|
|
| ||||
|
|
A kerethirdetés két vesztese: Vincze Balázs és Kovács Zoltán
A szerencsés tizenhármas Volt, aki biztos volt benne. Volt, aki tudta, hogy nincs esélye. Azoknak volt a legrosszabb, akik hitték is, meg nem is. "Komolyan azt hittem, hogy a spanyolok elleni meccsen elkövetett butaságom esetleg az olimpiába kerül. Mert ha rosszul játszik az ember, akkor nyugodt szívvel megy haza: elszúrtam, nem sikerült. De nekem kijött a lépés, azaz nem is tudom, mit csináltam volna magammal, ha egy ilyen ökörség miatt lemaradok Sydneyről" - erőltetett mosolyt az arcára a még mindig feszült Székely Bulcsú. "Elmondhatatlan, mi mindent találtam ki a pihenőnapokon, hogy a eltereljem a figyelmemet, a végén már kábeleket fúrtam a nővéremék házának a falába. Reggelig egyébként biztos voltam magamban, aztán amikor beléptem a tornaterembe, elbizonytalanodtam, mi lesz, ha esetleg mégsem hallom a nevem? Huh, még mindig remeg a lábam." - vázolta gyötrelmeit Szécsi Zoltán, aki az utolsó pillanatig versengett a második számú kapus posztjáért. Végül őt választotta a kapitány. "Egy kívülálló higgadtan biztos meg tudja ítélni, a kapitány jól döntött-e, én nyilván nem látom ugyanabból a szemszögből" - közölte a nagy vesztes, az 1997-es Világkupától az 1999-es Eb-ig cserekapuskodó Kovács Zoltán.  Sehol sem ily gyötrelmes az utazó tizenhármas kijelölése, mint Magyarországon. Másutt jó, ha akad tíz jó pólós, aztán a szürkék hegedősei közül válogat a kapitány. A Margitszigeten más a helyzet. Ha dr. Kemény Dénesen múlna, mind a tizenkilenc pólóst vinné. Elvégre mindegyik tud valami egyedit, amire adott helyzetben szükség lehet. Hatot azonban itthon kell hagynia. A hat ember bármelyik vetélytársnál utazna. Ha csak azt vesszük, hogy két huszonéveinek elején járó, tündöklően tehetséges balkezes, Kiss Csaba és Madaras Norbert marad, miközben a horvát orvosok azért küzdenek, hogy az egyetlen valamirevaló "sutájukat", Ognjen Krzicset kigyógyítsák a bajából. Vincze Balázsról és Varga II Zsoltról nem is beszélve, a két remek kapust, Kovács Zoltánt és Pelle Balázst nem is említve. .s mindegyiknek a szemébe kell nézni. Meg kell mondani, hogy ebből a csodából, amit olimpiának hívnak, amire egy magyar vízilabdázó felteszi az életét - ebből most ők kimaradnak. Nagy valószínűség szerint. Hiszen a szeptember 23-ai első, görögök elleni meccsig sok minden megtörténhet, ha valaki megsérül, legkésőbb 48 órával a rajt előtt pótolható. Ezért Kovács is végigdolgozza a hátralévő napokat, Varga II úgyszintén, Kiss és Madaras egymást váltja. Hátha. Még ha a perspektíva szűk, és kissé morbid. Drukkolni azért, hogy a másik megsérüljön? Nem, ők nem ilyenek. Nem is azért folytatják. Sportemberek. Tisztában vannak vele, esélyeik ugyan minimálisra csökkentek, de azzal nem veszíthetnek semmit, ha tovább edzenek, jót tesz a jövő évi formájuknak (ahogy az ifjabbik Varga mondta: "Jövőre Európa-bajnokság lesz a szigeten, azon már szeretnék játszani.") Kemény - újabb és újabb levél gyógyszerelfogyasztása után - egyre viszolyogtatóbb rekedtségét leküzdve azt fejtegeti, hogy nem szeretne semmit sem kifejteni. "Annyiszor félremagyarázták már az indokaimat, kiforgatták a szavaimat, hogy most inkább nem indokolom a döntésemet. Legyen elég annyi, hogy szerintem ez a csapat a legjobb." A névsort - Kósz Zoltán, Szécsi Zoltán (kapusok), Steinmetz Barnabás, Vári Attila (állóbekkek), Fodor Rajmund (jobbszélső), Kásás Tamás, Biros Péter (átlövők), dr. Molnár Tamás, Varga I Zsolt (centerek), Benedek Tibor, Kiss Gergely (balszélsők), MSrcz Tamás, Székely Bulcsú (dzsókerek) - végigolvasva aligha szállhatunk vitába vele. Tizenöt év után Vincze Balázs szerdán, meglehet, utoljára lépett be a margitszigeti tornaterembe válogatott játékosként. Sok időt nem töltött bent. Amint Kemény Dénes elsorolta a csapatba kerültek névsorát, fogta a köpenyét - és elment. Tizenöt év után. Másfél évtizede minden világversenyen ott volt. A sydneyi lett volna a negyedik olimpiája. Ám a harminchárom esztendős irányító nem tudott bekerülni a legjobb tizenhárom közé. Másfél hónappal azután, hogy BL-győztes klubja, a Becsej elbocsátotta a kötelékéből, most a válogatottban sem jutott neki hely. "Csupán annyi hozzáfűznivalóm van a történtekhez, hogy szerintem nem kaptam elég lehetőséget - mondta utóbb. - Logro-óban a horvátok elleni meccsen játszottam három percet, a spanyol mérkőzésen végig kint ültem a padon. Sokkal több az amerikaiakkal vívott derbin sem jutott. Márpedig ha egy ilyen hangulattalan meccsen nem mehetek be, akkor mikor? Az én erősségem az lenne, hogy a jelenlétemmel, a kiabálásommal feltüzeljem a többieket, úgy esetleg fordíthatunk. Tudja, azért vágtam neki az olimpiai felkészülésnek, mert úgy éreztem, van annyi bennem, hogy bekerüljek a csapatba. Tudtam, hogy meg kell küzdenem a helyemért, már csak azért is, mert Óbecsén kevesebbet játszottam, ami sokak szemében támadási felület volt velem szemben. Így utóbb azt mondom, meglehet, jobban járok, ha egy közepesebb gárdában négy negyedeket játszom, mint a Becsejben, amelyben nyolc jugoszláv válogatott mellett valóban nem jutottam annyiszor szóhoz. Azt hiszem, ez az óbecsei idény volt az én keresztem, ettől nem tudtam megszabadulni, ezért nem bizonyíthattam a válogatottban, már ha nekem bármit is bizonyítanom kell tizenöt év válogatottság után. Ha most lett volna kapitányváltás, akkor persze más a helyzet, de Dénes az együtt eltöltött három év alapján tisztában van vele, mire vagyok képes. Nézze, nem akartam én Estiartéhoz hasonlóan százötven évig vízilabdázni, csak erre az olimpiára szerettem volna kijutni, utána pedig szépen visszavonulni a válogatottságtól. Hát, most erre a visszavonulásra sincs már szükség." csurka, A színes Sport 2000.08.17. |
| ||
|
||
|
||
|
FONTOS
