Szegény Vincze Péter. Derék, jóravaló fiatalember, és lelkes, sokra hivatott sportoló. A világért sem szabadna megbántani, és legfőképpen az ő nyakába varrni az elmúlt évtizedek balsikereit, ballépéseit. Még csak az kéne! Hogyan is lehetne őt szóba hozni, amikor még nem is élt egynéhány sorscsapásunk idején. Neki igazán semmi köze sincs ahhoz, hogy egy bizonyos Latisev elvtárs nem adta meg 1962-ben Tichy Lajos szabályos gólját a csehszlovákok ellen Chilében, ahhoz sincs, hogy Rákosi Gyulát egyszerűen megbabonázta Jasin annál a hatalmas ziccernél a szovjetek elleni sorsdöntő találkozón 1966-ban Angliában. Mint ahogy ne tegyük felelőssé őt azért sem, ahogy Szentmihályi Antal lassítottfilmszerűen repült, ugrott Adamec szabadrúgásból leadott lövését követően a labda után, majd Don Quijotét idéző bántos képpel kotorászta ki a hálóból a lasztit. Emlékszik rá mindenki, akkor is jöttek a csehszlovákok. De megemlíthetnénk egy belga urat, bizonyos Ceulemanst is, aki egyszercsak megindult a jobb szélen, végigbukdácsolt a magyar hátvédsoron, aztán egyszer csak középre gurított. Mindez spanyolországi emlék, hogy aztán négy évvel később már jöjjön Mexikó, ott Jakovenko gólja már a második percben, amitől lett csak igazán nagy zavar. Nemcsak ott a pályán, de az egész országban...

Folytathatnánk ezt a felsorolást, de lassan már kívülről fújja mindenki az egyre gyarapodó és enyhén a múltba vesző rossz emlékeinket.

Hogyan is tehetnénk felelőssé mindezekért Vincze Pétert, amikor neki körülbelül annyi köze van a magyar labdarúgáshoz, mint Nyírlugas szemüveges, szeplős postáskisasszonyának. A fiatalember tudniillik síelő. Na, nem afféle sztár, olyan, mint Kjetil Andre Aamodt vagy a többiek. De neki is van kecses, drága síléce, elegáns, testhez simuló, dizájnos versenycucca, és mindennek a tetejébe még eljutott a Salt Lake City-i olimpiára is. Hősünk, akinek, még egyszer mondom, semmi köze a futballhoz, szombat délután állt rajthoz szuper-óriásműlesiklásban, és ha hiszik, ha nem, a verseny végén többen beszéltek róla, mint mondjuk az ezüstérmes Stephan Eberharterről.

Aki látta a magyar fiú produkcióját, bizonyára sokáig nem felejti el, és talán azonnal felhívta nagypapáját, anyósát, telekszomszédját, és azt mondta: "Hát mit szólsz ehhez a sajátos gyakorlathoz, ilyesmire csak mi, magyarok vagyunk képesek. Csuda klassz volt, ahogy mindenki lefelé csúszott, a magyar fiú meg felfelé bandukolt, hát mit szólsz, kérlek!" Marhaság. Méghogy csak mi, magyarok vagyunk képesek ilyesmire. Vincze Péter produkciója után sokaknak juthatott eszébe a jamaicai bobcsapat, amely tudvalevőleg ideális körülmények között készülhetett a versenyekre a zord jamaicai télben, vagy ott van a világ egyik legismertebb úszója, Eric Moussambani, aki Sydneyben száz méter gyorson olyan bravúros tempót diktált, hogy úgy kellett kimenteni a nem túl hosszú táv végén a medencéből, meg ne fulladjon szegény.

Hősök márpedig mindig is voltak és lesznek.

Vincze Péter szombat délután megmutatta a világnak, hogyan is síel a magyar. Elrugaszkodott a starttáblától, talán még mosolygott is, hogy aztán a harmadik kapunál, mintegy száz méter csúszás után, egyszer csak elakadjon, némileg riadtan körbenézzen, és világ, láss csodát, nekiinduljon felfelé vissza a csúcsok irányába, a nézők hatalmas döbbenetére. Ritka különleges pillanat lehetett, annyi szent - magyar fiú baktat a sípályán felfelé, mintha egyenesen a Himaláját vette volna célba.

Az a nagy kérdés, látta-e mindezt bármelyik futballistánk? Mert ha igen, talán kicsit magára ismert, a saját produkcióját vélte felfedezni a Mr. Bean-szerű gyakorlatban, mert a zöld gyepen éppen ott tartunk, ahol a fehér hómezőn.

Csúszunk lefelé, hogy újra és újra megpróbáljunk visszakapaszkodni.

A különbség csak annyi, hogy a magyar síelőket nem több tízmilliós aláíráspénzekkel csalogatják egyik hegyről a másikra, nekik valóban irreális körülmények között kell felkészülniük egy-egy világversenyre, ők tényleg amatőrök, a sportág szeretetéért csinálnak mindent, és ha a helyzet úgy hozza, nevettetik ki magukat. Ellentétben futballistáinkkal, akik ugyanezt sok-sok pénzért teszik.

Abban azért bízom, hogy nem sértettem meg Vincze Pétert, hiszen történt, ami történt, kalapot lehet emelni sportemberi teljesítménye előtt. Neki nem kell magyarázkodnia azért, amit véghezvitt, nem kell pironkodnia, ha a Salt Lake City-i nézők a térdüket csapkodták a nevetéstől, ahogy ő kapaszkodik fel a pályán. Nem úgy, mint néhány labdarúgónk, aki mondjuk a Vincze Péterhez hasonló liechtensteini amatőrök ellen nyújtott ilyen burleszkmutatványt. Mert beszélhetünk mi megújulásról, olimpia rendezéséről, pumpálhatja az állam néhány kiválasztott klubba a pénzt, attól még nem lesz magasabb a színvonal, nem lesz több a néző. És ugyanúgy nem lesz miről beszélni magyar futball címszó alatt, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt.

Illetve ilyenkor nagyon is van mit mondani.

Szerényebben, fiúk! És ez most már végképp nem Vincze Péterre vonatkozik.

Sinkovics Gábor, Nemzeti Sport 2002.02.18.