ars poeticám szánkóügyben igen egyszerű: az zúduljon le egy ilyen jégfolyosón, akinek két anyja van. A lényeg persze nem ez, hanem: vajon mi visz rá egy brazilt, hogy életének ladikját a szánkósporthoz csomózza?

Merthogy arrafelé ugyebár valamiért nem szerepel az érdeklődés homlokterében ez a műfaj. Foci, kosár, (strand)röpi, az igen. Szegény Ricardo Raschini, nyilván olyan tehetségtelen volt az összeshez, hogy kapufának sem kellett (ezt látszik alátámasztani, hogy az olimpiai honlap szerint még a hódeszkázást, a biliárdot és motorozást élvezi). Ám az emberi bensőt feszítő becsvágy egyeseknél nem ismer lehetetlent, úgyhogy hősünk kitörési pontokat keresett, s végül ezt a szánkózásban találta meg. Nem lehetett könnyű a Copacabana nyújtotta lehetőségeket szemlélve. Viszont olimpikon lett, s bár abban a sportágban, amely a motorsportok mellett egyedüliként méri az ezredmásodperceket is, malőrök sorozatát követte el, azaz kissé messze járt a szánkózás parnasszusától, azért leevickélt a pályán.

Szükség van az ilyen aranyos színfoltokra ebben a professzionalizálódó világban, amelyben csupa ideges és feszült arcot látni, s persze mögéjük sejteni kavargó gondolatokat, edzésmódszerek végletekig való tökéletesítéséről, megtartandó és megkeresendő szponzorokról, hogy jövőre is lehessen ugyanezen idegeskedni... Raschinin érződött, őt nem gyötrik efféle gondok. Jól érezte magát, célba ért - tán élete céljába. Az annalesekben maximum lábjegyzet lesz, ha egyáltalán. Érdekes ez egyáltalán? Aligha. Fő, hogy abban a bizonyos ladikban boldogan evezgethet tovább. Irigyeljük - kevesen akadnak ilyenek az élet tengerén.

A kanadai Sale, Pelletier duó például bizonyosan nem ebbe a kategóriába tartozik. A páros műkorizás ezüstérmesei momentán úgy érzik, nincs a teremtésben más vesztes, csak ők: öt-néggyel az orosz Berezsnaja, Sziharulidze kettőst hozták ki a pontozók. Ha engem kérdeznek, akkor állíthatom: fogalmam sincs, melyikük volt a legjobb. A benyomások alapján tán a kanadaiak. Node műkorcsolyában legkevésbé ez számít. Régebben csak örökölni lehetett az első helyet, mint egy bérletet a barcelonai Nou Campba, még ha a favorit úgy törölte is fel a jeget, hogy a rolbást hazaküldték, mondván, öreg, ez elvégezte a munkádat, menj haza a gyerekekhez. Most azért más a helyzet. Szekértáborok vannak. Az orosz edző például azt mondta, két éve, a világbajnokságon simán őket illette volna az elsőség, de akkor az észak-amerikai blokk volt fölényben a bírák között. Ezúttal az ő lobbijuk bizonyult erősebbnek - akinek ez nem tetszik, menjen sakkozni.

Köztünk legyen szólva, a brazil szánkósnak sokkal több köze van a sporthoz.

Nemzeti Sport 2002.02.13.