B-csoport

Jugoszlávia-Magyarország 10-9 (3-3, 2-3, 3-2, 2-1)

Ryde Aquatic Centre, 1500 néző. Vezette: Kerr (ausztrál), Lüdecke (német)

JUGOSZLÁVIA: Sostar - SZAPICS 2, Csirics, Vujaszinovics 1, Vukanics, Szavics 2, Trbojevics. Cs: Zimonjics 1, Ikodinovics, JELENICS 2, USZKOKOVICS 2, Vaszovics. Szövetségi kapitány: Nenad Manojlovics

MAGYARORSZÁG: Kósz - FODOR 1, Vári, Steinmetz B. 1, dr. Molnár T. 1, Kásás 2, Benedek 1. Cs: VARGA ZS. 2, Székely, Kiss G. 1, Biros, MŠrcz. Szövetségi kapitány: dr. Kemény Dénes. Megbízott edző: dr. Martin György

Gól - emberelőnyből: 13/7 (4/2, 2/1, 4/2, 3/2), ill. 12/6 (3/2, 2/1, 4/2, 3/1)

Négyméteresből: -, ill. 1/1

Kipontozódott: Trbojevics (23. p.), Szavics (24. p.), Vári (27. p.)

Legalábbis kellemes meglepetés volna, ha a magyar gárda péntektől vasárnapig sikerrel tudná le mindhárom mérkőzését. Mindeddig úgy hittük, voltaképpen a papírforma érvényesül, ha a negyeddöntőt, az elődöntőt és a döntőt egyaránt "hazahozza" válogatottunk (egyszersmind az olimpiai aranyat), ám a jugoszlávok ellen mutatott produkció túlontúl sok kérdőjelet tesz az egykori kijelentő mondatok mögé.

Holott jóvátehetetlen kár ezúttal sem történt, a tétel továbbra is érvényes: az olimpia most kezdődik csak igazán (az nevet, aki a végén nevet, és így tovább).

A startvonalra azonban egészen más lelkiállapotban sorakozik fel a negyeddöntőket indító nyolc csapat. Az pedig az elmúlt öt napban kiderült, hogy a sydneyi nem elsősorban a fizikum, inkább az idegrendszerek olimpiája. Itt egyetlen nagy ellenfelet sem lehet bedarálni gyorsasággal, feszesebb izomzattal - az elitegyüttesek csatáiban szinte minden az összpontosításon múlik. Márpedig kényszeredetten meg kell állapítsuk, e tekintetben a magyar gyülekezet, így szeptember végén nem igazán tartozik az élbolyba.

Pedig ha valami valóban lenyűgözte az embert a múltban - leginkább tavaly -, az a gárda mentális törhetetlensége. Ezt a csapatot egyszerűen nem lehetett zavarba hozni. Hiába kényszerítették élesebbnél élesebb helyzetekbe, hiába sodorta olykor önmagát a lehető legfeszültebb szituációkba, a pajzs sohasem horpadt be.

Most rések látszanak rajta.

Magyarázat persze akad, és ha hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy hús-vér emberek tempóznak a vízben érző lélekkel, akkor akár megértőek is lehetünk.

A csapatnak vitathatatlanul nem használt, hogy kapitány nélkül volt kénytelen lejátszani az utolsó két csoportmeccsét, valamint a horvátokkal vívott találkozó hajráját - mondhatni, a három legélesebb összecsapást. A jugoszlávok elleni mérkőzésen számtalan olyan helyzet adódott, amikor Kemény Dénes a lelátón morgolódott a nem igazán ideális felállás miatt. Mert megbeszélték ugyan a követendő taktikát a szokottnál is részletesebben, a csererendszert azonban lehetetlen négyszer hét percre megszervezni. Márpedig a szövetség elnöke, Martin György hiába edzősködött egykoron, hiába ül négy éve Kemény mellett, nem tudja úgy levezetni a derbiket, mint Kemény, aki a legapróbb rezdülésekre is odafigyelve hangolja fiai játékát a medence széléről. Kedden mindez a harmadik negyed végén megjátszott emberelőnynél volt leginkább lemérhető, amikor 8-8-nál - időkérés helyett - lendületből ment tovább a játék, csakhogy egy olyan hatos járatta a labdát, amely ebben a felállásban sohasem szokta. El is ment a fór, úgy, ahogy volt.

Aztán szokatlanul gyengék vagyunk hátul. Esztendeje ellenfeleink csak a legritkább esetben érték el a hetes magasságot, afölé a világversenyeken csupán kétszer mentek, az Eb-döntőben a horvátok eljutottak 12-ig (de kaptak 15-öt), míg ugyanitt, Sydneyben - napra pontosan egy éve - az olaszok lőttek tizet az első Világkupa-csoportmeccsen. Akkor nyertek is, a döntőben azonban 5-3-mal visszavágtunk nekik. Ezt leszámítva maximum ötöltek-hatoltak, a tökéletesen szervezett magyar zóna ugyanis remekül szűrte meg a támadásokat. Mostanság a görögök kivételével mindenkitől beszedünk minimum nyolcat, ami csak részben magyarázható azzal, hogy az olimpiára gyártott Mikasa-labdák fantasztikusan kedveznek a lövőknek, remekül ülnek a kézben, iszonyú gyorsan szállnak, azaz a kapusok sokkal többször kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe.

Ha magunkba nézünk, be kell valljuk, akárhogy süvít a sárga gömb, Kósz Zoltán egyelőre nem idézi a régi szép időket. A térdével bajlódó kapus lábtempója gyengébb a megszokottnál, ezért mélyebben van a vízben, nem takarja úgy a hálót, hogy a régről ismert rettenetet felébressze a kísérletezőkben.

Persze azt is illik megemlíteni, hogy a bíráskodás teljesen kiszámíthatatlan, még ha a zagyvalékot egyenlő kanállal mérik is a játékvezetők. Elképesztő mértékben megnőtt az úgynevezett labda nélküli kiállítások száma, azaz a bekket általában úgy zavarják ki a centerről, hogy a labda a közelükben sem járt (szerdán a harmadik negyedben egymás után négy jugó előnyt ítéltek így meg). Ez nem igazán kedvez a cizelláltan megtervezett zónákat alkalmazó alakulatoknak - legelsősorban a miénknek -, elvégre a védekezési formáció arra lett kitalálva, hogy a center megjátszását ellehetetlenítse, és távoli lövésre kényszerítse az ellenfeleket. Ehelyett a labdát elég körbe járatni kint, négyből kétszer úgyis a belső védő lesz a vesztes, elvégre a hatalmas "habverésben" bármikor ki lehet szórni, azon az alapon, ahogy a kisgyereket szokta elverni az apjuk. Ha ő nem is tudja, miért adta, a gyerek tisztában van vele, miért kapta. (Ámbátor a kapitány ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a külső embereink jöhetnének közelebb is a centerhez, akkor nem kellene Steinmetznek vagy Várinak annyit birkóznia.)

Summa summarum négy sokgólos meccsünkön a 35 gólból 21-et kaptunk hátrányból, kibekkelési mutatónk pedig 46 százalék (39/18), de ha idevesszük a görögök elleni 5/0-át, akkor is csak 53-ig jutunk, ami elég szegényes a tavalyi 65-75 százalékokhoz képest (magyarán csak a görögök ellen éreztük a ritmust, igaz, náluk nincsenek olyan nagy lövők).

A legnagyobb gond azonban az, hogy a pillanatot nem tudjuk megragadni. Azt a momentumot, amikor megroppanthatnánk a másikat. Ami pedig 1999-ben hovatovább a művészet szintjén ment. Egy görög, holland, avagy amerikai csapat ellen az első, de legkésőbb a második alkalommal sikerült úgy elhúzni, hogy a vetélytársaknak elmenjen a kedvük a játéktól, hogy az utolsó másfél-két negyed már magabiztos örömpólóval teljék. Az igazi nagyok - horvátok, olaszok - még túlélték az első két szorítást, de a harmadikra ők is kénytelenek voltak megadni magukat.

Idén nem roppantunk harmadszorra sem, mi több, magunkra húzzuk az ellenfelet, majd - mint a horvátok és a jugók ellen - engedjük, hogy lehajrázzon bennünket. A plávikkal szemben pazarul kezdtünk (2-0), ám olcsó gólokkal felengedtük őket. Utána megint meglódultunk (6-3), a második negyed végére mégsem volt eldőlőben a derbi, egy ajándékba adott centergól ugyanis visszahozta a jugoszlávokat az élők közé. A harmadik részben 8-6-nál Kósz védett hátrányban, meglódultunk, de a rossz kidobásból Jelenics visszafordulhatott, s visszafordította a meccset is. Közte háromnál bedobták volna a törülközőt - de még a zárórészben is, ha 9-8-nál a két előnyünkből csak az egyiket bedobjuk. Negyedenként megfoghattuk volna őket kétszer, a meccset mégis ők nyerték meg, miután együttesünk eddigiekben nyújtott produkcióját méltóképpen illusztrálta Szapics felső sarkosa. A jugók ezzel vezettek először - a duda pillanatában.

Nem számított ugyan sokat, elvégre döntetlennel is harmadikként zárunk - csak hát megint a vereség lesújtó érzete.

Ezzel a teherrel kell vízbe szállni a negyeddöntőben az olaszok ellen.

Merthogy velük kerültünk össze. Győztes csak egy lehet. Két nagy esélyes, az egyik érem nélkül megy haza. Az olaszok ugyan veretlenek, ám teljesítményük a legkevésbé sem lenyűgöző. Szenvedtek a viharvert spanyol gárda ellen, "bírói döntéssel" verték meg a szintén halovány ausztrálokat, a kazahoktól és a szlovákoktól kaptak 15 gólt, az oroszok épp csak masnit nem kötöttek az egyik pontra, amikor a sokadik ziccerüket is kihagyták a negyedik negyedben.

Azaz tartani nem kell tőlük, különben is, amikor számított - Ő97-es Eb-negyeddöntő, Ő98-as vb-csoportmeccs, Ő99-es Eb-elődöntő, Ő99-es Vk-döntő - rendre mi nyertünk, mégpedig biztosan. Fiainkban ráadásul mocorog a nagy eredmény, elvégre nem úgy telt el az elmúlt öt nap, hogy az ellenfél végigszánkázott rajtuk, rendre az ő kezükben volt a döntés, csak átengedték a másiknak.

Péntektől ennek kell megálljt parancsolni. Elvégre, ha van gárda, amelyik lecsap az efféle alkalmakra, az az itáliai. Ha az olaszokat engedjük fölkelni a padlóról, megőrülnek, és akkor csupán nézhetjük a merő egy üvöltéssé átalakuló ábrázatukat.

Ezt és a kiesést megelőzendő, csupán egyetlen - minden amerikaifutball-csapat öltözőjében kifüggesztett - törvényt kell észben tatraniuk Kásáséknak.

"Első szabály: ne verd meg magad!"

Csak a szokásos

Kemény Dénes szerint a jugoszlávok ellen a szokásos koreográfiát játszotta együttesünk: "Nem ment rosszul a játék, csak éppen adtunk négy-öt gólt ajándékba. A jugók eddig tizenhárom gólt kaptak összesen, nekünk mégis sikerült kilyukasztanunk Sostart - ennek ellenére nem tudtunk győzni, ami mutatja a fiúk vissza-visszatérő dekoncentráltságát."

A negyeddöntővel kapcsolatban kijelentette: "Bennünk van a nagy eredmény, csak egy kicsit higgadtabban kell játszani." Arra a kérdésre viszont, hogy lehet-e ennyire zilált sorozat után hidegvérrel vízilabdázni egy ki-ki mérkőzésen, megvonta a vállát, mondván: "Az biztos, hogy nem lesz könnyű."

A színes Sport, 2000.09.28.