"Ne örülj annyira, világbajnokságot még nem nyertél!" - tromfolgatták le egymást a Harbour Bridge-nél szélesebb mosolyok közepette pólósaink alig fél órával azután, hogy felértek a létező legmagasabb csúcsra. "Képzeld el, ha Perthben nyerünk a spanyolok ellen. Most akár abba is hagyhatnánk" - fűzte tovább a gondolatot a "már" 24 éves Kásás Tamás, akinek társaival egyetemben már csak a vb-arany hiányzik a sportág Grand Slamjéhez. Az olasz válogatott által 1992 és 1994 között elért nagy sorozatot most éppen a mieink készülnek megcsinálni, hiszen egymás után megnyerték az Európa-bajnokságot, a Világkupát és az olimpiát - jövőre Fukuokában pedig bepótolhatják azt, amit két éve elmulasztottak.

Hogyan játsszunk döntőt?

Egyébiránt az a perthi vereség alighanem kellett a mostani, fényességes sikerhez. Elvégre ott és egy évvel korábban, Sevillában tanulták ki fiaink a "döntőt játszani" mesterségét. E külön műfaj elsajátításában nem segíthettek a körmérkőzéses rendszerben diadalmaskodott nagy elődök tapasztalataikkal, hiszen magyar pólós először 1993-ban játszott ki-ki mérkőzést világverseny végén. És számtalan seb üttetett a lelkeken, mire azok húrjai végre a finálé megnyeréséhez szükséges harmóniában pendültek. Az utolsó nagy fejbekólintás épp a perthi vb-döntő volt: már a fél évvel korábbi, sevillai Eb végjátéka jelezte, legjobbjaink még nemigen barátkoztak meg az aranymeccsek hangulatával (jóllehet akkor a még náluk is óvatosabb jugoszláv gárda volt az ellenfél, amelyet végül kínok közepette gyűrtek le 3-2-re), az ötödk földrész másik végiben kiderült, egy rutinos, a sorsolás könnyedsége miatt pihentebb alakulattal szemben kibuknak bizonyos hibák, amelyekkel 6-4-re el lehet veszíteni egy ilyen összecsapást.

Ám a vereséggel nyertek pólósaink, egyre jobban érezték, legközelebb mit szabad és mit nem, hogyan illik hangolódni a végjátékra, nem túl sok mentális tartalékot eltékozolni az elődöntőre (mint akkor ott történt), nem dőlni túlságosan hátra annak megnyerése után, milyen megoldások járnak kockázattal és mellékhatásokkal, mikor érdemes csinnbe menni, és mikor legyőzni az ösztönöket, fegyelmezetten passzolni a reszkírozás helyett.

1999-re mindezen apróságok csaknem összeálltak egésszé - ám még a varázslatos firenzei döntőben is éktelenkedett egy másfélnegyedes lyuk együttesünk játékában. Az első rész igen randán indult (0-3-mal), és a harmadik hajrájában is akadt egy háromperces áramkimaradás (9-6-ról 9-9) - összességében azonban a Biros Péter vezérelte társulat parádézott a horvátok ellen (15-12), hiszen az utolsó három negyedben 17 kapura küldött labdából 14 eljutott a hálóig, ami döbbenetes arány. (Az olaszokkal vívott tavaly októberi, sydneyi finálét - 5-3 - azért nem sorolnám ide, mert az egy gyilkosan hosszú, tikkasztó sorozat végét jelentette, amelyen vegytisztán a jobb erőnlét döntött.)

Mígnem vasárnap az oroszok életközelből megcsodálhatták, milyen az igazi "nagy októberi", minthogy a magyar válogatott játéka ekkorra forrta ki magát teljesen. A csapat mind a négy negyedet uralta, sem támadásban, sem védekezésben nem akadt gyengébb periódusa, a Sydney Herald című lap szerint "akkor lőtt gólt, amikor várható volt, és akkor is, amikor nem, egyszerűen nem lehetett a játékosait megállítani. A mérkőzés nem hozott küzdelmet: a magyarok képességeinek ünnepévé vált."

A vetélytársakon ugyanakkor látszott, nem igazán érzik, mit engedhetnek meg maguknak és mit nem egy ilyen találkozón. Nem csoda: az egykori világhatalom legutóbb 1991-ben járt ily közel az első helyhez, azóta maximum az elődöntőig jutott. "Teljesen zavarodott volt az arcuk, mintha nem is tudnák, mi forog kockán" - mesélték pólósaink, akik egy svunggal helyrebillentették az oroszokkal szembeni mérleget. Mert bár a Kemény-érában ellenük álltunk a leggyengébben - beleszámítva a tétnélküli vb-középdöntőn és egy szerbiai tornán elszenvedett vereségeket, utóbbinál hiányoztak az olasz és horvát klubokban játszó légiósok, azaz a gerincet alkotók -, s ők adták ránk a legméretesebb zakót (6-12 Óbecsén), most a kezünktől nyerték el olimpiai történtük legbrutálisabb végzetét, egyszersmind egy alighanem megdönthetetlen rekord szenvedő alanyaivá váltak, azt ugyanis megnéznénk, ki nyer legközelebb hét góllal olimpiai döntőt (talán mi, 2004-ben.)

A szerda esti búfelejtés

Ugyanakkor azt is el kell ismerni, lelkünkben a kétely vert tanyát a múlt szerdai, jugók elleni vereséget követően. Noha tudtuk, hogy dr. Kemény Dénes nagymestere a formaidőzítésnek, úgy festett, játékosaink sokkal hátrébbról rajtolnak a ki-ki meccseken, mint korábban. Ebben nyilván a kissé hektikus, az ideálistól fényévnyi távolságban lévő felkészülés - rosszul időzített tornák rozmároknak való vízben, sérülések, az egyenletlen teljesítmények miatt kései keretszűkítés, idegeskedés, bizonytalanság - játszott szerepet, meg tán a tét, továbbá az is, hogy a négy év együttlét során a csapat először volt kénytelen kapitánya nélkül végigjátszani két, igen fontos összecsapást.

Ama szerdai nap délutánján mindenesetre legjobbjaink elébb magukba szálltak, utána pedig fel egy buszra, és belementek az éjszakába. "Mulassák ki magukból a feszültséget a szünnap előtt, aztán kezdődhet az igazi játék" - mondta akkor a kiruccanást abszolúte nem ellenző szakvezető. Aki kisvártatva megjegyezte: "Ha holnap három-négy góllal megverjük az olaszokat, utána már nem lesz gondunk."

A 8-5 után tényleg nem volt.

Nem is lehetett, elvégre a kulcsemberek felbőgették a motorokat. Például Kásás Tamás: a világ legjobbja nem az a típus, aki a csoportmérkőzéseken brillírozik. El-elhint egy-egy gyöngyöt, ám az ékszerdobozt csak a fontos alkalmakkor nyitja ki. S noha az olaszoknak hintett négy gólt követően a jugók és az oroszok ellen csupán egyet csippentett be, azok mindegyike létfontosságú volt a meccs alakításában. A döntőn például "Kása" utánozhatatlan lövésével mentünk el először hárommal, ami egy ilyen összecsapáson ugyanolyan lélektani határ, mint a tőzsdénken a 8000 pont. A gólpasszokról és a jugók elleni, a lehető legégetőbb pillanatban bemutatott szereléséről nem is beszélve. Holott utóbbiról kellene: a kiélezett találkozón olykor a legkevésbé látványos mozdulat jelenti a fordulatot, Kásás ugyanis a harmadik negyed hajrájában akadályozta meg a holtbiztos gólhelyzetet és az ellen kétfás előnyét azzal, hogy belenyúlt az üres embernek címzett labdába.

Vári már csavart egyszer

És nem árt tudni, hogy minden ilyen kulcsmomentumnak megvan a múltbéli leképezése. Kásás például nem most szerelt először ennyire éles szituációban: két éve, a perthi vb-n, az olaszokkal vívott élet-halál meccsen az épp megőrülő, 2-7-ről 5-7-re feljövő, kettő az egyben kapunkra húzó taljánok között haladt, s kalimpált bele a passzba, sikertelenné téve Silipóék feltámadási kísérletét.

De vehetjük Vári Attila hétméteres svédcsavarját, amelyről azóta egyre többen mondják: az első negyed végén ez demoralizálta annyira az oroszokat, hogy a másodikban elemeikre essenek szét. Attila három éve, Athénben egyszer megpróbálta ugyanezt. Akkor már minden mindegy volt, vezettek a görögök a Világkupa elődöntőjében, és az a csavar arasznyival ment el a pipa mellett. Mástól amúgy ilyesmit nem látni, csak ettől a csibésztől, aki sosem tudja teljesen komolyan venni a játékot. Elment két lövés? Rátűzi harmadszor is. 1996-ban szintén csavart - a bajnoki döntő hosszabbításában. Amikor már mindent megfontol az ember. Ő akkor is bedobta ezt a trükköt. Mert ha bedobja - a labdát -, azzal gyaníthatóan dönt. Nem jött be. Nem izgatta. Őt semmi sem izgatja. Ezért lőhette be az egész torna legszédületesebb gólját.

Kiss Gergely sem a ködből lépett elő, s lett a magyar együttes legeredményesebbje a maga 14 találatával. Tavaly már a világ legjobb balkezesének választották, igaz, ebbéli minőségében a nem túl acélos Canottieri Napolihoz igazolt. "Itt legalább nem élek feszültségben, nem kell hajszolni az eredményeket. Ez a nyugodt légkör a záloga annak, hogy higgadt legyek az olimpián" - mondta még tavasszal. Nos, kiderült: a mezőnyjátékosok legfiatalabbika tökéletesen építette fel ezt az évet, a régi, kapkodós lövöldözés helyett már az alapszakaszban is lenyűgöző hatékonysággal tüzelt, aztán a jugoszlávoknak és az oroszoknak lőtt három-három góljával feltette a koronát a teljesítményére (egyben az ő fejére is kerülhet egy a házi gólkirályságért).

És még folytathatnánk a sort, hiszen Fodor Rajmund és Steinmetz Barnabás ugyanolyan megbízhatóan játszott, mint a tavasszal olasz klubjaikban (Fodor volt a teljesen azért nem elhanyagolható csoporttalálkozókon a csapat legjobbja). Dr. Molnár Tamásról immáron elmondható, a legimpulzívabb center a világon, aki miatt ugyan sokszor végződnek kontrafaulttal támadásaink, de akinek döntő szerepe volt abban, hogy a magyar együttes kapta a legtöbb emberelőnyt a tornán. Biros Péteren ugyan érződött, hogy Rijekában ismét beleesett egy "nemfizetős" idénybe, de ő, aki már a tavalyi Eb-n is csak a ki-ki mérkőzéseken volt hajlandó gólt lőni, összeszedte magát annyira, hogy szintén az egyik legfontosabb pillanatban, a szerbek elleni elődöntő utolsó negyedében, 6-7-nél berobbantsa a felső sarkot.

Van szerencsénk!

De Varga Zsolt, MŠrcz Tamás és Székely Bulcsú is hozzátette mindazt a nagy egészhez, ami tőlük elvárható, míg a cserekapus Szécsi Zoltán a "menj be, hogy te is védj egy kicsit" periódusok mellett abban a 13 percben nyújtott tökéletes teljesítményt, amelynek során megfordítottuk a meccset Jugoszláviával szemben. Ami csak azoknak meglepetés, akik nem ismerik ezt a blazírt arcú fiatalembert: otthon néha kiszól az egyedül kapujáró húzó csatárnak, hogy "na mi van paraszt, megint itt vagy?", annyira felhúzva ezzel a másikat, hogy az általában belelövi a labdát. Neki, aki lábbal védi a négyméterest a bajnoki döntőben, igazán nem jelent nagyobb feszültséget beugrani a fináléért folyó meccsen 5-6-nál, mint teszem azt leparkolni a kocsijával a BVSC-uszoda előtt.

S végül akadnak olyan teljesítmények, amelyekben reménykedtünk, de őszintébb pillanatainkban nem igazán számoltunk. A sérülése miatt nyüglődő Kósz Zoltánról, valamint az eltiltása után gyötrődő Benedek Tiborról van szó. Róluk már írtunk egy napja - legyen elég annyi, hogy az utolsó mérkőzésre időzített, régi fényüket idéző tündöklésükkel világították meg a dobogó tetejére vezető, máskor kissé sötétnek, és buktatókkal telinek vélt utat.

Dr. Faragó Tamás szerint az olimpia megnyeréséhez szerencse is kell. Ebben igaza van, hiszen idézhetnénk a végjátékból jónéhány olyan pillanatot, amikor kellő időben "mentett" a kapufa, avagy állt meg a labda a gólvonalunkon - ugyanakkor a fentebb leírtakból tán az is kiderül, Fortuna őnaccsága nem kegyeire amúgy méltatlanokat segített az elmúlt kilenc napban. Ha úgy tetszik, azok vitték el a tizenhárom aranyérmet Sydneyből, akik a leginkább rászolgáltak.

A végszó pediglegyen egy Churchillnek küldött Roosevelt-üzenet: "Uraim, élvezet önökkel egy évszázadban lenni."

A színes Sport, 2000.10.03.