Ha ezt Meciar hallotta volna.! A nézőtér nagy része a magyarok miatt visított és ordított (nemre való tekintettel), azaz hovatovább hazai vízben érezhette magát együttesünk. Nem mintha ez használt volna. Ellentétben a korábbi, horvátokkal vívott összecsapásokkal, ezúttal nem sikerült a harmadik negyed végére, de legkésőbb a negyedik elejére jelentősebb előnyt szerezni. Sőt, egyáltalán nem sikerült. Midőn megvolt a lehetőség, hogy elmenjünk kettővel - ami ellenfelünk billenékeny lelkialkatát ismerve kifejezetten jót tett volna -, nem éltünk a lehetőséggel. Vagy nem hagyták, hogy élhessünk. Ráadásul ezen a találkozón sokkal jobban illett volna sáfárkodni az adódó sanszokkal, ugyanis a védekezésünk nem volt annyira szilárd, hogy mondjuk huzamosabb ideig támadhassunk számunkra kedvező állásnál. Ha nem sikerült a megszerzett előny és labda birtokában egymás után két akciót is góllal befejezni, azonnal érkezett a válasz. Maga az eredmény alakulása egy szinuszgörbe szabályosságát mutatta. Magyar szemszögből (honnan is máshonnan.) nézve: 1-0, 1-2, 3-2, 3-4, 5-4, 5-6, 7-6, 7-8 - naná, hogy itt tört meg, s lett végül 8-9. Holott nem játszottunk rosszul. Valami felsejlett a fásultság ködén át (bár nem biztos, hogy ez túl jól sikerült kép, de mindegy), csakhogy a nagy egész továbbra sem akar összeállni. Molnár szerezhetett volna vezetést, de kibontakozása csak a védő karjaiból volt sikeres, az akció tekintetében kevésbé, annál inkább ment Várinak: hátul labdát szerzett, majd üresen érkezett a kapu elé, és végre úgy lőtt, ahogy egyébként szokott. Ezután azonban két, mezőnyben elkövetett állítólagos szabálytalanság miatt jutottak előnyhöz a horvátok, amellyel a kapásszélen bántóan egyedül hagyott Kobescsak és Simenc jóvoltából éltek is. Miután három támadást is kiszorított helyzetből, nem túl sikeres távoli lövésekkel voltunk kénytelenek befejezni, továbbá Kásás előnyben a lécet döngette meg, örvendhettünk, hogy harmadjára Kovács hátrányban bemutatott bravúrjának hála nem ugrott meg ellenfelünk. Megugrott viszont Székely Bulcsú, és a balkezesek oldalán végigvágtázva kegyetlenül bevarrta a labdát a léc alá. A második részben szakíthattuk volna le először az ellenfelet, miután centerünk, Molnár kissé szokatlan helyről, kilenc méterről, átlövésből suvasztott pazar gólt, majd akadt egy előnyünk is, ezt azonban nem sikerült normálisan megjáratni, azaz MŠrcz képességeiben bízhattunk a végén, de nem tudta átpasszírozni a labdát a kézerdőn. Kovács pedig két remek védés (köztük egy rossz indítás) után nem ért oda Stritof bombájára, ámbátor meg kell hagyni, a zágrábi nagyon eltalálta a felső sarkot. A negyedet egy csodás Varga-húzás zárhatta volna, de a jelző végül is érvényteleníttetett, minthogy a center a levegőből mellé paskolta Székely szép átadását. A harmadik részben aztán elkezdett pörögni az előnyrulett: hat fórt vágtak be egymás után a csapatok, emitt Baracs középről, majd Kiss a széléről, Vári pedig hátulról, aztán Simencet hagytuk ott egy kavarodást követően, majd Hinics lécre húzott labdája szédelgett a gólvonalon (belengette a gólbíró), végül MŠrcz zsákolt be egy feladást. A negyed végét egy kibekkelt hátránnyal zártuk, ami erőt adhatott a folytatáshoz. Molnárban buzogott is: három és fél perc masszív gyürkőzést követően ő volt az, aki a módszeres kínzások ellenére is összeszedte magát, és a bekket, valamint a rárontó kapust is átverve gyönyörű gólt lőtt centerből. A negyed közepén ez akár lélektani előnyként is hathatott volna, ha Ivanis ártalmatlannak tetsző rövidsarkosa nem csusszan be Szécsi keze alatt, alig húsz másodperccel később. Ezután Varga pillanatai következhettek volna, elvégre félpályán leszerelte cimboráját, Simencet, majd középről el tudta lőni a labdát, Vicsan azonban védett. Az addig sem a kifejezetten a mi pártunkat fogó játékvezetők ezután elnézték, hogy a szöglet után Simenc átugrott Varga fején, a helyzeten pedig cseppet sem javított, hogy Szécsi máskor oly csodás lábtempója ezúttal teljesen kihagyott: Ivanis nem túl jó pozícióból elpattintott labdájára ugyanis nem ért át a magyar cserekapus: ő a rövid sarokban, a labda pedig a hálóban pihent meg. Miután Kásás túlságosan is belebonyolódott az akciózásba - Firenzében ugyanilyen szituációból varázslatos gólt lőtt a horvátok elleni csoportderbin -, egy perccel a duda előtt minden veszni látszott, ekkor azonban egy vitatható ítélettel nemhogy visszaadták nekünk a labdát, de még előnybe is kerültünk, amit Biros kegyetlenül kihasznált (8-8). Harminckét másodperc volt hátra, majd tizenkettő, amikor újból előnyben játszhatott az ellen. Hogy jogosan-e, akár vita tárgya is lehet: tény, a bejátszás nem volt túl jó, a labda már Steinmetz és Hinics mögött járt, Szécsinek azonban meg kellett kerülnie a bekkünket, így túlságosan is forrt a víz ahhoz, hogy a hálóőr labdaszerzése ellenére Galkin ne fújja be a kiállítást. Az időkérést követően pedig nem sikerült úgy összpontosítani, hogy Kobescsak bejátszását Hinics ne tehesse be két méterről - öt másodperccel a duda előtt. A horvát őrjöngésben mindazonáltal elsiklott, hogy a zsűri nagyvonalúan lefuttatta az órát, így esélyünk sem lehetett az egyenlítésre. Mondhatnánk azt, nem sikerült túl jól az időzítés, elvégre 1996 óta először kaptunk ki a horvátoktól - épp az olimpiai csoportmeccsünk előtti utolsó találkozón, azaz fóbia helyett ők visznek Sydneybe kellemes emlékeket, nekünk pedig nyerés helyett csak nyelés jut oszályrészül. Mindazonáltal az, ami és ahogy történt, nem csupán rajtunk múlott. Igaz, ez voltaképpen senkit sem érdekel - az is csak bennünket, hogy kezd sokká válni a lelkeken ejtett seb. Hogy a "sokká" itt most mennyiséget, avagy lelkiállapotot takar, azt pillanatnyilag nehéz eldönteni.

csurka g., A színes Sport 2000.08.13.