Jevne más. Rajta legalább látszik valami. A többieken viszont... Semmi. Se a sífutókon, se a gyorskorizókon, se senkin. Ettől sejtelmes ez az egész. Tél van, mindenki nyakig becsomagolva. Nincs egy árulkodó jel, az illető fáradt-e, elvégre az agonizáló tekintetet eltakarja a szemüveg, a pattanásig feszülő izomból se látszik sok - jó, a gyorskorizóknál annyi igen, hogy mindenkié olyan vastag, mint egy mélytengeri kikötő hajófogó cölöpjei -, az izzadtságcsepp megfagy csordultában.

A nyári játékokon könnyebb a szurkoló helyzete, ott még az oroszlán előtti menekülésben felnőtt kenyain is látszik a hajrában, hogy ha még egy kört kéne futnia, garantáltan visszaadja a lelkét a teremtőnek. Na de itt? Ráadásul a magyar szemlélődő totálisan meg van lőve, elvégre a téli sportokhoz a hagyományokból kifolyólag annyit ért, hogy el kéne lapátolni azt a rohadt havat a garázs elől, de nincs kedvem, úgyhogy ma is busszal megyek. Ennyit a kapaszkodókról. Tehát csodálkozunk csupán, hogy a gyorskoris az isten tudja hányezredik méternél is ugyanolyan egyenletesen kaszálgat, aztán vagy világcsúccsal első vagy tizennyolcadik. A sífutóknál dettó. Jönnek-mennek, mint a vasaló, egyformán liheg az összes, az állcsúcsból ugyanakkor képtelenség lemérni, bírja-e még a hátralévő kilométereket.

Hanem Jevne.

Erről a norvégról azért lehet tudni, milyen állapotban van az energiaháztartása. Könyékig felgy?rt síruha, vöröslő alkar, csupasz fej, a szája úgy habzik, mint egy végletekig hajszolt igáslóé, a szeme kidülled, az arca eltorzul, jobb érzés? plébános már készítené az utolsó kenetet. Őt látva hátra lehet dőlni: jól van, ezek is csak emberek.

Abban viszont, ami Carole Montillet-vel történt, van valami emberfeletti. Legalábbis szerintem. Amikor egy döntő esemény időpontja tolódik, mindig helyet kap a misztifikálás. Ivanisevic az égieknek hálálkodott Wimbledonban, amiért az eső egy kritikus periódusban félbeszakította Henman elleni elődöntőjét. Utahban a szél söpörte egy nappal odébb a női lesiklók versenyét. Az ilyesmi sosem az esélyeseknek kedvez. Amennyiben minden a terv szerint megy, hideg fejjel elrugaszkodnak, száguldanak - és nyernek. Götschl, Kostner, Gerg - közülük valamelyik. Ha azonban nem ők csúsznak, hanem a program, az adrenalinszint le-föl szaladgálása egyre jobban gyengíti őket. Idegeskednek, nyerni jöttek, legyünk már túl rajta. A többiek ellenben lazulhatnak, jól érzik magukat, ha ma, akkor ma, ha holnap, akkor holnap. Montillet nem számított favoritnak. Felszabadultan lódulhatott neki a lejtőnek, tudta, elvben úgysem töltheti be azt az ?rt, ami a szezon kezdetén tragikus halált hal Regine Cavagnoud után maradt a francia sísportban. Aztán... Aztán mégis betöltötte.

Van egy sejtésem, ki támasztotta fel a szelet hétfő hajnalban.

CSG, Nemzeti Sport 2002.02.14.