Az az igazság, hogy egy olimpiát nyerő sportolóból nehéz értelmes mondatokat kihúzni. Pontosabban, helyes nyelvtanisággal megfogalmazottakat igen, de ezek az unalomig ismertek: "Nem hiszem el!" "Nagyon boldog vagyok!" "Fantasztikus érzés!"

E tekintetben az öröm egy és oszthatatlan, avagy a vízilabdázók sem különböztek a csúcsra érőktől, hasonló megjegyzéseket préselték ki magukból.

Aztán ahogy kezdtek visszaszállingózni a földre, lassan megbarátkoztak az aranyérem súlyával. De nem teljesen. "Egy ilyen sima meccs után egyelőre nem érzek többet, mint az Európa-bajnokságnál. Ez nem volt elég ahhoz, hogy felfogjam, mit is értem el" - mormolta Kásás Tamás a buszparkolóban.

"A pali kezdett beleőrülni a vízilabdázásba - egészítette ki a nápolyi klubtárs és örök szobatárs, Steinmetz Barna. - A faluban az első napon arra ébredtem, hogy szokás szerint beszél álmában. Ilyet viszont még nem csinált, hogy egyszerre két személyt alakítson. Dénest és saját magát. ČMiért nem lövöd be a fórtÇ - kérdezte, aztán közölte, hogy ČHagyjál békén, hagyjál békén, majd belövömÇ. És én csak ültem az ágyon és röhögtem."

"Na, megérte feltenni erre huszonhárom évet?" - mosolygott két lépéssel odébb Kiss Gergely. "Nem igaz, hogy ez az álom beteljesült. Ez, ez annyira hihetetlen" - sóhajtozott Székely Bulcsú, akinek nincs túl rossz idénye. Bajnoki címet nyert a Fradival (-nak.), most meg a fellegekben jár.

Egyedül Biros Péter őrizte meg hidegvérét. Ő a kispadon azon melegében idézte a negyeddöntő és az elődöntő napjának jelszavát: "A vacsoráig ünneplünk, utána készülünk a következő lépésre." Amúgy az a budapesti Eb volna - ilyen előzmény után tán nem lesz annyira rossz a hangulat a Szigeten.

Varga Zsolt a maga csöndes stíljében szorította ökölbe a kezét s nézett az ég felé, úgy festett, a szabad idejében festéssel foglalatoskodó balkezes nehezen fogja fel, milyen állomásra érkezett éppen. Fodor Rajmund közölte, legszívesebben nem is menne el mulatni, inkább kipihenné magát. "Alig állok a lábamon." Egy ilyen könnyű meccs után? "Az hagyján. Hanem ami az elmúlt két hétben történt."

Molnár Tamás még csak barátkozott a mondattal, tagolt kiejtéssel ismerkedett a szavak mélyebb jelentésével: "Olimpiai bajnok vagyok." Ugyanez a doppingvizsgálatról érkező Vári Attilának nem okozott gondot: "Apu, hogy becsavarta, mi?!" - harsogott vigyorogva. A szintén megpisiltetett Benedek Tibor arról beszélt, hogy a lombik látványától görcsbe rándult egy pillanatra mindene, hiszen egy ilyen fantasztikus meccs után rögvest eszébe jutott mindaz, amin keresztülment.

Amúgy, mindannyian egy-egy labdát fogtak a hónuk alatt: Ross Coggan, a pólótorna mindenese ugyanis az eredményhirdetést követően odagurította a hatalmas labdatartót az épp Knézy Jenővel kvaterkázó csapatnak - "Jó estét, jó szurkolást!", köszöntek be a mikrofonba kórusban -, majd az interjú végén kinyitotta a tetejét, így minden győztes elvihetett emlékbe egy labdát, rajta az örökkön feledhetetlen "Sydney 2000" felirattal.

És persze telefonáltak, megállás nélkül. Akadt, aki elballagott egy-egy beszélgetés erejéig, hogy a legőszintébb gondolatait oszthassa meg a szívéhez közel állóval. Volt, akire ekkor szakadt rá az eredmény súlya, MŠrcz Tamásnak például azután eredtek el a könnyei, hogy beszélt a pályafutását hét évig egyengető Gerendás Györggyel.

De, ha valaki felpillantott a csapatot az olimpiai faluba vivő buszra, az első ülésen a mindig kemény, érzelmeit igen ritkán kinyilvánító kapitányt láthatta volna, amint kissé előrehajolva tartja a füléhez marokkészülékét, s közben sós vízben ázik az arca. Kemény Dénes a családjával beszélt, amelynek tagjai tudják csak igazán, mi mindenen ment keresztül azóta, hogy 11 év comói aranyéletet követően - dr. Szívós István mindent félresöprő lobbizása után - hazatért, és megannyi kétkedő tekintettől övezve átvette a válogatott irányítását.

Tavasszal amúgy azt mondta: "Ha elsők leszünk, én dönthetem el, hogy maradok-e. Ha másodikak vagy harmadikak, reménykedhetem abban, hogy maradhatok. Ha nem szerzünk érmet, biztos mennem kell."

Szerintem maradni fog.

Elvégre most kezdődik az igazi aranyélet.

Kemény: "Feldobta őket a döntő"

"A csapat most nyújtotta azt a teljesítményt, amelyre egész évben vártunk. Szerintem nem időzítettek rosszul a fiúk - értékelt Kemény. - A kulcs, mint mindig, ezúttal is a védekezés volt. Korábban azért akadtak gondjaink, mert Kósz Zoli a fájós térdével nem tudott akkora biztonságot adni, mint amekkorát szokott. Ez elbizonytalanítja a védőket is, emiatt kaptuk a sok gólt a korábbi időszakban. Zoli viszont ma úgy védett, ahogy a legszebb napjain szokott, ez pedig óriási lökést adott az egész csapatnak. Így sikerült kijátszani a srácoknak magukból mindazt, ami bennük volt - egyáltalán nem meglepő, hogy épp a döntőben történt így. Már korábban is bebizonyították, az ilyen mérkőzések nem megbénítják őket, inkább feldobódnak a lehetőségtől. Ez duplán igaz volt az olimpiai fináléra."

Molnár Tamás elárulta, a legkevésbé sem érződött rajtuk, hogy délután hol kell helytállniuk: "Teljesen normálisan telt a délelőtt, a megbeszélésen sem volt szükség semmi extra bepörgetésre. Mindenki tudta, mi a tét."

Az oroszok sportszerűen elismerték, volt ennyi a két csapat között: "Mindent kiadtunk magunkból, sajnos, ennyire futotta az erőnkből" - vonta meg a vállát az egykoron Magyarországon pólózott Dmitrij Gorskov. Aleszandr Jerisov közölte, "mentálisan rendben voltunk, érzelmileg ráhangolódtunk a döntőre, fizikálisan viszont kissé kiszipolyozott minket a spanyolokkal vívott elődöntő."

Meglehet, emiatt jutott arra a következtetésre Kásás Tamás, hogy "hihetetlen: héttel nyertünk, tisztára olyan volt, mint egy edzőmérkőzés." Persze, később megtalálta az igazi indokot: "Azt hiszem, hibátlanul játszottunk."

Kósz beinjekciózott térddel parádézott

Zolimpiai aranyérem

Split óta nyüglődik. A térdei már korábban sem voltak túlzottan strapabíróak, ám a június végi horvátországi torna jéghideg vize végképp kikészítette őket. Begyulladtak az örökös taposástól amúgy is randán betöredezett porcgyűrűk, így aztán Kósz Zoltán hol edzett, hol nem. Többnyire kímélő munkát végzett, a taposógyakorlatok között pedig különféle csodafáslikat próbálgatott a rajtkövön ülve.

Időnként elkapta a fonalat, de összességében kiszámíthatatlannak tűnt. Augusztus elején Kemény még morfondírozott: "Nem könnyű. Van a három, remeklő fiatal kapus, plusz a Zoli, formán kívül. De nem hagyhatom itthon, egy ekkora klasszist nem lehet."

Zoli ugyan eltorzult vonások nélkül viselte a megpróbáltatásokat, apait-anyait bedobott - ám nem volt az igazi.

Nem, mert ha egy kapus feleannyi munkát végez, mint amennyit akár egy éve, az legalábbis meglátszik a teljesítményén. "Tizenöt centivel van alacsonyabban, mint szokott lenni. Ez nagyjából a labda átmérője" - érzékeltette Kemény a különbséget.

Aztán amikor érezte is, lecserélte a csapatkapitányt. Aki ugyan remekelt az olaszok ellen, ám a jugók lövéseinél sehogysem tudott odaérni a lövésekre.

Kósszal ilyesmi elég ritkán fordul elő. De, érezte ő is, ez nem az igazi.

Kemény ugyanakkor rábízta a döntést: vállalja-e a finálét. "Naná, majd hülye lettem volna nemet mondani - közölte Zoli. - Olimpiai döntőn védeni elég kevés embernek adatott meg, nem akartam elszalasztani az alkalmat. Beleadtam mindent - ez lett belőle."

Úgy védett, ahogy csak nagyon ritkán. Minden porcikájával érezte a labdát. Porc-ikái viszont nem érezték a fájdalmat, miután alaposan beinjekciózták a meccs előtt.

És ő fent volt, az ideális magasságban. Akkor, amikor a leginkább kellett.

Csak az ilyenek emelkedhetnek a legmagasabbra.

A régi Benedek

Karácsony után voltunk néhány nappal. Ültünk az Izabella utcai szobában, ahol felnőtt. A kislányát babusgatta, látszott, Ginevra az egyetlen, aki felvidítja ebben az életben. "Játszanak velem, mint a macska az egérrel" - mondta, teljesen nekikeseredve.

Benedek Tibor akkoriban nem tudta, hogy a doppingügye miatt voltaképpen mennyi időre is tiltják el. "Egy nagy nulla vagyok. Senki. Azt csinálnak velem, amit akarnak" - szakadt ki belőle, miután kiderült, figurácska egy sportpolitikai játszmában. Ugyanabban az ügyben egyszer három-, egyszer nyolc-, egyszer pedig tizenöthónapos eltiltást szabtak ki, jól illusztrálván, mikor melyik érdek kerekedett felül.

Végül maradt a nyolc hónap. Csak edzés a római Aqua Acetosa-uszodában, meccs nuku. Egy játékos - megfosztva a játékától. Visszatérését követően szenvedett. Két olasz bajnoki - és vége lett az idénynek. Utána felkészülés a válogatottal, de az első torna előtt bekrepált a háta. Így még nehezebben lendült bele.

Sőt, a spanyolországi viadalt követően remegett a léc nála, hiszen úgy tűnt, hiába kap lehetőséget, nem tud élni vele. Görcsös, ideges, nem érzi a helyezkedést.

De, őt az akarata tette azzá, aki lett. Hogy tizenéves kora óta egyetlen olyan pillanatot sem töltött el a vízben, amikor ne feszült volna meg. Annak idején sportiskolásként hosszú órákat áldozott arra a Csasziban, hogy tökéletesítse a mozdulait.

És most, 28 évesen másodszor is felépítette önmagát.

Az alkotás vasárnap délután lett teljessé. Eddig kereste a régi Benedek Tibort - Sydneyben, a legfontosabb összecsapáson megtalálta. Azt a meghurcoltatása előtti világklasszist, akinek keze a hóhérbárddal volt egyenértékű, aki robbanékony, akár a dinamit, akinek az önbizalma túlnőtt a Himaláján.

Ha ezek után felütjük az annaleseket, a 2000. évi olimpia pólódöntőjénél egy száraz adatot találunk majd: "Gólok: Benedek 4."

Többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatják magukról.

"Készen van a nagy mű."

"Pedig nem is éreztem álmosnak magam. Korábban néhányszor előfordult, hogy kezdett leragadni a szemem, tudtam, ha most nem állok meg és nem pofozom fel magam, nagy baj lesz. De, most észre sem vettem, hogy fáradok. Igaz, korán keltem, ötkor indult a repülő Dubrovnikból. Zágrábban játszottunk, ilyenkor a meccs előtt általában elmegyünk Varga Zsoltival egy kávéra. Mégis, szóltam neki délután, hogy kivételesen hagyjuk ki a presszózást, mert ha nem alszom, nem tudok hazavezetni. A meccset követően elindultam, nem volt semmi baj, normálisan telt az út a Dunáig. Aztán Baja után, Szeged felé egyszercsak azon kaptam magam, hogy a szembejövő sávban száguldok. Gyorsan visszarántottam a kormányt, így viszont menthetetlenül megindultam az árok felé. Arra emlékszem, hogy tisztán láttam, az árok széle magasabb, mint az út, azaz nem lesz egyszerű az ügy. Szépen elszálltam, a kocsi repülés közben kétszázhetven fokos fordulatot csinált a levegőben, aztán a talpára érkezett, mint a macska. A háta totálisan széttört, húsz centivel volt rövidebb az Opel a leérkezés után. A vizes szántóföldön landoltam, így a kitört hátsóablakon hatalmas adag sár ömlött be. Voltaképpen akkor eszméltem igazán. Addig nem fogtam fel semmi különöset az egészből, a veszélyt a legkevésbé. Csak néztem: miért vagyok én ennyire sáros?. Érdekes módon, nem estem pánikba. Az első dolgom az volt, hogy megnéztem a kölcsönzött autó iratait, és megnyugodtam, hiszen biztosítva volt. Aztán kiálltam az út szélére, lestoppoltam az első arra járót, az ő segítségével felhívtam a szüleimet, hogy jöjjenek értem, utána pedig a rendőrséget értesítettem. Aztán amíg megérkeztek, ott kint a sötétben eltöprengtem kicsit. Arra jutottam, hogy Sydney-ben nyernünk kell. Hogy a Jóistennek nyilván tervei vannak velem, azért nem hagyta, hogy bajom essék."

Mindezt dr. Molnár Tamás mondta el, még február 16-án. Akkor abban maradtunk, szavait mindaddig nem hozzuk nyilvánosságra, amíg a Jóisten terve meg nem valósul.

Nos, ahogy a klasszikus idézet mondja: "Készen van a nagy mű, igen."

A színes Sport, 2000.10.02.