- Hanyadszor nézi végig?

- Összességében először. A gólokat már láttam, de magát a döntőt így, egyben, még nem.

- Hogyhogy?

- Nincs időm. Amin csak az elmúlt két napban keresztülmentünk. És hol van még a vége!

- Szerdán hol volt?

- Hajnali negyed négykor a lakásunk előtt. A Toldi mozitól az Andrássy úton hazáig végig nótáztunk a haverjaimmal.

- Ezzel az amúgy sem túl tiszta hanggal valóságos műélvezet lehetett a nagyközönségnek.

- Mit csináljak, hideg volt Sydneyben vasárnap este. Aztán a repülőn a légkondi sem tett jót a torkomnak.

- És mi volt műsoron?

- Az egyik barátomnak volt egy kisrádiója, ami szám jött az éjjeli műsorban, azt adtuk elő.

"Egyelőre ketten csináltattuk meg, Biros Peti és én. Ő egy kacsacsőrű emlőst rakatott magára, én az emblémát"

- Nyilván nem három üveg bambi után.

- Mi tagadás, nem. Reggel pezsgőzés a Nap-keltében, utána két tokaji aszú és két pohár vörös bor Fejér Miki bácsinál a Régi Siposban, este csapatvacsora pálinkával, vörösborral, aztán át a Rigolettóba, ahol beesett három gin-tonic.

- Valóságos Grand Slam.

- Nem sűrűn nyerünk olimpiát.

- Az igaz. Látszik a vállán is. Ezek szerint önöket is elkapta a spanyolok és olaszok által generált tetoválási hullám.

- Baj?

- Abszolút nem. Végül is egy elért életcélnak lehet ilyen nyoma. Mindenkinek ugyanez lesz?

- Abban maradtunk, hogy az olimpiára emlékeztessen, de ha lehet, különbözzünk egymástól.

- És?

- Egyelőre ketten csináltattuk meg, Biros Peti és én. Ő egy kacsacsőrű emlőst rakatott magára, én az emblémát. De nem lesz teljes körű a tetováltatás, négyen nem vállalták, Kásás Tomi, Szécsi Zoli, Steinmetz Barna és Kósz Zoli. Bár őt talán még meg lehet győzni.

- Fájt?

- Nem. Eredetileg a csuklómra akartam, de aztán Ancsa, a feleségem közölte, hogy ha esetleg harminc év múlva ügyvédként egy tárgyaláson épp a védőbeszéd közben elővillan, egy konzervatív bírónőben esetleg ellenérzéseket kelthet.

- Most viszont semmi ellenérzés, csak harmónia és járkálás a fellegekben.

- Valahogy úgy. Székely Csucsu mondta, hogy most egy-két hétig éremalakú lesz a jogosítványunk. Tegnap például a parkolóőr épp kitöltötte a büntetőcédulát, amikor odaértem a kocsimhoz, és közöltem vele, három okból sem szeretném, ha megbüntetne: egy, most megyek el. Kettő, nem szeretnék vitatkozni. Három: olimpiai bajnok vagyok. Azt hiszem, az utóbbi hatott.

- Nem csodálom.

- Egyébként higgye el, ez csak játék a szavakkal. Nagynak tűnik a pofánk, de valójában még mindig nem fogtuk fel, mit értünk el. Most mondjam azt, hogy nyolcvannyolcban még általános iskolásként remegtem a csarnokban, hogy autogramot kapjak Darnyi Tamástól, most meg egy pohár mellett beszélgetek vele? Vagy ami a magyar-osztrák kézilabda-meccsen történt. Szécsi Zolival ketten egyenszerelésben ültünk a lelátón, Tamás társaságában. Rajta civil ruha volt, így amikor a szünetben odajöttek az ausztrál drukkerek, Tamást kérték meg, hogy fényképezze le őket a mi társaságunkban. Én meg ott pironkodtam, hogy hol vagyunk mi az ő nagyságától, ehhez képest mi állunk a gép innenső oldalán. És akkor még mennyire messze jártunk az első helytől. Nem, ez az egész túl szép, túl hihetetlen. A szigeti látvány is, a márványtáblával.

- Milyen érzés volt először rápillanatani? Aztán oldalt sandítani a másik ötre?

- Nem könnyű. Mi ebben nőttünk fel. Hogy harminckettő és harminchat, Halassy Olivér, aztán hogy ötvenhatban hogy vertük meg a szovjeteket, és hogy kint maradhattak volna, de rengetegen hazajöttek. És persze a hetvenhatos csapat. És az állandó összehasonlítás. Nem tudom, valahogy az az érzésem, hogy fizikálisan egyikük sem bírná a mai hajtást. Azt, hogy kilenc kilencnél is észnél kell lenni, betartani a taktikát, tudni, hova lőjön az ember. Mondják, erőjáték lett a póló, gladiátorok küzdenek, de erre azt mondom: gladiátorok nem dobnak tizenhárom gólt egy döntőben, pláne nem svédcsavarból, mint Vári Ati tette. Aztán arra gondoltam a tábla előtt, hogy jó volna, ha nem elsősorban mi profitálnánk ebből, hanem a vízilabda. Tisztában vagyok vele, hogy sohasem lesz olyan népszerű, mint a foci - de tenni kéne azért, hogy érje el más labdás sportágak nézettségét. Nem csak itthon, másutt is. Az egész világon.

- Jó ötlet. Először el kellene érni, hogy a közönség értse.

- Való igaz, egyszerűsíteni kéne a szabályokat, meglehet, elég lenne a huszonötös medence, hogy még többen játszhassák a világon. És legfőképp: nyáron legyen a legtöbb meccs. Hogy bárki kiülhessen egy üveg sör mellett estefelé a lelátóra.

- És nézhesse a sztárokat. Mert azok kellenek. Nekünk vannak: a tizenhárom bajnokból kilenc külföldre megy három héten belül. Így nehéz behozni a hazai uszodákba a közönséget.

- Deutsch Tamással beszélgettünk szerdán, a miniszter úr mondta, ő ebben a helyzetben szívesen elszegődne a pólósokhoz menedzsernek, mert ez egy kincsesbánya lehetne. Csakhogy nincsenek igazi menedzserek, akik elérnék, hogy azok a szponzorok, amelyek ma hatvan-hetven százalékos áron - és ez a jobbik eset - megveszik a csapatokat, igenis tegyék be azt a pénzt, ami akár arra is elegendő lehetne, hogy minket itthon tartsanak. Őszintén mondom, szívesen maradnék, Ancsának kínáltak egy remek állást, engem is kerestek itthonról, nem azt mondom, hogy ugyanannyit kapnék, mint Olaszországban, de a kettőt összeadva akár el is gondolkodnánk azon, tényleg jobb volna itthon. Ha nem égettem volna meg magam a Kordaxszal és az Újpesttel. Az a baj, hogy amíg a kintiekhez képest szerényebb magyar ajánlatok mögött sincs mindig biztos háttér, addig nehezen adjuk be a derekunkat.

- Beszéljünk egy kicsit az olimpiáról. Lehiggadva, néhány nap elteltével gyaníthatóan elgondolkozott azon, miért történt minden úgy, ahogy. Végigszenvedett alapszakasz, aztán magabiztos menetelés a ki-ki meccseken. Mi volt a baj az elején, merthogy volt: jobbak lettek az ellenfelek, nyomasztott az olimpia, vagy a viszontagságos felkészülés éreztette még a hatását?

- Mindhárom. És hogy magyarok vagyunk. Ránk tört az ösztönös pesszimizmus. Hogy mi vezetünk kettővel és hárommal, aztán mégis a másik nyer, hogy nekünk mindig ki kell kapni egy ilyen meccsen. Aztán az is rengeteget számított, hogy a legfontosabb találkozókat edző nélkül kellett végigjátszanunk.

- Az olaszok elleni meccsre mintha kicserélték volna a csapatot.

- Dénes visszatérése sokat lendített rajtunk. Nem magunknak kellett intéznünk a cseréket, csak a játékkal foglalkozhattunk. És úgy mentünk be, hogy most tényleg kezdődik az olimpia, csináljuk meg, ne kelljen újabb négy évig reménykedni, hogy talán. majd. legközelebb.

- Ennyi?

- Sokkal több nem kell. Az olaszok miatt nem idegeskedtünk, bármelyik más csapat jutott volna, ugyanolyan kemény meccs vár ránk. Összességében nem volt szükség arra, hogy a maximumot adjuk, türelmesen játszhattunk, nem verekedtünk, több erőnk maradt a jugókra.

- És még több az oroszokra. Arra a meccsre a laikusok azóta is szeretnének magyarázatot találni, olyan valószínűtlenül szépre sikeredett.

- Az elején az oroszok nagyon belekezdtek, martak, téptek, láthatóan arra törtek, hogy hátul lepofozzanak minket, ebből leforduljanak, és egy-két góllal megalapozzák az önbizalmukat. A nagy úszóharcban hirtelen ránk is tört egyfajta korai fáradtság, de miután visszavertük az első támadásokat, majd a végén megkapták azt a csavargólt, aztán a második negyed közepén összetörtek. Különösen, hogy mi úgy lőttünk, ahogy arról az edzők álmodnak: magasan kiemelkedve, pontosan, erősen, gyorsan. A lövés közben nem gondolkodott, nem tanácstalakodott egyikünk sem, de nem is kapkodott.

- Ahhoz képest, hogy négy nappal korábban mily mélyen voltak, lenyűgöző volt a javulás.

- Ne nevessenek ki, de az ember hajlamos hinni a keleti harcművészetekről szóló filmekben történteknek. Amikor a hatvankilós öregember elbánik három százkilós ifjúval. Azáltal, hogy az ő energiájukat használja fel. Ezt vallom én is. Amíg mi a horvátok és a jugók elleni csoportmeccsen átadtuk nekik az energiánkat azáltal, hogy lefordultunk róluk, de hibáztunk, ők meg lemaradva hirtelen előnybe kerültek, addig az utolsó három napon ez egyszer sem fordult elő. Egyébként ha már itt tartunk, aligha tudják a kívülállók, mennyi mindent köszönhetünk Varga Zsoltnak, aki e harcművészetek és vallások igaz ismerője, s mint ilyen, a csalódottak lelkét rendszeresen helyre tudta tenni. Buddha mester fantasztikus hatást gyakorolt ránk.

- Alkalmasint önre is: azt hiszem, élete legjobb formájában játszott. Egy olimpiai bajnokcsapatban gólkirálynak lenni nem akármilyen teljesítmény!

- Nem úgy kezdődött, hogy ennyire kijön a lépés. A jugoszlávok elleni csoportmeccs után öt percig hallgattam Dénest arról, hogy miképpen vettem el három gólt a csapattól az eggyel elveszített mérkőzésen. Ez feltüzelt. Hogy nem lehet többet hibázni, nem erre készülök tizenhét éve. Nálam az alap, hogy a védekezés legyen jó. Utána már könnyebb támadni is. Akadnak olyanok, akiknek a lelkiismerete nem háborog a hátsó hibák miatt, fontos, hogy lőjenek ötöt, a többi nem érdekes. Mint Szapics, akit az elődöntőben kellett fognom. Tudtam, ha nem dob sok gólt, abba belebolondul. Rólam nem is lőtt, én viszont lőttem róla, sőt, ki is állították egyszer.

- Összesen három gólt szerzett az elődöntőben, hármat a döntőben. Az előbbin ráadásul a győztes gólt is ön jegyezte.

- Hálás vagyok a sorsnak, hogy akárcsak az amerikaiak ellen, itt is én lőhettem ezt a gólt. De nehogy azt higgye, hogy ez az én érdemem. A csapaté. Csak éppen én voltam ott.

- Irigylem. Milyen érzés ezek után huszonhárom évesen példaképnek lenni? Mert azzá vált, a társaival egyetemben.

- Felemelő. Én itt nőttem fel a hetedik kerületben, a Klauzál téren, láttam, amit láttam, éreztem, amit éreztem. Ha csak annyit elérünk, hogy jó néhány srác ezek után elgondolkozik, esetleg másképp is eltöltheti az idejét, ahelyett, hogy befüvezett fejjel kiraboljon néhány bankot, akkor elmondhatjuk: többet tettünk annál, hogy népszerűsítettük a sportágat és az országimázs-központnak szállítottunk egy kis ingyenreklámot.

(csurka g.), A színes Sport 2000.10.06.