Ott állt a Thermal Szálló halljában, és már-már meghitt beszélgetést folytatott Méhes Jenővel, a Vasas szakosztályvezetőjével - hol magyarul, hol olaszul, hol oroszul szóltak egymáshoz. Időnként jókat nevettek, és a vak is láthatta, hogy rengeteg a közös emlékük. Persze Dmitrij Gorskov fél évtized alatt kicsit magyarrá is vált, orosz létére Budapestet tekintette kedvenc városának. Az orosz válogatott pólósa öt évig játszott Angyalföldön, és a piros-kékekkel nyert KEK-et, Magyar Kupát, valamint négyszer jutott be a bajnoki döntőbe, igaz, valamennyit el is veszítette. Ma már 34 éves, de nem csak ezért ő a csapatkapitány. Társai hallgatnak rá, tisztelik tudásáért és a karrierjéért. Gorskov jelenleg az olasz Florentia pólósa, és tagja volt a Posillipóval szemben alulmaradt ezüstérmes csapatnak. A hétfő délelőtti edzés után kérdeztük őt az orosz válogatott szenvedéseiről, és a saját jövőjéről.

- Látom, szinte mindent megért magyarul, és ahogy hallom, olaszul is perfekt.

- Igyekszik az ember, ahol játszom, rá vagyok kényszerítve, hogy minél előbb megértsem az edzőmet és a játékostársaimat. Az a legfurcsább az egészben, hogy most éppen a saját csapattársaimmal szemben nem sikerül megértetnem magam...

- Ezt hogy érti?

- Nem egyszerű a helyzetünk, és igazán most még elemezgetni sem tudnám, miért szerepelünk ilyen rosszul az Európa-bajnokságon. Kikaptunk a görögöktől és horvátoktól, pedig nem erre számítottunk.

- Mit vártak Moszkvában az orosz válogatottól?

- Mindenképpen érmes helyezést. Őszintén szólva, a rajt előtt én is úgy gondoltam, ez valóban reális cél, lehetünk harmadikok, másodikok vagy akár elsők is. Így a két vereség után némileg át kellett értékelnem mindezt.

- Mi a baj, miért szerepelnek ennyire rosszul?

- Először is nincs igazi kapusunk. Nem akarom bántani a két fiatalt, aki itt van velünk, de ők bizony nem adnak olyan biztonságot a csapatnak, mint elődeik. Márpedig egy vízilabdacsapat alapja a jó kapus. Ha a játékosok nem érzik a biztonságot a háló előtt, akkor megette a fene. Aztán van még más is, igazából nincs meg az összhang a csapaton belül.

- Veszekednek egymással?

- Azt nem mondanám, de valami nem stimmel, az biztos. Tudja, valamennyi orosz játékos egyénieskedni próbál a vízben, nincs csapatmunka, és amit gyakoroltunk, abból szinte alig valósul meg valami a vízben. Pedig az edzőnk remek taktikát dolgozott ki, mégsem sikerül jól játszani.

- Nemcsak rosszul, de eredménytelenül is játszanak. Minden esély megvan arra, hogy kiessenek.

- Hát igen. Nekünk most már meg kell vernünk a németeket és a szlovákokat ahhoz, hogy legyen bármiről is beszélni. Nehéz lesz. De nem reménytelen.

- Gondolom, jókora balhé lenne otthon, ha már a csoportmeccseken is elbúcsúzna az orosz válogatott.

- Dehogyis lenne. Ezt nyugodtan mondhatom, én vagyok a csapatkapitány, semmiféle balhé nem várna rám, az emberek tudomásul vennék, hogy most ez van.

- Mi a véleménye a magyar válogatottról?

- A világ legjobb csapata, de ezzel aligha mondtam most újat.

- Szóval a mi győzelmünket várja?

- Magyar-jugoszláv döntőt várok, ahol bármi megtörténhet. Elképesztően erős az önök válogatottja, de láttam a jugókat, hát... Még a magyaroknak is nehéz dolguk lesz ellenük.

- Öt évig játszott Magyarországon a Vasasban, nem gondolt arra, hogy visszajön?

- Eszembe se jutott. Félre ne értse, csodálatos éveket töltöttem itt, de tudja, én már öreg vagyok. Fáj a lábam, szinte mindenem sajog, úgyhogy hamarosan befejezem a pólót. Edző szeretnék lenni. Ez a tervem.

- Képes lenne otthagyni Európa egyik legjobb csapatát, a Florentiát, ahol együtt játszik Fodor Rajmunddal?

- Hamarosan eljön ez a pillanat. Harmincnégy évesen már aligha rám építik a firenzei csapatot. Talán ott hagyom abba végleg.

Nemzeti Sport 2001.06.19.