"Voltam már jobban is" - így kezdi, ám amikor megértően bólogatok, s arra utalok, hogy bizony volt ok az ijedelemre, amikor a junior Európa-bajnokságon, a jugoszlávok elleni meccs után be kellett mennie a kórházba, Kemény Ferenc csak legyint. "Azt mondják, nem ijedtem meg eléggé, de hát nincs okom rá, jól vagyok. Vár rám egy kivizsgálás, ám tudom, mindent rendben találnak majd" - mondja, aztán elismeri, annyi közük van a rosszullétéhez a jugoszlávoknak, hogy ha megverik őket, ahogy kell, biztosan eszébe sem jut a szíve. "Ha két góllal nyerünk, továbbjutunk, Európa-bajnokok lehetünk, nem az ötödik helyért kell játszanunk, és senki nem beszél a spanyol meccsről" - kesereg, amiből kiderül, hogy végül is az Európa-bajnoki szereplés miatt kezdte úgy, hogy "voltam már jobban is".

Egy másfajta utánpótlás apa és fia Ferenc és Dénes. Foglalkozásuk nemesfémgyártó

Nehéz vitatkozni vele, hiszen nem lenne edző, ha nem tekintené kudarcnak, hogy augusztus második vasárnapján nem az ő fiai nyakába akasztották az aranyérmet.

A toronymagas esélyesek nyakába.

Akik az egész elátkozott versenyévadban egy, azaz egyetlenegy vereséget szenvedtek - és mégsem érhettek révbe.

Így aztán hiába mormolom neki folyamatosan a lényeget, hiába beszélek arról, hogy neki már életműve van (egy 68 esztendős fiatalembernél az ilyesmi aligha tapintatlanság), csak vissza-visszatér a lüneni napokhoz. Holott az életmű létezik, s nem csupán azért, mert aligha akad valamirevaló pólós mifelénk, aki ne fordult volna meg valamelyik korosztályos csapatában, olyan pedig egyszerűen nincs, akinek pályáját kisgyerekkortól ne ismerné, szülői részletességgel.

Erre is csak legyint, mindannyian így vagyunk vele, ha magától értetődő dolgokat emlegetnek föl erényként.

Mert az csak nekem különleges élményem, hogy nem fordulhattam meg úgy annak idején a Szőnyi úti uszodában vasárnap kora reggelente, hogy Kemény Fecsó (Fecsó báŐ) ne állt volna ott a műugrómedence mellett, figyelve a gyerekeket, egészen addig, amíg csak volt meccs azon a napon. "Ez az életem" - ő pusztán ennyit jegyez meg ezzel kapcsolatban, aztán arról beszél, hogy a szervezettség, meg a kiválasztás. Ettől függ, ezen múlott minden. Azt nem teszi hozzá, hogy a szisztéma kidolgozásában főszerepe volt, de attól még tény. Mint ahogy az is, hogy a rendszer jóvoltából mifelénk elképzelhetetlen, hogy elkallódjon akár egyetlenegy tehetség is.

Mondom, nincs olyan klasszisunk ma, aki ne lett volna az ő klasszisa egykoron, mire bólint, én meg fölbátorodva folytatom azzal, hogy ez a lényeg. Elvégre, aki az ifjak között teljesíti ki az életét, annál ez lehet a legfőbb cél. A nevelés. Hogy általa (is) legyen felnőtt a gyerek - emberként és sportolóként egyaránt.

Más kérdés, hogy "a feladataim között visszatérően szerepel, hogy adjak minél több játékost a felnőtt válogatottba, s hogy szerepeljünk eredményesen a különféle világversenyeken."

Szóval, mindent, egyszerre.

.s itt persze megint visszatérünk a lüneni tornára. .s igaza van, elvégre "azért különösen fájó, hogy nem nyertünk, mert a siker minden másnál jobban megerősíti a lelket, ifjan, fogékonyan különösen. Ezek a gyerekek sokra viszik még, ebben biztos vagyok, de most kellett volna nekik egy siker. Ami fölhívja rájuk a figyelmet, hogy azt követően fokozott körültekintéssel menedzseljék őket."

Egyébként nem különlegesség, hogy apróságokon múlik a siker, vagy a kudarc. Nüanszok döntenek, gyakran sorsokról. "Szellemi sport ma már a vízilabda is. Olyan, mint a sakk. Egy apró hiba, elnézel valamit, az ellenfél előnyhöz jut, s te csak futsz az eredmény, az események után. A játékosok a vízben megküzdenek egymással, annak rendje és módja szerint, ám a két kispad, az edzők között hatalmas szellemi csata folyik. .sznél kell lenni minden pillanatban."

Nem csupán a pólóra igaz ez, de a pólóra különösképpen. Ráadásul "az időt képtelenség legyőzni. Nem elegendő, hogy a vízilabdánál idegen közegben kell ügyesnek lennie a játékosnak, még ott van az is, hogy mindössze huszonnyolc perced van az alkotásra. Ha - feltéve, de meg nem engedve - négyszer húsz perc lenne a játélidő, akkor biztos, hogy mindig a jobbik csapat nyerne. Mint ahogy négyszer két perc alatt a világ legjobbjai is kikaphatnak az eliten kívüliektől."

Azt talán mondani sem kell, hogy ezzel megint visszatérünk a junior Európa-bajnoksághoz, az - mondjuk ki! - arany helyetti ötödik helyhez.

Szajkózom, a pillanatnyi eredményeknél fontosabb, hogy még azok se vágták a fejéhez sohasem azt, hogy rossz a csapata, akik visszatérően és szívesen támadták őt azért, mert nem hozott érmet, mert elmaradt a győzelem. Bólint, s azzal folytatja, ma már az ifjaknál is egyre kiegyensúlyozottabb az élemezőny: "valamennyi csapat elsajátította az alapokat, amelyet megspékel a nemzeti habitusával. Ahol bevált érték a fegyelem, ott több az esély a sikerre, hiszen a játék figurákra épül, az a döntő, hogy minél kevesebb hibaszázalékkal produkálják a begyakoroltat. Mi, magyarok a szívet, a hevületet, a lendületet adhatjuk hozzá a tudotthoz, néha úgy elkapjuk a fonalat, hogy mindenki csak kapkodja a fejét. Jellemző, hogy Lünenben, a horvátok elleni negyedik negyedben, kétgólos hátrányból indulva hét gólt dobott a csapat nyolc támadásból."

Elhárítja azt az állítást, amely szerint nincs olyan tanítványa, aki ne kapott volna tőle valami maradandót, valamit, ami az egész életre szól. Hogy van ilyen szándéka, azt elismeri, szerinte ugyanis "az edző nem sportolókat nevel, hanem gyerekeket, akik éppen sportolnak. Egy-egy ifjú lehetőségei behatároltak - lásd még: genetika -, a végeredményben az edzőre körülbelül huszonöt százalék jut. Főként manapság, amikor még a sportolóknál sem csak a sport áll az életük középpontjában, a hangulatukat, a teljesítőképességüket ezer és egy dolog befolyásolhatja - az iskolában kapott egyestől kezdve a pillanatnyi depresszióig. Olyan, hogy csapat, hivatalosan nincsen, van tizenhárom egyéni sportoló, akik egyet akarnak, közös a céljuk."

Igazi uszodai ember, uszodán értve a Csaszit és a szigeti Fedettet (a régi, a régieknél ma is használt névvel szólva), az uszodai ember alatt pedig, hogy az alamusziságnál, a sunyiságnál semmi se borítja ki jobban (talán még a lüneni napok sem, de ez mellékszál). Mert az uszoda igazságos, lehetsz akármilyen tehetséges, lehetsz a legjobb, nem fogad be a közeg, ha a tisztesség hiányzik belőled. Ha szar ember vagy (ezt képtelenség másképp mondani). Így van ez ma is, ám egyre többször tör ki belőle, hogy "a mocskolódást nem tudom, nem akarom megszokni", ami azért jelent valamit. Mert lehetetlen megszokni.

Az esztendő végén lejár a szerződése. Sem igent, sem nemet nem mond a kérdésre, folytatja-e. Megmutatja viszont a szövetségnek címzett jelentését, amelyben megköszöni a segítségét mindenkinek, aki támogatta őt és csapatát. Nem fűz hozzá semmit, ugyanis "nem szeretem a végleteket. Egy ideig pihenni fogok, egy ideig elkerülöm a kispadot, ám ne várja senki, hogy kimondom, vége, nem lesz soha többé csapatom. Ha kimondanám, nem lennék edző."

Ez pedig az ő esetében még feltételes módban is képtelenség.

Született: 1932. január 8.

Sportága: vízilabda

Edzőként: Bp. Spartacus (1972-80), OSC (1981-82), FTC (1983-85), szövetségi edző, (1985-1990), utánpótlás szövetségi kapitány (1991-)

1989-ben mesteredzői címet kapott

csurka, A színes Sport 2000.08.24.