Az utolsók egyike, aki érmet hozott haza az olimpiáról. A gyűjteményében amúgy minden variáció megtalálható: egy arany (1976-ból, Montrealból), egy ezüst (1972-ből, Münchenből) és egy bronz (1980-ból, Moszkvából). Ő lőtte azokat a gólokat, amelyekkel eddig utoljára nyerni tudtunk, és ő hagyta ki azt a négyméterest, amellyel legutóbb nyerhettünk volna. Ha valaki tudja, mi kell egy olimpia megnyeréséhez, avagy mivel lehet elveszíteni az első helyet, az a sportág élő legendája: dr. Faragó Tamás.

- Három olimpián voltam, bízvást mondhatom, mindannyiszor jó csapattal. De csak akkor tudtunk nyerni, amikor szerencsénk volt. Az első helyhez ugyanis mázli is kell, anélkül szinte lehetetlen elérni.

- Ráadásul akkoriban a találkozók többsége előtt úgy mehettek be a vízbe, hogy ha netán kikapnak, a körmérkőzéses rendszerben még van lehetőségük a javításra.

- Így van. Az az igazság, hogy vízilabdában nem lehet ki-ki alapon eldönteni, melyik együttes a jobb. Egy meccs ugyanis, bármennyire is szeretne a szakvezetőség felkészülni minden eshetőségre, szubjektíven alakul. Sydneyben szinte három döntőt kell megnyerni az aranyéremhez, ami három lehetőség a bukásra. Régen azt mondták, a legnehezebb az elődöntő, hiszen akkor még lehetsz első vagy negyedik. Jelenleg már a negyeddöntő is iszonyú kemény, hiszen lehetsz első, de nyolcadik is.

- Való igaz, jéghokiban háromszor húsz perc alatt szinte mindig a jobbik nyer, pólóban négyszer hét perc után többször maradnak az emberben kérdőjelek.

- Pontosan. Ha visszahoznák a körmérkőzéseket, úgy, hogy az első két helyen végző csapat játszik még egy döntőt, akkor talán reális végeredményről beszélhetnénk. Csak hát a múltban akadt egy-két pikánsabb eset, amikor ezt vagy azt a csapatot kigolyózták, ezért alakult át a rend.

- A jelenlegi szisztémában ön szerint mire mehetünk?

- Három hónappal ezelőtt még a magyar válogatott számított egyedüli esélyesnek, ám ahogy múlnak a napok, egyre több a bajnokjelölt. És ezzel a megállapítással az a legnagyobb probléma, hogy igaz. Különösen most, amikor már a negyeddöntőben ki lehet zuhanni. Zárójelben jegyezném meg, hogy van, amitől személy szerint még jobban félek: számos játékvezetőnek ez az olimpia lesz a búcsúfellépése, azaz bármit megcsinálhat, retorziótól nem kell tartania. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy vízilabdában mennyire látványosan és durván lehet befolyásolni egy mérkőzés alakulását. Arról nem is beszélve, hogy szerintem a nemzetközi mezőny úgy van a magyarokkal: valahogy szabaduljunk meg tőlük, aztán meglátjuk, hogy közülünk ki a jobb.

- Aztán még ott vannak az ellenfelek is.

- Igen, továbbá ott van a mostani olimpiai ciklusban eluralkodott játékstílus, amelyet a jugoszlávok próbálnak ráerőltetni mindenkire: magas szinten játszani a semmit. A horvátok és a jugók mellett az olaszok és a spanyolok is erre álltak be, nem csinálni semmit, de azt tökéletesen. Ugyanakkor a magyar válogatottnak az az egyetlen gyengéje, hogy képtelen ezt megvalósítani. A baj akkor van, amikor erre törekszik. Leegyszerűsíteni a játékot: ez a magyar vízilabda halála, hiszen a virtus nem érvényesülhet. Állítom, hogy nekünk bonyolítanunk kell. Akárcsak a sakkban: minél bonyolultabb az állás, a gyenge partner annál inkább elveszik a részletekben. Ha csak a legutóbbi két Európa-bajnoki döntőt vesszük: három éve azért szenvedtünk annyira a jugókkal, mert hozzájuk hasonlóan mi is sematikussá váltunk, egy fantasztikus egyéni teljesítmény - Kásás Tomi! - kellett ahhoz, hogy győzzünk három kettőre. Tavaly viszont a játékrendszerünket oly remekül váltogattuk, hogy azt a horvátok egy idő után nem tudták követni - nem véletlen, hogy az utóbbi harminc év legszebb mérkőzése volt a firenzei.

- Kik a legveszélyesebbek?

- Azt hiszen, a jugók a legerősebbek, aztán a horvátok és az orosz következnek. Az első kettőnél ráadásul össznemzeti kérdés a jó szereplés, ami óriási plusz erőt ad, akkorát, amelyről csak az tud valamit, aki már játszott hasonló helyzetben. Mint például mi. Amikor egyvalamit biztosan tudtunk: egy ország várja, hogy elkenjük az oroszokat.

- És most?

- Nem érzek ilyesmit. Holott a csapatsportág attól csapatsportág, hogy a csapatot mindenki a magáénak érzi. Szurkolnak Kovács Áginak, Mincza Ildinek, de azonosulni csak a csapattal lehet. Szorítanak a srácoknak, ám nem olyan elementárisan, hogy az extra lökést adjon.

- Az eddigiek alapján tán jobb volna, ha ki sem mennénk.

- Igen-igen, most már beszéljünk a válogatott előnyeiről is. Arról, hogy ritka jó garnitúra a miénk, remek játékosok, remekül együtt vannak, és akadnak olyan klasszisok, akik - ha gáz van - tovább tudják lendíteni a csapatot. Ki is mondom, kikre gondolok, ezt a terhet nem lehet a vállukról levenni: Kósz Zolira, aki a bravúrjaival lendíthet sokat a csapaton, Kásás Tomira, aki a legélesebb meccseken lőhet sorsdöntő gólokat, vagy Molnár "Paprikára", aki centerben művelhet csodákat. Minderre, persze, főleg akkor van nagy szükség, ha akadozik a játék. Mert ebben a gárdában épp az a fantasztikus - és ez kizárólag a miénkről mondható el a mezőnyben -, hogy mind a tizenhárom tagjában megvan az a képesség, hogy főszereplővé váljék. Például Székely Csucsu akár az olimpia legjobb játékosa lehet, vagy a legfontosabb mérkőzésen nyújthat kimagasló teljesítményt.

- Vagyis huszonnégy év után végre folytatódik az aranygyűjtés?

- Folytatódhat, de nem könnyen. Épp most beszélgettem Vári Attilával, és mondhatom, a fiúk nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Egy kicsit túlpörgették magukat ezzel az esélyességgel, túl sokat beszéltek róluk, túl sokat beszéltek erről ők maguk. Ebből kifolyólag aztán már mindenütt felléptek, énekeltek, szavaltak, táncoltak, véleményem szerint többet a kelleténél. Ezekben a napokban viszont rá kell ébredniük, nincs több idő. Két-három hónapja még lazán lehetett beszélni az olimpiáról, most viszont elérkezett a pillanat, amikor a megvalósítás van soron. És ez óriási teher. Higgye el, én csak tudom: a moszkvai olimpia előtt mi számítottunk a legjobbnak, címvédőként mentünk, Európa-bajnoki és Világkupa-győzelem után, de hiába próbáltunk meg mindent, a lelkünk nem volt igazán jó kondícióban.

- És most?

- Egy mérkőzést kétfajta lelkiállapotban lehet elkezdeni: jó lenne nyerni - vagy jó lenne nem kikapni. A kettő között óriási a különbség, mert győzni ugyan bármelyikkel lehet, a másodikhoz azonban sokkal több energiára van szükség.

csurka g., A színes Sport 2000.09.08.