Azt hiszem, a curlingről kellene beszélnünk.

Ez most nem olyan, mint amikor az atyák megpróbálnak komolyan süldő kölykük szemébe nézni a diszkrét félhomályban, az élet nagy kérdéseit megvitatandó. De majdnem.

A curling - vagy hogy a frissiben életbe lépett, idegen szavakat szúnyogként irtó törvény kereteit át ne hágjuk: csúszókorong - ugyanis hasonlóképp megfoghatatlan egy olimpián belül, mint egy félhomályos szobában az élet nagy kérdései.

Kívülálló számára ugyebár úgy fest, hogy egy fura testhelyzetbe dermedt versenyző - férfi vagy nő - nekicsúszik egy teáskannával a jégmezőnek, egyszercsak elengedi a rekvizítumot, aztán fikszírozza a szemével és sikoltásban tör ki. Ilyenkor két ember meglehetősen hevesen elkezd söprögetni a kezébe fogott partvissal, míg a teáskanna be nem érkezik a felfestett körökbe, aztán vagy ütközik egy másik kannával, vagy nem, esetleg az ellenfél partvisbrigádja is odabök néhányat, hátha akkor derül fényre a haza. Eközben a közönség szelíden üldögél, hízik a pattogatott kukoricától és az egyéb jenki gyorsvastagítóktól, diszkréten böfög a kólától, majd néha hejehujázik és tapsol, már ha nincs tele a keze sült krumplival és/vagy valamiféle desszerttel.

Ám nem leszek demagóg, elvégre a múlt héten lapunk téli olimpiai partiján magam is kipróbáltam a curlingezést. Pontosabban, ismerkedtem a kőnek nevezett sportszerrel - a partvissal már jóval korábbról van kapcsolatunk, bár meg kell valljam, nem túl intenzív -, és elárulhatom, ennek a húszkilós gránitdarabnak a mozgatása tényleg nem annyira egyszerű. Igaz, mi, kíváncsiak inkább bowlingmozdulatokkal próbálkoztunk, elvégre a sportágban bevett elnyúlós tartáshoz a megfelelő cipők, továbbá a megfelelő térdszalagok hiányoztak. Én nem estem hanyatt, ezt szeretném jelezni, ellentétben például Somogyi kollégával (a futballrovatból), aki akkorát perbált, mint egy aranyérmes páros-műkorcsolyázó - mely megjegyzés elsősorban annak szól, hogy nincs bennem semmi bosszúérzet az egyensúlyomat megbillentő kövek iránt.

És mégis... Megannyi nehezen megtaszajtott curlingkő után sem nagyon tudom eldönteni, joggal szerepel-e ez a sportág az olimpia műsorán. Már abból az aspektusból, hogy a játékok a világ sportelitjének seregszemléje, amelyen a küzdelemben és a szépségben (a küzdelem szépségében) gyönyörködik az ember, az érmeket pedig a legfelkészültebbek nyerik, akik gyorsabbak, magasabbra jutnak vagy erősebbek. A citius, altius, fortius alapképletből legalábbis nehéz a curlingre vonatkoztatni bármelyiket is. Olimpiát nyerni izzadtságcsepp, az izomzat megfeszítése nélkül, csupán koncentrálással - hát, nem tudom... Tán nem véletlen, hogy a golf, a darts, a biliárd és társaik nem szerepelnek a programban. Persze ha azt kérdik, mi a jó a nyárin látott pisztolylövésben, ami egy szurkolónak olyan, akár az ötöslottó-sorsolás - ül a nézőtéren, és szuggerálja a megjelenő számokat -, akkor a válaszom: azt szintén nem értem.

Konklúzió? Miért, azoknak a félhomályban megejtett, sóhajtozós beszélgetéseknek szokott lenni?

Nemzeti Sport 2002.02.24.