"Ju-gosz-lávia, Ju-gosz-lávia!" - skandálta a sörsátorban a Belgrádból érkezett nyolc boldog szurkoló.

"Ria-ria, Hungária!" - érkezett a válasz vagy kétszáz torokból.

Ünnepelt mindenki, a magyarok a bronzot, a jugoszlávok az aranyat. Énekeltek is bőszen a drukkerek, olyasmiket, hogy "Biros Péter a legnagyobb király". Daloltak a plávik is, szerintük meg Veljko Uszkokovicsnál nincs jobb szerte a világon.

A tizenegyedik korsó elfogyasztása után a földhöz vágták műanyag poharaikat, felálltak, integettek lelkesen a piros-fehér-zöldben pompázó kollégáknak, és elindultak, hogy megtegyék a hosszúnak, ámde emlékezetesnek ígérkező hazautat.

A magyarok kedvesen visszaintegettek, aztán újabb nótába kezdtek.

Néhány méterrel odébb, az út túloldalán, a Casinóban is gyűlekezett a nép, egymás után érkeztek a 25. vízilabda Európa-bajnokságot záró bankettre szóló meghívóval rendelkező polgárok. Sportkocsik a parkolóban, sporttársak és sportvezetők a kerthelyiségben. Ott volt például a kick-boksz koronázatlan királynője, Pesuth Rita, az ökölvívás trónfosztott királya, Kovács István, a vízilabdatornák "örökös" gólkirálya (speciel az 1992-es olimpián egy bizonyos Benedek Tibor még nála is többször bombázta szét az ellenfelek hálóját!), a pólóval és a spanyol válogatottal egy éve szakító Manuel Estiarte.

És persze a hősök. A lányok, a lányok... nagyon aranyosak. És csinosak.

A bejáratnál közben sült az ökör (akkora ökör volt...), bent, a konyhában pedig már délután hatkor hozzáfogtak a - ha minden igaz - hatemeles torta feldíszítéséhez. És a finom falatok elfogyasztása után jött is a hab a tortára: Primász Ágnes és társai a színpadon gyújtottak rá az Eb-dalra. "Elindulunk, hogy valóra váltsuk az álmokat" - jó vacsorához szólt a nóta.

Közben a spanyolok életveszélyes centere (ránézésre tipikusan az az ember, akivel nem találkoznánk egy sikátorban), Ivan Pérez olasz csajokat fűzött, az oroszok lufikat dugtostak trikójuk alá, hogy aztán mazochistákat idéző módon rögvest ki is durrantsák azokat, Itália legjobb vízilabdázói pedig szomorkásan nyakalták a vörösbort. Mígnem az olasz földön légióskodó Kásás Tamás és Steinmetz Barna oda nem ült hozzájuk. Egy-két baráti szó, és Sottaniék máris mosolyogtak, máris azt lesték, ki a legjobb nő a placcon.

Kiderült az is, a legtöbben nemcsak a medencében, hanem a tánctéren is jelest érdemlő produkcióra képesek, ahogy például Pavlik doktor ropta, az bizony oktatófilmbe illene.

Hajnali fél négy is elmúlt már, amikor szedelőzködött a vendégsereg, a legtöbben haza, a "legkeményebbek" tovább mentek.

Az Eb véget ért.

Neven Kovacevic horvát kapitány az eredményjelző tábla mellett, egy padon ülve, Alekszandar Sostar jugoszláv csodakapus az öltözőbejárat mellett a lépcsőre kuporodva, cigarettával a kezében nyilatkozik. Értékelnek, az egyik a negyedik, a másik az első helyet, miközben a nagymedence környékéről nekiállnak elhordani a különböző rekvizítumokat, az alkonyat már a lecsupaszított küzdőtérre telepszik rá. Vége. Vége annak a tíz napnak, amelyre 465-öt készültek a szervezők.

Megérte. Jó volt. A meccsek nem annyira, a produkciókra rányomta bélyegét a versenynaptár pokoli zsúfoltsága - viszont az atmoszféra szinte tökéletesnek hatott. A póló Eb-k történetében még sohasem fordult elő, hogy egy-egy találkozóra nyolcezren zsúfolódtak össze a vízparton, mint ahogy az utóbbi időkben az sem divatozott, hogy a nem hazai érdekeltségű meccsekre kizarándokoljon, avagy kint maradjon öt-hatezer drukker. Az Európai Úszóliga illetékesei leesett állal nézték, hogy csütörtök este fél tízkor, két órával a magyarok derbije után szinte nincs üres hely a lelátón az olasz-görög negyeddöntőn (továbbá lenyűgözve figyelték a magyar tévé sosem látott színvonalú közvetítését). Nem véletlen, hogy péntek délután Alessandro Sansa LEN-igazgató arról értekezett az uszoda fölé magasodó teraszon, hogy akárcsak a műugróknál, vízilabdában is forszírozni fogja a visszatérést a régi helyszínekre. "Azt sem bánnám, ha kétszer-háromszor is megrendezhetnénk itt az Eb-t, elvégre Budapestnél jobb helyszínt nemigen lehet találni, ráadásul nem kell elölről kezdeni a szervezést."

S ha ez a közeljövőben megvalósul, tán fantasztikus tehetségű férfiegyüttesünknek is megadatik az, ami ezúttal a lányoknak: nyerni - hazai közönség előtt. Elvégre a siker íze egyformán édes, bármelyik földrészen is aratja egy sportoló, ám azt a speciálisan varázslatos zamatot csak nagyon kevesen érezhették, amit a honfitársak mámora kölcsönöz egy aranyérem megszerzésének (az Eb-k történetében a fiúknál csupán háromszor, a lányoknál egyszer ünnepelhetett a házigazda). Mert ne tagadjuk, van némi hiányérzetünk.

Örvendünk hölgykoszorúnk babérkoszorújának, csakhogy olimpiai bajnokcsapatunk produkciójából többet akartunk megőrizni, mint Kásás Tamás csodacsavarját a spanyolok ellen, az olaszokkal vívott csoportmérkőzés négy gólt hozó 140 másodpercét vagy a zárónapi kényszergálát. Mindenki át óhajtotta érezni azokat a pillanatokat, amelyeket személyesen csupán kevesen élhettek meg az elmúlt évek aranyos véget érő tündérmeséinél, tombolni kívántak, felszabadultan, kényszeredett mosolyok nélkül. Nos a féktelen mámor nem uralkodhatott el a karzatokon, bajnokainkat pedig még mardossa a tudat, lemaradtak arról a lehetőségről, amely ritka, mint a fehér holló: újdonsült olimpiai bajnokként nyerni megvadult lokálpatriótáktól övezve.

Nem lesz könnyű mindezt feldolgozniuk, amikor csütörtökön visszatérnek abba a medencébe, amely körül csupán a fák halk susogása hallik, továbbá néhány éles csattanás, amint elbontják a pótlelátókat.

Nemzeti Sport 2001.06.26.