Az E Center zenei rendezője igazán érti a dolgát. A hollywoodi forgatókönyv alapján, ideális szereposztásban megtervezett döntő két résztvevője, Kanada és az Egyesült Államok válogatottja a Where the streets have no name című U2-nóta bevezető taktusaira korcsolyázott ki a jégre, s ettől azonnal elkezdett pezsegni az adrenalin az ember vérében. (Az olimpia keserű tapasztalataira reflektálva muszáj megjegyeznünk: remélhetőleg a játékosok vérében is csak az adrenalin pezsgett...)

Vérpezsdítő tempó

Iginla góljával először vezettek a kanadaiak

A folytatás még vérpezsdítőbb volt, őrületes iramban estek egymásnak a csapatok. Zsúfolásig tele volt a csarnok, szombat este a szemem láttára 1500 dollárért vett egy pasas jegyet a döntőre egy Main Street-sarki brókertől. (Nem ment el az eszem, itt tényleg brókernek hívják az üzéreket, ráadásul legálisan űzik visszataszító mesterségüket.) A 9. perc végén Weight elcsípett egy rossz kanadai passzt, Amonte-t futtatta a jobb szélen, s a Chicago csatára Brodeur mellett a hálóba bombázott. (1-0) Öt percig tartott a kanadai kábulat, akkor Pronger baloldali passzát Lemieux - amúgy futballista módra - átlépte, ezzel Richter kapust lefektette, és a csapatkapitány mögött érkező Kariya az üresen tátongó hálóba lőtt (1-1). Másfél perccel a harmad vége előtt a torna végére hihetetlenül feljavult Joe Sakic korongját a szintén magára talált Jarome Iginla kotorta a kapuba (1-2).

A második harmadban előbb kettős emberelőnyt szórakoztak el Kariyáék, majd Lemieux előtt tárva-nyitva volt az amerikai kapu, de a Pittsburgh tulajdonosa a jobboldali vasat találta el. Gyorsan jött is a büntetés, Modano passzát Brian Rafalski, a New Jersey hátvédje bombázta Brodeur kapujába.(2-2). Ám mégis kanadai előnnyel kezdődött az olimpiai hokitorna utolsó húsz perce, mert a dudaszó előtt nem sokkal Sakic maga is betalált (2-3). A végére - bár erőlködtek a jenkik - kipukkadt a hazai gárda, és a hajrában Iginla, majd Sakic megpecsételte Herb Brooks edző gárdájának sorsát (2-5).

A juharlevelesek öröme nem ismert határt, pontosan fél évszázada, 1952. február 24-én nyert legutóbb olimpiát az ország. Egészen pontosan az Edmonton Mercurys nevű amatőr társulat, amely az oslói utolsó meccsen 3-3-at játszott - ugyancsak az Egyesült Államokkal. (Ötven éve körmérkőzés volt.) Wayne Gretzky csapatvezető - hivatalosan: ügyvezető igazgató - úgy ugrált, mint egy kisgyerek, a díszpáholyból világcsúcs idővel ért le a jégre, ahol először is volt játékostársaival, például Theo Fleury-vel (Rangers) ölelkezett össze. Vele ünnepelt szép szőke színésznő felesége, Janet is, aki igazán skizofrén helyzetben lehetett, ő ugyanis amerikai...

Sakic az MVP

Joe MVP Sakic

Az interjúszobába először Chris Chelios, a vesztesek mindvégig kiválóan játszó, 40 éves hátvédje, a Detroit Red Wings veteránja érkezett. "Semmi negatív érzés nincs bennem, a kanadaiak egyszerűen ma jobbak voltak - ennyi. Nagy valószínúséggel nekem - és még néhány kortársamnak - ez volt a búcsú a nemzeti meztől" -mondta édes-bús monológja végén Chelios, aki már az 1984-es szarajevói olimpián játszott az amerikai válogatottban. Mike Richter, a New York Rangers kapusa is tisztelgett a győztesek előtt - akik között két klubtársa is van Eric Lindros és Theo Fleury személyében. "Kissé fáradtak voltunk, keményebb ellenfeleken verekedtük át magunkat, nem maradt erőnk a végére. Megérdemelten győztek a kanadaiak, Joe Sakic fantasztikus játékos és fantasztikus vezéregyéniség. Paul Kariya gólja előtt Mario (Lemieux - a szerk.) nagyon becsapott engem, bemozdultam a lövőcselére, teljesen üresen hagytam a hálót a második hullámban érkező társa előtt."

Herb Brooks, a 22 évvel ezelőtti sikeredző most is szép munkát végzett a Team USA-vel. "Amikor lefújták a mérkőzést, összeölelkeztem Lemieux-vel, a főnökömmel, és megmondtam neki, hogy szerintem megérdemelnék egy kis fizetésemelést.(Brooks a Pittsburgh Penguins játékosmegfigyelője civilben, ahol Lemieux a tulajdonos - a szerk.) Frissebbek voltak a kanadaiak lábai, kevesebbet vett ki belőlük a torna, lényegében besétáltak a döntőbe. A tornáról az a véleményem, hogy nagy siker volt, négy év múlva, Torinóban is ott kell lenniük az NHL játékosainak. A ligától azonban valamivel erősebb elkötelezettséget várnék az olimpia mellett. Nem elég ez a 12 napos szünet, az olimpia évében el kellene hagyniuk az All Star-meccset, hogy egy pár nappal többet tudjunk gyakorolni. Így nagyon ki voltak zsigerelve a játékosok."

Varázsérme a jég alatt

Aztán jöttek a győztesek, örömtől sugárzó ábrázattal. Wayne Gretzky - amúgy halálosan fáradtan, vörösre izgult ábrázattal - egy ütött-kopott pénzérmét szorongatott a kezében. "Ez egy loonie, egy kanadai dolláros, amit a pályamunkásokkal elásattam a kezdőkörben, mielőtt megcsinálták a jeget, s most a torna végeztével kiszedtem onnan. Ez volt a kabalaérménk, s a jelek szerint be is jött. A dicsőség a játékosoké és az edzőké, ők nyerték ezt az aranyérmet, s szerezték vissza a minket megillető helyet a világ hokisportjában - ötven év után. Meccsről meccsre javultunk, s nem tudom, feltűnt-e valakinek, de ez az első kanadai proficsapat a történelemben, amely meg tudta nyerni az olimpiát! Sokan kérdezik, hogy mi bennem az erősebb: az öröm vagy a megkönnyebbülés. Hadd fogalmazzak így: egyforma erős a két érzés. Hatalmas teher nehezedett ránk, nem is tudom, haza mertünk volna-e menni, ha nem nyerjük meg az olimpiát. Jean Chretien miniszterelnök a lefújás után azonnal felhívott, s gratulált nekem és a fiúknak is. Hogy mit jelent nekünk ez a siker? Annyit feltétlenül, hogy egy darabig most joggal dülleszthetjük ki a mellünket, mert hivatalosan is mi vagyunk a földkerekség legjobb hokisai. Visszatérve a kabalapénzre: azt most szépen elviszem Torontóba, s ott beteszem a Hockey Hall of Fame egyik vitrinjébe, a többi ereklye közé. (Gretzky pár kilométerre Torontótól, Brantford városában született, s Torontóban van a világhirű étterme, a 99-es - a szerk.)

Pat Quinn, a csapat mackós külsejű edzője egy baguette-nagyságú, és felettébb büdös győzelmi szivart pöfékelve érkezett a sajtóbeszélgetésre. "A végére tartogattuk a legjobb játékunkat, csak ismételni tudom az előttem szólókat, hogy meccsről meccsre javult a játékunk. Én a svédektől elszenvedett 2-5 után sem aggódtam, és a csapat három főkolomposa, Mario, Joe és Stevie (Lemieux, Sakic és Yzerman - a szerk.) óriási segítségemre volt a csapat talpraállításában. Hadd áruljak el önöknek egy titkot: legszívesebben örökre ezzel a csapattal maradnék. De nem lehet, mert a Team Canada csak négy év múlva áll össze ismét, s annak még nem tudni, ki lesz az edzője. Utólag elárulhatom, hogy végig nagyon féltem, mert tudtam, a közvélemény nem bocsátaná meg nekünk még az ezüstérmet sem. De nem azért féltem, mintha nem bíztam volna a fiúkban, csak hát ebben a sportágban akkora szerepe van a véletlennek."

Joe Sakic szája fülig ért, a szeme alatt pedig egy méretes monokli bizonyította: a hoki nem kisasszonysport. "Most hallom, hogy bekerültem abba a tizenhárom tagú klubba, amelybe az olimpiát, Stanley-kupát és világbajnokságot nyert hokisok tartoznak. Remek! Annak különösen örülök, hogy utolértem Petert. (Forsberget, a klubtársát, aki 1994-ben Svédországgal nyert olimpiát.) De nem ártana, ha a Coloradóval idén nyernénk még egy Stanley-t. Igaz, Mario?"

Lemieux, a megszólított csapattárs azonnal visszavágott: "Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk, bár a Pittsburgh most kétségtelenül nem olyan erős, mint az Avalanche. Nos, négy éve, a naganói olimpia alatt, amikor a családommal egy floridai strandon süttettem a hasamat, véletlenül sem gondoltam arra, hogy egyszer még olimpiai bajnok leszek. Aztán 2000 decemberében visszatértem, meghívtak az olimpiai válogatottba, s most itt ülök önök előtt, aranyérmesként. Biztos vagyok benne, hogy egész Kanada látta a döntőt, azt is hallottam, hogy pénteken, az elődöntő napján tanítási szünetet rendeltek el, mert úgyis minden diák lógott volna az iskolából. Még szerencse, hogy a döntő vasárnapra esett. Mindig is mondtam, hogy idén számomra az olimpia a legfontosabb, azért is hagytam ki néhány bajnoki meccset az NHL-ben, hogy pihentessem az operált csípőmet. Szerintem megérte."

Neki és nekünk is, mert ilyen hoikitornát eddig még nem láttunk, és nem is biztos, hogy valaha fogunk még látni. Legalábbis ezekkel a korszakos egyéniségekkel aligha. Larionov 41, Chelios 40, MacInnis 38, Housley, Suter, Hasek, Hull 37-37 éves, velük Torinóban nyilvánvalóan nem találkozunk már. Bár, azt hittük, Gretzky visszavonulását sem éljük túl. Aztán az élet mégis csak megy tovább.

Ch. Gáll András, SZTÁR Sport 2002.02.25.