|
| ||||
|
Beszélgetés Kemény Dénessel az elszigetelt csapatról, az egyszemélyi irányításról és a Felhőnek tett ígéretről
A huszonkét éves bombázó A kertkapun magyar zászló. Háromszög alakú, Kósz Zoltán ilyet szokott adni az ellenfél csapatkapitányának a meccsek előtt. - Amióta megnyertük, azóta van kinn - fogad dr. Kemény Dénes felesége. Nóra asszony eztán az erkély felé bök. - "Ott a másik. Nagyalakú lobogó, kissé kopott, de büszkén feszül. "Az olimpia teljesen más volt, mint a többi torna - mondja, miközben lehámozza rólam a kutyákat. - Egyszerűen nem bírtam ülve végignézni. És ez még hagyján, de a nagyobbik fiunkból, Kristófból erdőkerülő lett a meccsek idejére. Akárcsak Fecsó, a nagyapja. Egyik sem bírta a tévé előtt, kint mászkáltak a fák között, míg véget nem ért az egész. A kisebbik, Viktor, más. Ő hatévesen még nem izgult annyira. Eleinte azt hitte, világbajnokságot nyertünk, csak akkor tanulta meg, hogy olimpiát, miután huszadszor is megkérdezték tőle, örül-e a papa olimpiai sikerének. Közben lassan előkerül a mester is. A szöveg ugyanaz. - Az olimpia teljesen más, mint a többi - kezdi. - Most jövök rá igazán, hogy mennyire. Elvégre, kint a meccsek semmiben sem különböztek a korábbiaktól, ugyanúgy gólt kellett lőni, ugyanúgy hússzor harminc méteres pályán játszottunk, ott nem annyira érzékeltük a differenciát. Az itthon eltelt napok döbbentettek rá, mit is értünk el valójában. Hogy az Eb-aranyhoz képest egy olimpiai siker milyen elementáris örömöt szabadít fel az emberekben. Korábban is letekerték az ablakot és átszóltak a túloldalra, hogy gratuláljanak, de az, hogy egy vadidegen benzinkutas közli a feleségemmel, negyedórája tankolt itt a férje, mutatja, tényleg mindenki ránk figyelt, még a család sem maradhatott ki a jóból. - Ismerve az ön habitusát, gyanítom, szívesebben vonulna ki az erdőbe jónéhány napra, feldolgozni Sydneyt, az elmúlt négy évet. Mégsem teheti, hisz játékosaival egyetemben szét akarják cincálni, mindenki akar egy darabkát önökből, mindenki kérdez, huszadszorra is ugyanazt - hogy viseli el mindezt? - Az a néhány hét, amit a szurkolókkal kell eltöltenünk egy ilyen győzelmet követően, igazán nem sok. Épp ezért bemegyünk a tévéstúdiókba, adjuk az interjúkat, hiszen tudjuk, örömmel néznek, olvasnak minket. Ez jár a drukkereknek, a nekünk járó pihenés pedig igazán várhat egy darabig. - Ilyenkor. Ám az elmúlt négy év során megfigyelhető volt, hogy mondjuk az idény közben rendre késve érkezik és korábban távozik a bajnoki meccsekről, nehogy állást kelljen foglalnia esetleg egy-egy vitás esetben, a válogatottat nem érintő kérdéseket egy aknakereső érzékenységével kerülgette. Vajon erre célzott az édesapja, aki a diadalt követően amondó volt, hogy ez a siker az ön által hozott új stílus győzelme is? - Valószínűleg igen. Szigetet kívántam csinálni a csapatból. Minimálisra akartam csökkenteni annak a lehetőségét, hogy bárki megzavarja a fiúkat, ügyeltem arra, nehogy rajtam keresztül bármilyen negatív hatás érje őket, igyekeztem úgy alakítani az életünket, hogy csak a vízilabdával foglalkozhassunk. - Voltaképpen azzal is foglalkoztak - mégis, idén úgy tűnt, nem léptünk előre a tavalyi fantasztikus formához képest. Hacsaknem az ellenfelek javultak ugrásszerűen. - Végezhettünk volna hátrébb, akkor is azt mondanám, több apró ok játszott mindebben szerepet. Egyrészt, a vetélytársak is fejlődtek, a jugoszlávoknál számos fantasztikus képességű pólós tért vissza a kapitányváltás után. Aztán a felkészülés is meglehetősen zaklatottra sikeredett, lehetetlen időpontban rendezték a tornákat, két ízben is hideg vízben, nem lendültek játékba a kulcsemberek, ezért sok időt vett igénybe az, hogy nyugodt lelkiismerettel válasszam ki a tizenhármat azok közül, akik az idény közben mutatott formájuk alapján egyaránt rászolgáltak a kerettagságra. Ez így, együtt azt eredményezte, hogy voltaképpen a románok elleni, szeptember eleji kétkapus gyakorlásokra állt össze a csapat. Csakhogy ezt követően Brisbane-ben a jugók és olaszok elleni edzőtábor ismét megingatta a biztonságérzetünket, hiszen olyan ellenfelekkel találkoztunk, akik már túl voltak az átállás nehézségein. Azt hiszem, az öt csoportmeccsen ezért nem jött ki mindaz, aminek ki kellett volna jönnie. Az is tény viszont, hogy az utolsó három napra minden megváltozott, előkerültek a mozaik hiányzó darabjai. - Mennyiben volt ez a szerencsének köszönhető, elvégre Faragó Tamás szerint olimpiát csak mázlival lehet nyerni. - Volt szerepe a szerencsének, ez kétségtelen, emlékezhetünk kapufákra, a védő vagy a kapus kezéről bepattanó labdákra. Az is igaz viszont, hogy idézhetnék a negyeddöntőről és az elődöntőről is olyan jeleneteket, amelyek során éppenséggel pechünk volt. Amikor Pomilio lövő kezét megütöttük és úgy ment be a labda, vagy a jugók ellen három gólunkba fújtak bele, plusz megadtak egy szabálytalanul, egy méterről behúzottat. - Volt-e szerepe annak, hogy a válogatott év közben nem tudott közösen készülni, hogy a játékosok túlnyomó része külföldről tért haza, a magyartól elütő tréningekkel készült korábban? - Az évközi gyakorlások hiányoztak, nyáron viszont semmi gond nem adódott abból, hogy vissza kellett váltani a válogatottnál bevett edzésmódszerekre. Az állóképességet fejlesztő gyakorlatok elvégzése olyannyira nem okozott gondot a játékosoknak, hogy sosem látott eredményeket produkáltak. Azt hiszem, világviszonylatban egyedülálló, hogy egy csapat kétszázas átlaga két perc, százas átlaga pedig 54.4 másodperc legyen, hozzátéve, hogy a játékosok valódi vízilabdázók, nem úszóból átnevelt pólósok, mint mondjuk az amerikai Schumacher. - És összetartanak a legvégsőkig. Számtalan kívülálló mondta a napokban, hogy a képernyőn keresztül is érezni lehetett, mennyire szeretik egymást és önt a játékosok. - Ez tagadhatatlan. Az évek során kialakult egyfajta kölcsönös ragaszkodás köztem és a fiúk között, amely a legnehezebb pillanatokon is átsegített bennünket. Most, Sydneyben a csoportmérkőzések után, a jugoszlávok elleni vereség estéjén elmentek a fiúk mulatni. Én csak annyit kértem tőlük, hagyják bekapcsolva a telefonjaikat, és ha lehet, úgy érjenek haza, hogy másnap el tudjunk menni edzésre. Éjféltájt kaptam a következő SMS-üzenetet: "együtt vagyunk, fél óra múlva otthon vagyunk. A CSAPATOD." Így, eleinte kis betűkkel, aztán csupa nagy betűvel. Mindezt a vereség estéjén. Nem akkor, amikor nyertünk, amikor könnyű odasimulni az edzőhöz. Ebből csak egyet lehetett kiolvasni, azt, hogy ugyan az utolsó három meccs olyan volt, amilyen, de azért bizakodjál, mert mi is bizakodunk; bizakodunk, annak ellenére, hogy semmi pozitívumban nem volt részünk. - Ugyanakkor épp ez volt az a fázis, amelynek idején ön a szokványos sztoikus nyugalmú tréner helyett egy idegbajosan ugráló méregzsákot alakított, ami - legalábbis a velük folytatott beszélgetésekből ez derült ki - igencsak szemet szúrt a játékosoknak. Az pedig nekünk, hogy az olaszok elleni ki-ki mérkőzésen egyszeriben visszatért a régi, a mérkőzést csendben, állát vakargatva szemlélő kapitány. - Köszönhetően annak, hogy Kósz Zoli akkor védett először tudásához méltóan. Korábban kénytelen voltam ugrálni, ugyanis emberfelettit vártam a védekezőktől, látva Zoli gyengébb formáját. Azt pedig csak a csoportmeccseken lehetett kockázatmentesen tesztelni, vajon képesek vagyunk-e kétszer olyan jól mozogni hátul, mint szoktunk, vagy valahogy másképp kell megoldani a gondot. Ez tett annyira feszültté, hiszen tudtam, Zoli a térdsérülése miatt feleannyit dolgozott, mint kellett volna. Ő egyébként hősiesen tűrte mindezt, miközben tisztában volt azzal, hogy nem tudja megtenni mindazt, ami a többi tizenkettő játékának továbblendítéséhez szükséges. A csapat előtt ez nem került szóba, bár kétségkívül fura helyzet, hogy egy olimpián a kapitány és a csapatkapitány a két legidegesebb ember egy válogatottnál. Szerencsére, Zoli ötven százalékot javult az olaszok elleni meccsre, ott, ahol a gyengébb lövők ellen helyreállhatott az önbizalma, így nyugodtan lehetett ülni a padon és koncentrálni a mérkőzésre. - Ennyin múlna? - Meg sok minden máson. Először is nem árt leszögezni, hogy azért olyan óriási gondok a csoportmérkőzéseken sem voltak, sokkal kevesebb negatívumot láttam, mint a felkészülés során. A siker titka voltaképpen az, hogy a srácok mindegyike megnyerte a maga személyes kis meccsét a fontos találkozókon. Akiről gólt lőttek a csoportmérkőzésen, az ugyanabban a szitucáióban kiblokkolta a labdát az elődöntőben. Le a kalappal a fiúk előtt, hogy így összeszedték magukat - és ez nem csupán az olimpia alatti javulásukra értendő. Vegyük például Steinmetz Barnát és Vári Attilát. Nyáron lődözték róluk a gólokat, miközben akadt olyan torna, amelyen ketten együtt szereztek egy gólt. Ehhez képest Sydneyben háromszáz százalékkal teljesítettek jobban, lefogták a centereket és ontották a gólokat. De, nem tudok olyat mondani, akinek valamilyen módon ne lett volna döntő szerepe a sikerben. Mindenki hozzátett valamit a nagy egészhez, Szécsi Zolit nem említem, elvégre az ő produktuma valósággal üvölt, viszont ott van Székely Csucsu, aki az amerikaiaknak döntő pillanatban pattintott egy kapufás gólt. Márpedig ha azon a mérkőzésen kikapunk, még az is előfordulhatott volna, hogy a görögök kibundáznak minket a legjobb nyolc közül. Varga Zsoltról is kell szólnom, akinek csapatcentrikusságáról mindent elárul, hogy fenntartások nélkül tudomásul vette: Molnár Papesszel nem ötven-ötven arányban centereznek a meccseken. Sőt, ő, akit eddig egy inkább magába forduló embernek ismertünk, sosem látott összetartó erővé nőtte ki magát, csodálatos kvalitásait latba vetve folyamatosan azon munkálkodott, hogy a csüggedésre hajlamosakat magukhoz térítse. - Nem véletlen, hogy épp őket említi, hiszen ezúttal nemigen beszélhettünk kiegyensúlyozott "közteherviselésről", már ami a vízben töltött időt illeti. - Ez nem demokrácia. Itt a mérkőzés alakulásától függ, hogy éppen kit küldök be. Nem jöhet mindenki szóba, amikor az a legfontosabb, hogy ne kapjunk gólt, vagy amikor arra van szükség, hogy megmozduljon a csapat. - Volt is kalamajka, amikor a játékosok egymás közt cserélgettek az ön eltiltása idején. Titokban jónéhányan tartottunk attól, mi lesz, ha elragadja az olimpia heve, és esetleg piros lapot kap - elvégre a magyar együttes az egyetlen a mezőnyben, amelyiknél nincs klasszikus másodedző. Az ausztrál lányokkal aranyat nyert Görgényi István nyilatkozta azt, hogy kint jött rá, hogy egy edző nem vehet mindent a nyakába, mert előbb-utóbb beszorul a gondok közé. - Én viszont épp azt tartom, hogy ez egyszemélyes munka. Nem azért állok a parton, hogy engem szolgáljanak a játékosok - épp fordítva. Én viszont csak úgy tudom szolgálni őket, ha folyamatosan megpróbálok az ő agyukkal gondolkodni, felfogni a rezdüléseiket, abból következtetéseket levonni. Ezt nem lehet megosztani mással, ezt csak egy ember érezheti. Mindehhez tegyük hozzá azt, hogy olykor bizony az edzőnek frusztrálttá kell tennie a játékosát, ha úgy véli, ettől nyújt legközelebb jobbat, mint ahogy ez Kiss Gergő esetében is történt, amiről amúgy beszélt is önnek. Más konstrukcióban előfordulhat, hogy az illető, akit letoltak, elmegy a másodedzőhöz panaszkodni, megpróbál támaszt lelni benne, ami többnyire sikerül is, és valami máris megbomlott. Hiszen a módszer lényege épp az, hogy a letolt pólós legfeljebb a barátnőjének tudjon panaszkodni, ha az egyáltalán felveszi a telefont, másnak ne. Ami pedig a piros lapot illeti, úgy gondolom, az elmúlt négy év bizonyítja, olyan temperamentumom van, hogy nemigen fenyeget a lelátóra küldés veszélye. Most sem történt volna semmi különös, ha valaki szól, hogy mit mond a szabály a sárga-piros kártyákról, amelyekről egyébként a FINA-könyvben egy megveszekedett sor sem található. - Ez stimmel, de ha a kapitány nem lábon hordja ki a tüdőgyulladását, hanem akut vakbélgyulladással kerül kórházba egy nagy meccs idejére? - Erre csak azt tudom mondani, hogy a sikeres csapatirányítási modell érdekében inkább bekalkulálom ezt is, elvégre egy nagy lebetegedés esélye néhány tizedszázalék. - Aligha lehet vitatni mindezt, elég az eredményekre nézni. Ha csupán néhány mondattal kellene jellemeznie a mögöttünk álló fantasztikus négy évet, melyik frappáns hasonlatát venné elő a tárból? - Talán azt, hogy ez a csapat az athéni Világkupán egy gyönyörű, tizennyolc éves lányra hasonlított, akinek szépségét nem lehetett nem észrevenni, ám kiütközött rajta a tapasztalatlanság összes jele. Sydneybe viszont már egy az életről mindent tudó, huszonkét éves bombázó érkezett meg az olimpiára. - Férfiválogatottra ennél szebbet. - Na ugye. Egyébként mindaz, amit eddig elmondtam, csak a púder. Az egész sikersztori akkor indult, amikor kilencvenhat decemberében, nem sokkal kinevezésemet követően, szenteste előtt egy nappal az egyik erdészhaverommal lementünk iszogatni közös visegrádi autószerelő ismerősünkhöz, Felhőhöz. Mi tagadás, beborozgattunk kicsit, amikor Felhő közölte, Deni, ne érdekeljen semmi, négy év múlva nyerd meg az aranyat Sydneyben. Én akkor megígértem neki, s bár ez jó ideig nyomasztott, azért a végén csak sikerült összehozni. Elvégre mégsem lehetett Felhőnek csalódást okozni. (csurka g.), A színes Sport 2000.10.09. |
| ||
|
||
|
||
|