-- A kislánya elvágta a lábujját! --vetem fel Gerendás Györgynek, aki miközben a BVSC-Brendon pólósainak edzést tartott, addig kislánya vérző lábbal rohant édesanyjához.

-- Láttam. Nem tudja, hogy csinálta? -- kérdezett vissza a montreali bajnok a Szőnyi úti uszoda lelátóján ülve.

-- Nem, sajnos nem. Az imént azt mondta a felesége, hogy elképesztő, mennyire hasonlít önre. Csak megjegyzem: éppen hisztizett a kislány...

-- Na, ezt speciel az anyjától örökölhette... Egyébként tényleg mindenki azt mondja, hogy tiszta apja.

-- Itt az egész család az uszodában, ha fogalmazhatok így, a második otthonában.

-- Olyannyira, hogy azt szoktam mondani otthon a fiúkra vagy a fiúknak az otthonomra, hogy gyakorlatilag többet vagyok velük, mint a feleségemmel, a családommal.

-- Miért nem ment még el innen, mi tartja itt ennyi idő óta? Elvégre hívták már egy-két helyre.

-- Idén hívott az Olympiakosz, ahová végül Kásás Zoli ment, de ez nem hozott tűzbe. A nagy dolog az volt, amikor Zágrábba invitáltak. Ott garanciát mutattak nekem a város részéről, ötéves támogatást, négyéves szerződést azzal, hogy kvázi a programot megírom én magamnak. Ezen elgondolkoztam, bevallom, rendkívül jó ajánlat volt. A csapat az utolsó két évben "csak" egy KEK-et nyert, de hát attól még ez olyan, mint a Juventus vagy a Milan. Hiába nem nyer, attól még ez nagyon magas szint, attól még ez a Mladost Zagreb.

-- Miért maradt?

-- Egyfelől a család miatt, másfelől volt a MÁV -- nem is a BVSC -- részéről egy olyan presszió, hogy maradjak itthon. Kaptam egy ígéretet, amely úgy néz ki, most kezd realizálódni. Jó, hogy eltelt már azóta másfél év, de ezt tudomásul kell venni, ilyen időket élünk.

-- Nem azért mondott nemet, mert itt, a Szőnyi úton ön a király, aki nélkül ráadásul könnyen összeomolhatna minden?

-- Király lennék? Nem érzem magam annak. Azt tudom, hogy az embernek általában jólesik, hogy valamit fel tudott építeni, és látja is, mi épült fel. Ezt akár egy családra, akár egy vállalkozásra, akármire vetítjük ki, mindenképpen jó érzés. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem nem esik jól látni, hogy a BVSC a viszonylag csekély anyagi lehetőségek között így megáll a lábán.

-- A csekély anyagi lehetőség mit takar?

-- Hogy mondjuk a mi költségvetésünk a Vasasénak vagy a Honvédénak úgy a fele. Úgy, hogy ebben benne van a kilenc utánpótlás- és két női csapatunk. A Honvédnak is viszonylag jó már az utánpótlása, most kezdik felépíteni, de nincs női szakosztálya. A Vasasnak nincs utánpótlása, van viszont egy nagyon gyenge női csapata. Nekünk azért a női csapatunk is jó, az első három között végezhet, mi is nagy valószínűséggel legalább playoffos helyen zárunk, az utánpótláscsapataink szinte biztos dobogósok lesznek. Ennyi. Valami felépült, aminek, úgy érzem, igenis a része vagyok.

-- Lehet, hogy itt fog megöregedni?

-- Először azt kell eldönteni, van-e sanszom megöregedni... Ha majd még öregebb leszek... nem, nem tudom. Az edzőséget szerintem úgy érdemes csinálni, ahogy én, és itt nem azt mondom, hogy jól vagy rosszul csinálnám. Egyszerűen nem tudok ülve végignézni egy meccset, egy Bajnokok Ligája-futballmeccset, ha ott drukkolok valakinek. Azt nem tudom, hogy így meddig lehet csinálni... Most, így negyvennyolc évesen érzek még magamban ennyit, noha ilyenkor már az évek is számítanak, alaposan nyomnak.

-- Az egészsége rendben, ugye?!

-- Nem érzem, hogy gond lenne vele. Ám tudom, hogy amikor elkezdtem edzősködni tíz évvel ezelőtt, akkor nagyon sok olyan dolgot, amit most elnézek a csapatomnak, nem néztem el. Nem azért, mert most jobban kedvelem őket, egyszerűen azért, mert... mert, gondolom, megöregedtem. Talán azért, mert nagyobb lett a tolerancia bennem.

-- Maximalista?

-- Azt hiszem, igen. Egy picit analóg a szituáció, ugyanolyan, mint mondjuk tíz évvel korábban. Mielőtt idejöttem, akkor egy évig nem voltam uszodában. Effektíve akkor úgy gondoltam, megpróbálom, nem edzősködöm, kiszakadok az uszodából. Egy évig nem is jöttem, a tévén néha megnéztem a meccseket. Csupán egyszer jöttem le, akkor pont a BVSC játszott a Spartacussal. Akkor is csak azért, mert meg volt beszélve, hogy utána az öregfiúkkal, a Horkai, Heltai, Tóth Sanyi korosztállyal elmegyünk sörözni, bowlingozni. Amikor aztán aláírtam a szerződést, azt mondták, a cél bejutni a négyes rájátszásba. Nos, én akkor kijelentettem -- amivel nagyon nagy felháborodást váltottam ki, és ami miatt meg is mosolygott a szakosztály-vezetőség --, hogy ha csak ezüstérmes lesz a csapat, csalódott leszek. Ezüstérmesek lettünk.

-- Ön meg csalódott volt.

-- Senki sem gondolta, hogy a döntőbe jutunk, maximum a harmadik-negyedik helyre soroltak bennünket. Még az ominózus döntő első meccsén az UTE ellen is volt esélyünk, aztán összeesett a csapat. Logikusan ez egy olyan csapat volt, amelyik nem tudott nem összeesni egy zakó után.

-- A maximalista edző mit várhat el a jelenlegi csapatától?

-- Elment tőlünk öt ember, de nemcsak ez az öt ember számít, hanem az is, hogy mondjuk a két-három évvel ezelőtti BL-ben induló BVSC-ből ki ment el. Alapemberek, mint mondjuk Dala, Tóth Frank, Märcz Tamás, Madaras, és én Dabrowskit is ennek tekintem, aki BVSC-jelkép. Vagy vegyük az azt megelőző csapatot, egy Monostorit, egy Lihóczkyt, Varga Zsoltot... A BVSC alapvetően jobbnál jobb játékosokat veszített el. Most itt van egy ilyen csapat, és ugyanezt mondtam: le van sz...-va, ha nincs balkezesünk, akkor balkezes nélkül, ha Madaras a Vasasba ment, akkor Madaras nélkül, ha kettő olimpiai bajnok igazolt pluszban a Vasasba, akkor úgy, ha három a Honvédba, akkor úgy -- feljön a Decker meg a Gór-Nagy meg a Fábry, és velük a végén megverünk mindenkit. Nekünk van még öt hónapunk fejlődni, ők meg már nem tudnak javulni, mitől lenne jobb a Kiss Gergő, ő klasszis, ennél már nem lehet jobb. Nem tudom elképzelni, hogy ne nyerjünk. Nem szeretek veszíteni.

-- A habitusát látva ez nem csak a sportra lehet igaz.

-- Ha kártyázom, mondjuk a négyéves kislányommal, erőt kell vennem magamon, hogy ne én nyerjek. Ez nem tudom, micsoda. Hála istennek, most már eljutottam odáig, hogy a gyerekekkel szemben néha veszítek, kártyában, sakkban vagy Fekete Péterben. Rájöttem, hogy a fiam nem szeret már velem sakkozni, mert mindig megverem, ezért néha elnézem a lépéseket.

-- Könnyű erre fogni a vereséget...

-- Lehet... Azt viszont tudom, hogy ha nem az én fiam ülne velem szemben, ha nem lennék vele empátiával, akkor ötből ötször megverném. Ám a nyerési kényszer, a nyerési vágy ellenére nem vagyok rossz vesztő. Azt nem láttam még soha magamon, hogy egy vesztes meccs után ne tudnék bármikor gratulálni az ellenfélnek. Veszíteni tudok, tudok gratulálni, a vereség benne van a játékban.

-- Az ellenszurkolói, akik nem szeretik, akik sokszor szidalmazzák a lelátón, nem biztos, hogy ezt vallják.

-- Szerintem nincsenek ilyenek.

-- Nincsenek?

-- A legdurvább, legvéres szájúbb Vasas-, UTE- vagy Fradi-drukkerek is, ha csak úgy találkozom velük -- utcán milliószor előfordult, hogy kedvenc csapata zászlaját lobogtató autóból kiszálltak hozzám csak azért, mert tankoltam, odajött a gyerek, elbeszélgetünk. Mondják, ha lesz meccs, azért elküldenek a k... anyámba, még az is lehet, hogy leköpnek, azt mondják, az egy dolog, de felteszik a kérdést: miért nem megyek hozzájuk edzőnek? Van egyfajta utálat, amit övez egyfajta tisztelet vagy elismerés. Így érzem. Lehet, hogy azt mondják, nem szeretjük mint BVSC-edzőt, de mint ember semmi bajunk vele.

-- Rendben, de az lehet, ők ezt a "tudok veszíteni" kérdést mégiscsak másként látják. Reklámtáblák, repülő székek, mutogatás, mondjuk ki, az elő-előforduló balhék történhetnek ezért is, nemde?

-- Ha megnézik, meccs után soha nem volt nekem balhém. Lehet, hogy alatta van balhé, alapvetően az angol rendszert alkalmazom, és ezt mondom a játékosaimnak is. Ha kell, derékbe rúgja, beleszáll és a többi, majd kijön a vízből, vége, lefújták a mérkőzést, mosolyogva odamegy, és kezet nyújt. Ennyiben ezt a mentalitást, ezt az angol futballból átvett mentalitást tekintem etalonnak. Belül úgy érzem, hogy ez jó, erre szükség van. Hála istennek, nem volt sok bajnoki döntő, amit elveszítettünk.

-- Mennyit is, hármat?

-- Hármat. Hetet játszottunk kilenc év alatt, négyet megnyertünk. Az első vereség után együtt pezsgőztünk Kokóval, a Fradi-meccs után azonnal gratuláltam Vad Lajosnak, majd mondtam a fiúknak, akik dühből nem akarták megvárni a ceremóniát, hogy igenis, négy évig miattunk vártak a többiek, most mi tiszteljük meg a Fradit ezzel. Most is úgy érzem, a négy meccs alapján megérdemelten nyertek azzal a csodálatos elszántsággal. Ahogy bementek a vízbe, több mint tökéletes volt. Azt mondtam, ha a következő meccsen játszanék, agyonverném a Mócit meg a Vogelt...

--...a játékosai agyon is akarták verni.

-- Nem, éppen hogy nem. Ez nem volt meg bennük. Bárcsak nálunk is lett volna ilyen ember! Akkor a Fradi pólósait pozitív emberként aposztrofáltam, és mind a mai napig ezt gondolom róluk. Az más kérdés, hogy a bíróknak utána mit és hogyan mondok, ez szerintem nem a "nem tudok veszíteni" kategóriába tartozik. Persze én magamat biztos másként látom. Az ember általában olyannak látja magát, amilyennek szeretné. Lehet, hogy nem ilyen vagyok... A lényeg, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen.

-- Balhés edzőnek tartja magát?

-- Erre mondom azt, hogy vannak bizonyos normák, amelyek alapján az vagyok. Ám ha ezt a sportot úgy tekintjük, aminek ez az egész elindult, annak a két-háromezer évvel ezelőtti cirkusznak a része, akkor úgy gondolom, nem vagyok balhés. Része vagyok a cirkusznak. Méghozzá olyan része, hogy ha nem lennék, a vízilabda szegényebb lenne, függetlenül attól, hogy jól dolgozom vagy sem, hogy vannak-e eredményeim vagy sem. Lehet, nem lenne olyan ember, aki azért jönne ki, hogy na most megnézem azt a hülyét, mit fog csinálni. A gond ott kezdődik, ha nem azonos a mérce. Azt nem mondják, hogy az edzők profik, a bírók meg az ő főnökeik viszont amatőrök. Ez hülyeség. Oké, büntessenek meg harmincezer forintra, de kérem szépen, a hibázó bíró vagy a zsűri vagy a szövetségi vezetők is feleljenek egyes tetteikért. És nekem ne üzengessen a főtitkár, hogy ha fellebbezek, akkor ő is azt teszi, hanem jöjjön hozzám, mondja meg, hogy Gyurikám, ne tedd, fizesd be szépen, és felejtsük el. Abnormális viszony alakult ki a szövetség és a BVSC között, aminek kialakulásáért mi semmit sem tettünk.

-- Egy éve még ön is tagja volt az elnökségnek. Nem a keserűség beszél önből?

-- Szó sincs erről, én simán belenyugodtam, hogy az elnök véghezvitte akaratát, ne legyenek edzők az elnökségben, hiszen érintettek a dolgokban. Rendben, ezt megértem. Na de kérdem én, akkor hogy lehet ott szakosztályvezető, kapitány és még mit tudom én, kicsoda, aki ugyanúgy érintett, mint jómagam?

-- Biztos hallotta már: kis sportág, belterjes sportág.

--Persze. Ezzel semmi baj, ha meglenne a megfelelő összefogás, ha mindenki ugyanazt akarná. Ám úgy érzem, az elnök is inkább csak használ embereket, és ez sem viszi előre a sportágat.

-- Ezzel a kijelentésével nem lesz túl népszerű "odafent".

-- Miért, most az vagyok? Így gondolom, és elmondtam. Nem akarok én balhét, csak hát egyre több a furcsaság. Az elnökség nemrég két szakmai testületi javaslatot is lesöpört az asztalról, sokak felháborodását kiváltva. Az elmúlt három esztendőben a szakmai testület, a vízilabdát űző testület javaslatait mindig elfogadták, nem véletlenül. Most viszont nem, ki tudja, miért. A vízilabdában a történések nyolcvan százaléka a víz alatt játszódik, sajnos. Azaz szinte mindenki csak sejti, mit miért és hogyan. Higyjék el, az edző tudja igazán, legalábbis én tudom, hogy a játékosom mikor szimulál, és mikor kapott egy akkorát a víz alatt, hogy mukkanni sem bír. A bírók -- akik szerintem, és most lehet, sokan meglepődnek, jó bírók -- is sejtésből ítélnek, és sajnos a néző is csak sejti a dolgokat. Ezen mi javíthatnánk, és akkor talán nem mennénk az amatörizmus felé.

-- Arra megyünk?

-- Igen. Ötmillió olyan szabály van, amit ha csak egy kicsit másként értelmeznénk idehaza, ha rugalmasabbak lennénk, máris élvezetesebb lenne a küzdelem. Nem kellene még a saját dolgunkat is nehezíteni, hiszen a végén a kutya sem lesz kíváncsi ránk.

-- Nehezítik-e vajon kirohanásai valamikori kapitánnyá választását? Kényes a kérdés ebben az érzékeny vízilabdavilágban, de valamikor muszáj önnek feltenni. Akar még egyáltalán szövetségi kapitány lenni?

-- A fene tudja... Sosem titkoltam, mindig vágytam erre, ám ebben a témában talán már nem is vagyok annyira lelkes. Nézze, leghamarabb az athéni olimpia után realizálódhatna mindez, amikor én már ötvenegy éves leszek. Mégiscsak más, mintha negyvenhárom évesen választottak volna meg, most már más az ember lelkivilága, mentalitása, másként lát bizonyos dolgokat, nem biztos, hogy akarom, hogy más kiváló szakemberekhez hasonlóan kései kapitánnyá válasszanak. Akkor, amikor esélyesnek tartottam magam, és tartott szinte mindenki, amikor persze előre le volt játszva minden, rendkívül csalódott voltam, akár a Dunának is nekimentem volna. Azóta egy fokkal, egy árnyalattal higgadtabb vagyok, igaz, végül akkor is inkább hazaindultam. A kislányomat is elnézve megérte, nem?

Nemzeti Sport 2001.11.02.