Erőltetett költői túlzással Tompa Mihály-emlékversenynek keresztelhetnénk a magyar férfiválogatott szereplését az Európa-bajnokságon, már a tekintetben, hogy melyik ászunk a legtompább valamennyi közül.

Mi tagadás, több, az olimpián remeklő játékosunk esetében csupán a célfotó dönthetne. Az utóbbi napokban a legfeltűnőbb módon Kásás Tamás szenvedett - megfigyelhettük, hogy a negyedek szüneteiben is "sztreccsingel", azaz nyújtja a karizmait folyamatosan, továbbá szokásától eltérően két nap alatt kétszer látogatta meg a gyúrószobát, ami nála a totális testi kilúgozottság legbiztosabb jele -, de Sydney legbiztosabban tüzelő balkezesének, Kiss Gergelynek is hihetetlenül alacsony a találati pontossága, míg Molnár Tamás csak ahhoz képest játszik jól, hogy hétfőn leütötték - önnön mércéjével mérve legfeljebb hatvan százalékot adott csütörtökön, az oroszok ellen.

Ehhez jön még a miliő olykor bénító hatása, nem csoda, hogy Kemény Dénes hiába térképezte fel az oroszokat, erősségeiket nem tudták kellőképp hatástalanítani (ki volt adva: Jerisov és a kapásszélen álló Csomakidze vagy Zinnurov ne lőjön, ehhez képest öt gólt kaptunk a jóvoltukból emberhátrányban), gyengéiket pedig kellőképp kihasználni (például a pattintott és lapos lövéseket előszeretetettel beszedő Szmirnovnak egy idő után félmagasan kezdtek lőni). Hogy mégis nyertek?

"Ennek a csapatnak mindig az volt az erőssége, hogy rendre akad két-három ember, aki átlendíti a holtponton. Mint most Biros Peti vagy Vári Attila" - adott magyarázatot Benedek Tibor. A világversenyeket épp egy évtizede járó pólós kijelentette: "Engem a legcsekélyebb mértékben sem lep meg, hogy így szenvedünk. Számítani lehetett rá, hogy fáradtak leszünk, hogy nem tudunk úgy vízilabdázni, ahogy azt a szurkolók várnák. Amiben az az érdekes, hogy ha belegondolunk, ez a csapat sohasem vágtázott végig fölényesen a mezőnyön. Sevillában a három ki-ki meccsből kettőt nyertünk egy góllal, Firenzében az utolsó kettő teljesen élesre sikeredett, a horvátok elleni döntő úgy indult, hogy akár ki is kaphatunk, aztán az olimpián sem villogtunk - kivéve a finálét, amelynek során mindannyian remekeltünk, de ilyen mérkőzésből csak egy van egy csapat életében. Az természetes, hogy ez ragadt meg mindenkiben, az viszont nem, hogy azt várják, játsszunk mindig így. Ez képtelenség. Meggyőződésem, ennek az együttesnek ez az év a holtpontja, elvégre a mi életünk arról szólt az elmúlt négy esztendőben, hogy állandóan megújultunk. Idén ez ebben az őrült forgatagban aligha fog sikerülni. Nézze meg Kásás Tomit. Hullafáradt. Nem lehet rabszolgaként bánni vele s folyton a maximumot követelni tőle. Természetesen bármikor kijöhet belőle valami szuperprodukció, ám megjósolhatatlan, mikor."

S hogy mindez mire lehet elég? Nos, Benedek szerint még ebben a ramaty állapotban is a mi csapatunk a legjobb, "és ha sikerül ezt a szezont az első helyen átvészelni, akkor Athénig nem lehet minket megállítani".

A csapatához méltón kissé romos képet nyújtó szövetségi kapitány is az utolsó szellemi erőtartalékait mozgósítja. Kemény hajnali fél négyig pörgette ide-oda az olaszok mérkőzéseiről készült videókat, hogy pólósai pénteken ebéd után megnézhessék a taktika alapját képező montázst. A tréner egyébiránt a délelőtti edzésen is pihent inkább: miközben fiai szabadfoglalkozást tartottak (a szakzsargon könnyed átmozgatónak hívja), addig a mester a Komjádi jacuzzijában hevert kissé leverten. Igaz, annyi ereje maradt, hogy a bíráskodással kapcsolatban megfogalmazza véleményét, elvégre többen úgy vélték, a játékvezetők nélkül bajba kerültünk volna az oroszok ellen. "Megnéztem a videót este, és ez alapján állíthatom, a hazai pálya előnye nem érvényesült oly nyomasztóan, mint azt a 17-10-es kiállítási arány sugallná. Először is, volt egy dupla fórunk, aztán az utolsó előnyt sem érdemes számolni, azaz maradjunk 15-10-nél - s nézzük meg a két csapat védekezése közötti különbséget. Mi a szoros emberfogásból váltunk zónára, miközben a bekkünk arra törekszik, hogy kitett kézzel tolja ki a centert a kapunk előteréből. Ezzel szemben az oroszok szinte végig gyilkoltak a mezőnyben, a bekkjeik pedig - a nagy átlaghoz hasonlóan - szinte egy pillanatnyi figyelmet sem szentelnek arra, hogy a center lefogása közben mutassanak valamit a karjukból. Elismerem, hogy három, esetleg négy esetben olyankor is emberelőnybe kerültünk, amikor nem szolgáltunk rá feltétlenül, ugyanakkor tudok mutatni legalább három szituációt, amikor ellenfelünk kapott ajándékot igen kritikus szituációban. Vagyis ezt a témát hadd zárjuk le azzal, hogy a jugoszlávok ellen elsősorban a kihagyott emberelőnyökben kerestem a vereség okait, így a mostani esetben sem szeretném első helyen említeni a bíráskodás esetleges pozitívumait."

Ami pedig az olaszok elleni, lapzártánk után kezdődött negyeddöntőt illeti, egyvalamiben reménykedhettünk: 1997 óta az összes világversenyen találkoztunk velük a ki-ki mérkőzések fázisában, és az összes alkalommal legyőztük őket. Igaz, Benedek Tibor jó előre kijelentette: senki se induljon ki a vasárnap látott 10-5-ös gálából. "Ez afféle 7-6-os meccs lesz, elvégre farkasokként fognak küzdeni. Amiben az is benne van, hogy esetleg az egy gól a javukra dönt, ám a mi csapatunk annyi nagy csatát nyert már meg így, hogy mindenképpen bízhatunk abban, nem most fog fordulni a kocka."

Nemzeti Sport 2001.06.23.