Rudics óriási baklövése

Gyilkosság a csapat szállodájában

Eb-arany egy lusta dögnek köszönhetően

Az athéni Vk-bronz kimondhatatlanul sokat számított. Egyrészt megszüntette "az utórezgéseket", eltüntette a kérdőjeleket dr. Kemény Dénes megválasztása "mögül", azaz nyugalmat varázsolt a válogatott köré, másrészt legalizálta az új mester módszereit.

Amely pedagógiai téren gyökeresen különbözött az elődje módszereitől. A játékosait folyvást rövid pórázon tartó Horkai doktorral ellentétben Kemény a "laissez faire, laissez passere" elvét követte. Azaz az edzéseket és meccseket leszámítva a játékosok azt csináltak, amihez kedvük szottyant. Az athéni Világkupa szünnapján, Aigina szigetén kissé megrökönyödve néztük, amint Benedek Tibor és Varga Zsolt két szuper motorbiciklit bérel, és azon indul neki a flaszternak, Kemény azonban nem volt hajlandó rájuk szólni. "Felnőtt emberek, nyilván tudják, hol a határ. Nekem pedig marad a reménykedés, hogy nem lesz semmi bajuk" - jegyezte meg egy presszó teraszán ülve, felpillantva a fagylaltkelyhéből, miközben a két balkezes épp elsüvített előttünk.

Azaz megvolt az alaphang, sőt, akár igazat is adhattunk a kapitánynak, midőn azt ecsetelte hazafelé jövet, hogy "nyerhettünk volna, ami annyiban lett volna veszélyes, hogy egy első hely után csak megégni lehet."

Ismerve a magyar pólós lelkialkatát, tán jól is jött, hogy az eredmény alapján nem hihette azt senki: háromheti összetartás után máris mi vagyunk a világ legjobbjai.

Két és fél hónap viszont elegendőnek bizonyult, hogy azokká váljunk.

Hét szoba, összkomfort

Régen élt meg az 1997-eshez fogható nyarat magyar férfiválogatott. Holott a kapitány eleinte fanyalgott a július közepén esedékes sevillai torna miatt: ezt még az ő regnálása előtt kötötték le, így egy kéthetes, kegyetlenül kemény alapozást követően volt kénytelen útra kelni csapatával. (Európában egyébként nálunk tartott legtovább a bajnokság, egészen június végéig, mindenütt másutt egy hónappal korábban véget értek a csaták.)

Ehhez képest a háromnapos viadalt követően Kemény ekképp értékelt: "Három díjat nem tudtunk elhozni: a második és harmadik helyezettnek járó serleget, továbbá a negyediknek dukáló plakettet." Amúgy a mieink lesöpörték a padlást. Fodor Rajmund lett a torna gólkirálya, Benedek Tibor a legjobb mezőnyjátékos, Kósz Zoltán a legjobb kapus, a legszorosabb meccsünket a házigazda spanyolokkal vívtuk, akik ellen úgy nyertünk egy úri négyessel, hogy a harmadik negyed elején még 0-7 volt a kiállítási arány.

Belefért ez is, hogy aztán a kazahok elleni 15-0-ás sikert követően elmondhassuk: inkább teniszezőknek mentek volna, ott egyetlen jól sikerült adogatással el lehet érni ezt az eredményt, nem kell gürcölni érte négyszer hét percet. Már ha gürcölés volt ez egyáltalán.

Inkább móka. A negyedik negyedben Kemény azon kapta az övéit, hogy a kispadon ülők némelyike bosszankodik egy-egy gól után. Akkor árulták el neki, hogy péntek óta szobák közti gólverseny zajlik - Vári hendikeppel indult, hiszen Kósszal aludt együtt -, amelynek hajrája igen élesre sikeredett, végül a 404-es nyert, a régi motorosok, Benedek Tibor és Varga Zsolt (12 mesés találattal).

A kapitány ugyan amondó volt, hogy "örülünk, de a dolog jellegéből adódóan épp annyi jelentőséget tulajdonítunk neki, amennyit egy ilyen torna valójában ér: azaz semmit" - összességében azonban igen elégedetten szemlélte az egyik lap tudósításának címét: "Hét szoba: összkomfort".

És a kényelem érzete csak fokozódott Rómában. Noha az olaszoktól kikaptunk, miután egygólos előnyünknél kihagytunk egy amúgy szépen megjátszott előnyt két perccel a duda előtt, végül mégis elsőnek futottunk be: a hazaiak mások ellen pontokat hullajtottak, míg mi az oroszokat, az amerikaiakat, a horvátokat és a spanyolokat is megvertük.

Az utóbbi két együttest egy-egy góllal. Ami azért volt figyelemre méltó, mert az előző négy évben ritkaságszámba mentek az efféle, foggal-körömmel kiharcolt sikerek. Hogy is mondta Kemény Ő95 augusztusában, a Práter parkolójában? "Az nem megy, hogy a válogatott vagy agyonveri az ellenfeleit, vagy ha szoros a meccs, akkor kikap tőlük."

Kevesen gondolták, hogy a taljánok elleni római vereség volt négyszer hét perc alatt az utolsó, amit 1997-ben elszenved a magyar gárda.

Az örök városban egyébiránt még történt egy örökkön emlékezetes malőr is: együttesünk vezérkarát az olaszok elfelejtették idejében értesíteni arról, hogy a zárónap előtti estén nagyszabású fogadást tartanak a Foro Italico egyik rendezvénysátrában, így a meccs után egyből a partyra érkező vezetők kissé "kilógtak a mezőnyből". Legalábbis furán festett, amint dr. Martin György elnök a kispadon viselt rövidnadrágos kiszerelésben parolázik a delegációnknak ajándékot átnyújtó olasz LEN-elnökkel, a tetőtől talpig szmokingba burkolózott Bartolo Consolóval.

A kapitány ordított

Az Unicum-kupán persze mindenki gálát várt a mieinktől - és ők nem okoztak csalódást. A Világkupán velünk oly rútul elbánó görögökkel szemben tíz perc alatt sikerül elérni azt az eredményt, amely május végén a 19. percben oly riasztónak hatott (6-0), azaz Kemény doktor budapesti premierje igazán mutatósra sikeredett.

Nagyobb hiriget csupán a latinokkal vívott mérkőzések hoztak: az olaszok például 3-0-lal indítottak, innen sikerült fordítani és nyerni - természetesen egy góllal. Megjegyzendő, Alekszandr Galkin játékvezető jóvoltából együttesünk először tapasztalhatta meg, milyen kapitány nélkül befejezni a mérkőzést, merthogy az utolsó negyed közepén az orosz a tribünre zavarta Keményt. (Megjegyzendő: a sydneyi olimpiáig kellett várni, hogy valami hasonló történjék.)

És hogy ebben a csapatban micsoda tartás van, az a szokványos, vasárnap délelőtti rangadón derült ki, amely során kétnegyednyi szenvedést követően, 4-7-ről sikerült döntetlenre menteni a spanyolok elleni zárótalálkozót, amelyen - ellentétben a sevillai összecsapással - már felvonult az armada valamennyi hadihajója Estiartétől Rollánig.

A boldogságon kívül a tornát veretlenül megnyerő urakon egyvalami látszott még: mérhetetlenül fáradtak.

Csakhogy az édes pihenés helyett a pokol várta őket. Az olaszok ugyanis maradtak két napot, így hétfőn és kedden velük kellett kétkapuzni. Márpedig az ilyesmit nem szokás lekenni. A taljánok ellen amúgy sem lehet, arról nem is beszélve, mennyire idegen az ilyesmi egy magyar pólóstól. Összességében azonban nem volt könnyű elviselni a terhelést. Öt meccs Rómában, hazautazás, egy nap szünet, utána öt meccs a szigeten, tizenegy nap alatt összesen tíz, ráadásul ezek közül egyiket sem lehetett fél-, na jó, háromnegyedvállról venni, elvégre kint csupa nagyágyúval csaptunk össze, míg a Hajósban a hazai közönség előtt végképp megengedhetetlen, hogy bárki is a fékre lépjen - és akkor mindezek után még kétszer két gyilkos edzőmeccs.

Keményt ritkán lehetett azon kapni, hogy torkaszakadtából üvölt a játékosaival, azon a két napon azonban ezt a fegyvert is bevetette.

"Az athéni Világkupa jó iskola volt abból a szempontból, hogy az Eb-re én is tartalékoltam - emlékezett vissza utóbb. - Bizonyos húrokat nem pengettem meg, hadd hasson meglepetésként, ébresztőként a különös viselkedés az igazán fontos helyzetekben. Amikor ezen a két napon a nyáron először és utoljára kiengedtem a hangom, az sem volt véletlen. Azt hitték a srácok, hogy ezeket az edzéseket már nem lehet sem idegileg, sem fizikálisan kibírni, amikor azonban sikerült őket átlendíteni a holtponton, olyan emlékképpel lettek gazdagabbak, ami visszaköszönhetett az Európa-bajnokság nehéz pillanataiban. Hogy akkor is meg tudják csinálni, amikor már-már úgy látszik, tényleg nincs tovább."

E mondatokat a sevillai Európa-bajnokság eseményeire visszavetítve nemsokára látni fogjuk: az a kétnapos emberkínzás volt a húsz éve várt diadal kulcsa.

Az olaszok minket választottak

Mindenesetre előjelnek nem volt rossz, hogy válogatottunk az utolsó napokat abban az uszodában töltötte, amely a magyar vízilabdázás utolsó aranykora idején a sportág bölcsőjének számított: a frissen megnyitott Császár nagy medencéjében készült a nagy mű - bár hogy teljesen elkészült volna, arra az Eb első néhány napját követően nem mertünk volna megesküdni.

A gép ugyanis csikorogva forgott, így az alkotó nem pihenhetett, a spanyolok és a horvátok ellen egyaránt akadozott a játék. A második fordulóban, a dél-szlávokkal szemben úgy lett 7-7 a meccs, hogy az utolsó negyed 0-0-lal zárult. Fél perccel a duda előtt ugyan kaptunk egy előnyt, amelynél Vincze a bekk kiállítása miatt üresen maradt Molnár kezére tette a labdát, az ifjú center azonban Skolnekovicsba lőtt. Támadt is némi hümmögéssel vegyes zümmögés, mondván, ilyen akadozó játékkal semeddig sem jutunk, a hivatásos pesszimisták azonban a házigazdákkal szemben elért 7-7 után elhalkultak. Azok után, hogy Estiarte szokványos egy az egyes lefordulásával a negyedik rész elején 7-5 volt oda, hatalmas ricsaj lett úrrá a nézőtéren, ám az is lecsendesett a végére, minthogy fiaink szebbnél szebb gólokat lőve egyenlítettek.

Ez már fegyverténynek számított, mégiscsak az olimpiai bajnokkal szemben sikerült talpra állni, idegenben, a hajrában, amikor. Amikor "már-már úgy látszott, hogy tényleg nincs tovább."

A csapat ennek ellenére nem ünnepelt.

Sőt, akadt, aki szorongott. Minthogy mindannyian végignézték, amint az olaszok látványosan lefekszenek az oroszoknak. Hiába tudta azt a meccset vezető magyar bíró, Kosztolánczi György, hogy a múltbéli emlékek miatt a közvélemény félti a gárdát a nyolc közötti, olaszokkal terhes randevútól, ő sem tehetett semmit. Ratko Rudics ugyan egy-egy vitatottnak vélt szituációt követően hevesen gesztikulálva magyarázott a játékosainak, ám valósággal üvöltött, hogy műüvöltéssel van dolgunk az 5-4-es orosz sikerrel zárult találkozón.

Az isteni színjátéknak, mint minden rendes darabnak, üzene volt: titeket választottunk.

Amikor minden megfordul

Isten nem hibázik, ezért lett ő az isten - tartja egy mondás, amely a korábbi esztendők eredményei alapján akár illett is az olimpiákat, vb-ket, Eb-ket nyerő Ratkóra. Most azonban kiderült, mégsem ő az.

A jó pásztor ugyanis nem hajtja juhait a vágóhídra.

Rudics úgy vélte, az elmúlt négy, sőt, tizennégy év sorozata - Eb-n, vb-n, olimpián legutóbb 1983-ban nyertünk meccset ellenük - elegendő lélektani előny a negyeddöntő hazahozásához. Egyvalamivel azonban nem számolt.

Az új gerinccel, amelynek a megroppantásához csupán a pszichológia, a múltra bazírozás nem elegendő. A válogatottat elözönlő Ő75-76-os korosztály tagjait csak annyiban érinti a múlt, hogy néha erőt merítenek belőle. Visszagondolnak arra, hogy sikerekben nőttek fel. Hogy a vereség, mint olyan, számukra nem kalkulálható tényező. Néha azon kapják magukat, hogy a duda pillanatában rosszabbul állnak az ellenfélnél, ám ez elég ritka eset. Ellenük ugyanis nem lehet arra építeni, hogy ha a meccs közben elúszni látszik a siker, akkor hirtelen megremeg a gyomruk, hogy te jó ég, már megint nem ment be, úgyis kikapunk - és attól kezdve használhatatlanná válnak.

Az ő legyőzésükhöz több kell. Jobb erőnlét, nagyobb játéktudás.

Márpedig az olaszok egyikben sem vehették fel velünk a versenyt.

Az első negyedet követően, meglehet, azt hitték, a bab is hús, 2-0-ra vezettek, mi tagadás, ekkor még csak kerestük a ritmust.

Ám a másodikban megtaláltuk. Kemény közölte a szünetben, hogy "jó, akkor eddig tartott a jutalomjáték, mostantól kezdjetek el vízilabdázni." Aztán beküldte Tóth Frankot. Vele kapcsolatban a köztes hónapokban rájött: nem akkor az igazi, amikor kezdő, hanem amikor némi tespedtség üli meg az együttest, és szükség van valakire, aki kintről beugorva felrázza a többieket.

Tóth pedig átszakította a gátakat. Kortársaiét is, a nagy versenyen életük első ki-ki meccsét vívó fiatalokét is. Hét négyig meg sem álltunk, amit a két leginkább felszabadult újonc, Molnár Tamás és Kiss Gergely művelt őfelségével, Francesco Attolicóval, az felért a becsületsértéssel. "Aktatáskák" a hóna alá, ejtés szemből, bomba a feje fölé - arcátalanabbnál arcátlanabb megoldások.

Ellenfelünk azonban még egyszer, utoljára merített abból a múltban kiapadhatatlannak bizonyult kútból, amelyet a szerencse forrása táplált. Ez azonban csupán arra volt elég, hogy feljöjjön 7-7-ig. Ekkor az addig jobbára nyűglődő Benedek is szabadjára engedte balját, hogy aztán Kiss feltegye a koronát addigi teljesítményére.

Fontos kiemelni az utolsó negyed e két momentumát - több alkalmunk ugyanis egyszerűen nem volt támadásaink befejezésére. Nyolcszor úszhattunk az olaszok kapujára, ám Fjarrstadt svéd játékvezető hat ízben kontrát fújt, azaz megfosztott minket a labdától. Szemközt Galkin sporttárs négy emberelőnnyel gazdagította vetélytársunkat, ám csupán Sottani tudott gólt lőni. A többi - néma csend. A magyar védők ugyanis - Kósszal az élen - a víz felett jártak.

Kapusunk szárnyalása sem kizárólag a véletlen műve volt. Akkor még csak hümmögött, amikor a csoporttalálkozók fázisában Kemény egy papírfecnit tolt az orra alá, rajta egy ábrácskával, amely a kaput ábrázolta, egy görbével kiegészítve. "Jó volna, ha nem a vonalon mozognál a kapufák között, hanem félkörívben. Így nem tudnának olyan könnyen pattintani neked. Ha beejtenek esetleg egyet meccsenként, belefér, bár szerintem a karod hossza miatt nem merik megkockáztatni." Zoli arcára kiült egy kis grimasz (nemigen instruálták őt a múltban), de nem szólt semmit.

Hanem elkezdett "félkörözni." Pattintott lövés nem is akadt be a negyeddöntőn. Amely előtt Keménynek sikerült még inkább feldobnia. A Vasasból mindenképpen elvágyódó, ám külföldi ajánlatot eladdig nem kapó hálóőr a meccs napján értesült mesterétől arról, hogy Európa élcsapata, a Mladost Zagreb kívánja szerződtetni. "Már öt napja jelezték, de én vártam egy kicsit a tálalással" - somolygott csendben a kapitány.

Kósz meg este úgy repkedett a kapufák között, mint a kisangyal.

Rudics ugyanakkor ott vergődött a saját maga ásta veremben. Bár a negyedik rész közepén nyilvánvalóan időt kellett volna kérnie, de nem tehette: az első negyed végén, 2-0-nál nagyképűen elhasználta az elsőt, mondván, ha hárommal vezetnek hét perc után, akkor az összes visszautat eltorlaszolják előlünk. Nem jött be.

Most pedig a lövések nem mentek be.

Csak mi mentünk - a mennybe.

Nem maradt bőr a talpukon

Másnap a kisebbik uszoda partján az olaszok válságstábja egy napernyő alatt tárgyalt fancsali arccal, miközben néhány méterrel odébb egy műfüves pályán tucatnyi magyar pólós vadállati focicsatában élte ki az előző est mámorát.

Mellesleg ebből az őrült meccsből is lemérhettünk sok mindent. Azt, hogy ezek a játékosok a nap bármelyik percében képesek meghalni a győzelemért. Teljesen mindegy, hogy a szállodájuk medencéjében tartott vízifogócskáról, avagy egy ilyen futballhirigről van-e szó. Senkit sem érdekelt, hogy a talpáról lejött a bőr, senkit sem izgatott, hogy másnap Kásás esetleg nem tudja elhozni a labdát, mert akkora elefántpuszit kapott a combjára egy párharc során Varga Zsolttól.

Nyerni - ez motiválta őket, mindenekfelett.

Az oroszok elleni elődöntőn egy pillanatig nem volt kétséges, ki kerül be a döntőbe. Bár Gorskovék megszokott "pozdorja" taktikájukkal operáltak, azaz gyilkosan szoros védekezéssel próbálták megtörni ellenállásunkat, a mieink nem csupán állták a sarat, de a megmarcangolt izmokkal is képesek voltak kihozni az úszósebességbeli különbséget. A meccset egy, az UTE nagy korszakából jól ismert Benedek-,Vincze-féle "lekorcsolyázás" döntötte el (szegény jó Gorskov ugyanúgy pihegett a kötélen, mérhetetlenül csalódott ábrázattal, amikor az Újpest-Vasas döntőkön üldözte a nagy párost hasztalan), a nézők azonban Fodor Rajmund fejes gólját vitték magukkal feledhetetlen élményként. A szegedi villámember egy lefordulás végén a kapusba vágta a labdát, ám az Makszimov bal karjáról visszavágódott játékosunk fejére, onnan meg a hálóba pottyant.

Hogy Rajmund gömbérzéke nem akármilyen, azt a szárazföldi sportok során - lásd: futball! - bárki lemérhette, azt azonban ő is elismerte, túl sok "szándékosság" nem szorult ebbe a stukkolásba. Olyannyira nem, hogy még este is kissé homályosan látott a jobb szemére, amelynek "környékével" a hatodik gólunkat szerezte.

Fehér lepel, véres lepel

A döntő napján különös dolgok történtek a város egyik impozáns, zöldövezeti holteljében, az Alcorában.

Kora délután a pincérek tizenhárom leharapott fejű körtét leltek azon az asztalon, amelynél korábban a magyar válogatott tagjai étkeztek.

Délután hat tájban aztán nagy tumultus támadt az első emeleten, amelynek folyosóján két magas, szőke rendőr egy "Police" feliratú szalaggal körbekerített területen baljós ábrázattal szemlélődött. Előttük egy vérrel átitatott fehér lepel valami tetemféleséget takart, annak környékén különféle bűnjelek sorakoztak, természetesen megszámozva. Egy üdítőskupak, továbbá egy poroltó. A két nyomozó nyilván a kettő közötti, feltehetően igen mély összefüggés feltérképezésével foglalatoskodott, miközben rémült arcú szülők hajtották el a közelben kíváncsiskodó magzatjaikat, mások pedig hanyatt homlok rohantak a szobájukba, telefonálni a rokonoknak: "Képzeld, valakit meggyilkoltak a szállodánkban!"

Azt csak az igazán éles szeműek vették észre, hogy a tetthelytől nem messze egy beugróban tizenhárom pólós fetreng a röhögéstől, így díjazván társaik, Kovács Zoltán és Vári Attila tökéletesen élethű produkcióját.

A lepel alatt ugyanis párnák voltak, a fehér gyolcson pedig ketchup, akár a hollywoodi stúdiókban.

És hogy mi történt a körtékkel?

Egy woodoo-szertartás keretében ők jelképezték a jugoszláv válogatottat.

Merthogy ennél a csapatnál nemigen volt divat görcsök közepette várni a finálé közeledtét.

A fináléét, amely során mindazonáltal érződött: a mieink még nem igazán rutinosak egy ekkora téttel bíró mérkőzés gond nélküli megnyeréséhez. Holott simán legyűrhették volna a plávikat, akik nem csináltak semmit, azt viszont magas szinten. A támadók fele tizenöttel a támadóidő lejárta előtt elkezdett visszaúszni. Azaz sok mindent lehetett velük kezdeni, egyvalamit nem: vízilabda-mérkőzést játszani.

És a harmadik negyed után úgy tűnt, a teljesen lelassított ritmusban képtelenek vagyunk normálisan pólózni. Kettő egy volt oda - huszonegy perc után.

Mígnem az utolsó pillanatban végre akadt valaki, aki átvitte a csapatot a tű fokán.

"Lusta, mint a dög" - jellemezte sommásan Kovács István Kásás Tamást, valamikor az idény közepén, amikor arról faggattuk az UTE mesterét, ugyan miért nem ösztökéli nagyobb erőbedobásra a szőke loboncú géniuszt. "Most mit csináljak vele? Beszélhetek neki én, az apja, a kapitány, csak annyit végez el, amennyihez kedve van."

Elgyengült lábtempó, rossz lövések, nem túl erős egyhosszok - ezek jellemezték a fejlődésben látszólag megtorpant ifjú játékát.

"Mintha ölni akarnék"

Hanem 1997. augusztus 23-án mindent megbocsátottunk neki. Ő lőtte az elsőt. Aztán, amikor már azt hittük, sohasem szerzünk újabb gólt, a másodikat is.

"A rohadt életbe, futott át az agyamon, s olyan érzések dolgoztak bennem, mintha éppen ölni akarnék: minden erőmet beleadtam a lövésbe, és amikor láttam, hogy sikerült, legszívesebben sírtam, ordítottam volna" - merengett el utóbb.

De még nem volt vége, elvégre huszonkét másodperccel a vége előtt a harmadikat is bevágta.

A mindent eldöntőt.

Lenyomták a víz alá, amiért szabaddobást kapott nyolc méteren. A támadóidőből maradt három szekundum, amikor jobbra nézett, aztán balra, felmérvén azt, hogy itt most rajta áll vagy bukik minden. És a hatalmas test elindult kifelé a vízből, aztán az az irgalmatlan jobb kéz akkora bombát zúdított a jobb felső vinklibe (csuklóból kissé megtekerve), hogy Jovanovics kapusnak csupán a hüledezés jutott osztályrészül.

"Nem játszódott le bennem semmi. Tudtam, hogy három másodperc támadó időnk van, és valamit tenni kell, mert ha nem csinálunk semmit, megúsznak. Megfogtam a labdát, és szinte teljesen zavartalanul bombáztam kapura. Beakadt - és elkezdődött az ünneplés."

Az ünneplés, amely féktelen volt, és mindenen túláradó.

Eb-aranyat nyertünk, húsz év után.

És azokat az aranyakat dr. Schmitt Pál, hazánk akkori spanyolországi nagykövete akasztotta fiaink nyakába.

Méltó körítés egy nagycsapat első nagy tettéhez.

Gondolta volna akkor a dobogó tetején álló és a medáliákat átnyújtó, hogy három év múlva ismét találkoznak egy eredményhirdetésnél?

A színes Sport, 2000.10.10.