Az ajtón elsőként kilépő sajtófőnök, Várnai Iván arca némi indignálódottságot tükrözött. "Doktor Kemény Dénes" - morogta a fogai között, a hangsúlyozásából pedig valami olyasmi érződött, hogy na, ezek se teljesen normálisak odabent.

Odabent, a Marriott Hotel emeleti tárgyalójában a Magyar Vízilabda-szövetség tizenhét fős elnökségének 15 jelenlévő tagja épp szedelőzködött. Csak Princz Gábor elnök hiányzott - bejelentette, szakmai kérdésekben nem kíván állást foglalni, azt meghagyja az uszodai embereknek -, továbbá Gyarmati Dezső, aki betegségére való hivatkozással maradt távol, igaz, egy borítékban elküldte a voksát.

Végül ezt - a papíron amúgy Kemény neve volt olvasható - nem vették figyelembe, igaz, nem is kellett.

A négy jelölt közül ugyanis Kemény hat, dr. Görgényi István öt, Gerendás György pedig négy szavazatot kapott, az előző ciklust levezénylő, ám Atlantában a dobogóról lemaradó dr. Horkai Györgyöt senki sem támogatta.

Arra a kérdésre, hogy háromszor öt voks esetében mi lett volna a helyzet, dr. Martin György társelnök csupán annyit mondott: "Szépen meg lettünk volna lőve". Feszegettünk egy érdekesebb szempontot is, mondván, Kemény nem többségi szavazáson nyert, elvégre hatan választották őt, kilencen viszont mást akartak, ami fura, és magában rejti azt a lehetőséget, hogyha később becsap a ménkű, az elnökség tagjainak nagyobbik része felteszi a kezét: uraim, mi más lovat akartunk. Amikor ezt felvetettem nemzetközi képviselőnknek, dr. Salamon Ferencnek, ő megvonta a vállát: "Ez is egy érdekes megközelítés."

Ennél tovább azonban nem jutottunk.

A múlt Gerendás ellen fordult

De felesleges is továbbragozni a történteket, tán ennyiből is érződik, a szavazás eredménye enyhén szólva meglepte a többséget, amely egyértelműen Gerendás pajzsra emelésére számított. Egy kicsit sajnálta Horkai doktort, akit Princz csúnyán lesre futtatott, amikor meggyőzte, ne hagyja kárba veszni négy év munkáját, induljon csak el megint. Kemény kinevezését viszont sehogy sem bírta lenyelni akkor és ott, azonnal jöttek is a megjegyzések, hogy egyetlen család kezébe került a vízilabda irányítása, utalván az utánpótlást gardírozó apára, Ferencre. "El se jött, holott nem akármiről van szó" - sercintettek mások, miközben az újságírók szerencsétlen Gerendást fikszírozták. A válogatott mellett eladdig másodedzőként működő, a BVSC-vel épp abban az évben - 1996 - bajnokságot nyerő, szellemes mondataival médiakedvenccé váló tréner kissé zavartan mosolygott. Az előzetes kalkulációk szerint öt szavazata mindenképpen volt, hiszen az elnökségbe három tagot delegáló edzőbizottságnál is ő nyert a pályázatok elbírálásánál, továbbá elvben a liga két szavazatára is számíthatott hasonló okokból (ráadásul a válogatott játékosok többsége nyíltan mellette korteskedett).

Csakhogy a közelmúlt és a régmúlt ellene fordult.

Egy évvel korábban a BVSC-uszodában rútul összeszólalkozott dr. Török Bélával, a szegediek szakosztályvezetőjével, aki a liga egyik voksolója volt december 17-én. Minthogy az ob I-es csapatok érdekvédelmi szervezetének "kapitányválasztó konvenciója" nem volt határozatképes, Török jó előre közölte, a csonka ülés döntését magára nézve nem tartja kötelezőnek.

Egy nappal korábban pedig a BVSC-Ferencváros kupameccsen egy szabálytalannak vélt gólt követően a reklamáló Gerendást a lelátóra zavarta Puskás Ferenc játékvezető, s később hiába derült ki, hogy vis majorról volt szó, a trénerről kialakult "őrjöngő idegbeteg" kép újabb kontúrokkal bővült, amely gyaníthatóan szerepet játszott abban, hogy az edzőbizottságból is "átszavaztak" egy másik jelöltre.

"Drágám, két lehetőségem van: vagy a Dunának megyek, vagy haza, Kispestre. A Duna közel van, de hideg, az otthon távol, de meleg. Majd eldöntöm" - mondta kényszeredetten a telefonba a bukott esélyes, a sajtómunkások pedig lassan elszállingóztak, hogy a szerkesztőségi telefonokról feltárcsázzanak egy comói számot.

Akkor úgy érezték: jobb híján.

"A feleségem nem bontott pezsgőt"

Kemény doktorral nemigen tudtunk mit kezdeni. Ellentétben a vetélytársakkal, az ő múltját úgymond "nem köpte" senki. Az olimpiai bajnokokról, Gerendásról és Horkairól tudni lehetett, edzőként mit értek el, de ugyanez állt a világbajnok Görgényire is, aki a kilencvenes évek nagy újpesti csapatának az alapjait rakta le.

Kemény doktorról legelébb is az jutott az emberek eszébe, hogy ő "a Fecsó fia", azaz utánpótlásgárdákkal sikert sikerre halmozó Kemény Ferenc gyereke. Válogatott csak elvétve volt, világversenyen sohasem járt. Továbbá tizenegy éve Comóban él, és a helybéli együttest általában beviszi a legjobb nyolc közé. De sem bajnokságot nem nyer vele, nem úgy, mint Gerendás a Posillipóval, sem KEK-et, mint Horkai a Pescarával, sem BEK-elődöntőbe nem jut, mint Görgényi a Nizzával. Korábban fel-feltűnt a világversenyeken, aki ismerte, találkozhatott vele a római világbajnokságon és a bécsi Eb-n is. Utóbbi döntőjét követően a Práter-stadion parkolójában futottam vele össze, amikor az olaszoktól elszenvedett, minden korábbinál lélekbe markolóbb vereséget követően elejtette: "Az nem megy, hogy a válogatott vagy agyonveri az ellenfeleit, vagy ha szoros a meccs, akkor kikap tőlük."

Mostantól viszont megszűnt kívülállónak lenni.

- A feleségem nem bontott pezsgőt az örömtől - kezdte az első interjút. - Évtizednyi itt-tartózkodás után elég nagy váltás lesz hazaköltözni. Nem vár berendezett lakás, a gyerekek itt járnak iskolába, óvodába, sűrű program elé nézünk.

- A válogatott összerakására sem lesz sok ideje: májusban máris következik a Világkupa.

- Az biztos, nincs sok idő, de amikor beadtam a pályázatot, ismertem a feltételeket.

- Azt is, hogy egy hónapos felmondási idő mellett bármikor felbonthatják a szerződését?

- Ezután ülünk le tárgyalni. Ez ügyben annyit mondhatok: ha megkapom a tervezetet, egy napot ülök rajta az aláírás előtt. Amúgy az elnökség részéről e tekintetben azt a bizalmat várom, amit Gerendás Gyuri kapott az uszodától.

- Nem gondolja, hogy nehéz lesz elfogadtatnia magát, elvégre errefelé csak az olimpiai bajnokok számítanak valakinek?

- Külföldön megtanultam, mi a a fontos. Ha azzal törődnék, mit írnak, mit terjesztenek rólam, a negyedik meccs után remegve adtam volna vissza a szerződésemet.

- Leendő kulcsjátékosa, Benedek Tibor is nyíltan Gerendás mellett kardoskodott.

- Nem hiszem, hogy szeptemberben tudta a római csapat edzőjének a keresztnevét, most mégis az ő keze alatt játszik szenzációsan.

- Úgy tudom, terjedelmes stábot kíván foglalkoztatni.

- Csak annyi embert, amennyi eddig működött a csapat mellett. Pluszban venni kell egy laptopot, mert jó Pavlik doktor úr statisztikagyűjteménye, de ő mégis inkább a sérülteket kezelje, én pedig egy magyar-horvát vb-meccs előtt egy gombnyomás árán szeretném tudni, hogy Bukics az elmúlt időben milyen százalékban lőtte be emberelőnyből a labdát a rövid, illetve a hosszú sarokba, és így tovább. Az olaszok is így csinálják, amivel még nem nyertünk, de valamiben legalább lépést tartunk velük. Sőt, ha ezen tudunk fogni kétszer egy gólt, már jó, különösen ha a római orosz, vagy az atlantai spanyol meccsre gondolok.

- Többen úgy vélik, nem az eredményeinek, hanem az édesapjának köszönheti ezt a felkérést.

- Megfordítanám: kérdezze meg Fecsótól, mekkora szerepem volt az ő kilenc érmében.

- Minthogy ő kézenfekvő segéderő az ön által nem teljesen ismert játékosállomány feltérképezésében, felvetődhet: az apja kedvencei alkotják majd nagyrészt a csapatát.

- Gondolom, megbeszéljük majd, ki az, aki az utolsó percben, hat hatnál is jó, nem csak az edzésen, ám összességében én annál sokkal jobban szeretek győzni, hogy ne az általam legjobbaknak tartottakkal álljak ki.

Ez a párbeszéd 1996. december 17-én, este hat tájban zajlott le, közelgett a lapzárta, aztán a karácsony is, úgyhogy hamar napirendre tértünk a történtek felett. Valahogy senkit sem foglalkoztatott igazán mélyen, miként került a képbe az ifjabbik Kemény. Elintézték annyival, hogy nyilván a juniorokkal óriási eredményeket elért, épp ezért hatalmas tekintélyt kivívott apa áll a háttérben. Holott "Fecsó báŐ" egy lépést sem tett a fia megválasztása érdekében. Ma már tudni lehet, hogy Kemény Dénes kapitánnyá emelése mögött egyetlen, igaz hatalmas ember áll.

Dr. Szívós István.

Egy gombnyomásra a lemondástól

"Nagyon jól ismerem a családot, Fecsóval rengeteget ültünk egymás mellett a kispadon klubcsapatnál, juniorválogatottnál, Dénessel pedig még együtt is játszottam. Tudtam, hogy remek csapatember, aki nagy hatással van egy közösségre - emlékezett vissza a Ő76-os aranycsapat legendás centere. - Amikor kilencvenhat őszén kezdett körvonalazódni, hogy jó volna, ha a leendő kapitány mögött a szakmai tudás mellett biztos családi háttér állna, továbbá ismerje az olasz vízilabdát, akkor bedobtam Dénes jelölését. Először megkérdeztem Fecsót, utána kezdtem el győzködni őt is. Végül sikerült."

Igaz, nem teljesen.

Egy nappal a választás előtt, amikor kiderült, hogy mind a liga, mind az edzők szakmai testülete Gerendás mögé állt, az idősebbik Keményből előtört az atyai szeretet. "Lehet, hogy az elnökség megválasztja, de ezek kinyírják az uszodában" - vélekedett, miközben Comóban elkészült egy levél.

Egy levél, dr. Kemény Dénes aláírással - a kapitányi pályázat visszavonásáról.

Ez a levél már benne volt a faxgépben, amikor megcsörrent a telefon. Szívós doktor volt a vonal túlsó végén. A Fradi akkori elnöke a meggyőzés összes eszközét latba vetve kérte Keményt, nehogy elküldje a faxot. "Ha másért nem, hát azért, hogy lássam: bízhatom-e azokban, akik megígérték nekem, hogy velem tartanak" - közölte Szívós.

És a papír nem indult útjára.

Valami más viszont igen.

Egy tréner karrierjének, s vele a magyar póló történetének legfantasztikusabb fejezete

"Mit tud ő a győzelemről?"

Várnai Iván feltűnéséig azonban egyet s mást még el kellett simítani. Az afféle "kiskabinetnek" számító, a legfontosabb ügyeket az elnökségi ülés előtt meghatározott mederbe terelő ügyvezetők összejövetelén például felvetődött, Keményt és Görgényit zárják ki azon az alapon, hogy nincs magyar szakedzői bizonyítványuk. Ez a kezdeményezés azonban azzal szereltetett le, hogy "magunkat tennénk nevetségessé, ha a bukott kapitány és a maradék egy jelölt között kéne választanunk"

Ezek után vonultak át a tárgyalóterembe, ahol következett a szavazás, amelynek során Szívós és tábora végül behozta Keményt. Kutatásaink alapján elmondható, hogy a hat "királycsináló" névsora a következő: dr. Kárpáti György, dr. Kiss Ottó, dr. Martin György, dr. Salamon Ferenc, dr. Szívós István és Vuszek Antal.

Ezt követően indult meg a sajtólavina, Kemény felváltva nyilatkozott lakás- és mobiltelefonján, miközben édesapja is kapott hívásokat. A Sport Plusz munkatársa például az iránt érdeklődött, hogy "beszél még a fia magyarul, vagy kell egy olasz tolmács is?" Az öreg mester válaszát ehelyütt nem idéznénk.

De akadtak ennél durvább jelenetek is. Szívós doktornak többen is szemére vetették, miképp vetemedett arra, hogy nagy múltú pólósok helyett egy ilyen "senkiháziért" mozgasson meg minden követ. Néhány nappal később, a Magyar Kupa-döntőjének alkalmával a Komjádiban például az egyik, ma is aktív klubedző - volt válogatott - támadt rá meglehetősen durván az öltözőfolyosón. Néhány hónappal később utóbbi egy vele folytatott telefonbeszélgetés alatt közölte velem: "Hogy lehetett egy Kemény Dénest megválasztani? Hát mit tud ő a győzelemről?"

Egész jó, mondta Kásás

Beköszöntött az új év, és az első nemzetközi kupafordulót követően, január 28-án első ízben tartott edzést a válogatott keretnek az új mester. "Az edző tréning és meccs nélkül olyan, akár a partra vetett hal. Vagy ha úgy tetszik, más érzés csokrot venni és más érzés megágyazni" - mondta a Hajós Alfréd uszoda harminchármas medencéje mellett, a sátorponyva alatt.

Délelőtt zártkörű foglalkozást tartott, a sajtó kíváncsibb munkatársait délután fogadta a helyszínen - a kettő között amúgy a játékosok nem mehettek haza: a hátsó kisszállóban töltötték el az időt. Az adekvát "milyen volt?" kérdésre Kásás Tamás csak annyit mondott: "Egész jó" - ami az ő habitusát ismerve, felért egy jeles osztályzattal.

"Óriási jelentőséggel bír, ha az ember csupa csillogó tekintetet lát maga körül, akár a legnagyobb sztárról, akár az újoncról van szó" - jelentette ki a kapitány, aki azt is szükségesnek tartotta leszögezni, hogy "felmérhettem az állapotukat, a hozzáállásukat, de sokat nem magyaráztam nekik, hiszen még nincs mit számon kérnem. Legfeljebb azokra a hibáikra próbáltam figyelmeztetni őket, amelyeket az egyes embereknél már korábban kiszúrtam magamnak. Semmit sem szabad elhamarkodni, ez ugyanis egy házasság. Ott pedig a nőt muszáj szeretni, nem le, hanem fel kell nézni rá."

Kemény amúgy a megválasztását követő heteket "háztűznézéssel" töltötte, folyvást az ob I-es gárdák edzéseit leste, rendszeresen járt a vidéki klubokba is - ennek ellenére túl nagy meglepetést nem okozott az első kerettel, az atlantai gárda gerincét - néhány kopottabb csigolya kihagyásával - megtartotta, és természetesen bevette a "papa kedvenceit", a Ő95-ös juniorvilágbajnok együttes tagjait, ha nem is kivétel nélkül.

Mindazonáltal február 3-án még a játékosoknak is sikerült meglepetést okoznia. Feltűnt ugyanis az edzésen egy szótlan fiatalember, akire a korosztály tagjai ugyan emlékeztek a hajdani edzőtáborokból, ám egy-egy idősebb játékosnak be kellett mutatni az ifjút, az ugyanis - kakukktojásként - sohasem szerepelt az utánpótlásgárdák világeseményein.

Ő volt Biros Péter.

Amire véget ért a kétkapus gyakorlás, az egri pólóst már nem méregették bizalmatlan tekintettel, hat góljával ugyanis kimagaslott az aznapi mezőnyből. A tizenéves legfontosabb szakaszában a kézilabdára "vesztegetett" esztendők miatt persze az alapvető játékrutin még hiányzott nála, ezért a májusi Világkupára nem jöhetett számításba, ugyanakkor jó volt tudni: akadnak olyan bombázók, akik egy meccsen akár ötöt-hatot is képesek beverni.

A szerződés titkos passzusa

Az első élesebb megmérettetésre Óbecsén került sor: márciusban ott edzőtáborozott a csapat. Nem ment rosszul, a formálódó jugó válogatottat háromszor megverte az együttesünk, egyszer ikszelt, egyszer pedig kikapott a kétkapus tréningen. "Emlékszem, olyan lázban készültem, mintha igazi meccset játszanánk - idézte fel az akkori napokat Kemény. - Amikor kikaptunk, szinte nem is bírtam aludni."

Április közepén aztán más miatt forgolódhatott az ágyában: 17-én elkészült a Világkupa sorsolása. Első látásra nem volt túl biztató: együttesünk a jugoszláv, a horvát és az orosz válogatott társaságába került, míg a másik ágon a spanyolok, az olaszok, a görögök és az amerikaiak mérkőztek. Kemény ugyanakkor a "nehezebb csoport" meghatározást azzal intézte el, hogy "a Világkupán az olimpia legjobb nyolc csapata szerepel, azaz Zimbabwét még mázlival sem kaphattuk volna meg."

Eztán fiaival egyetemben elvonult Németországba, hogy ott egy utolsó összetartáson próbálja csiszolgatni az együttes játékát. Kapitányi debütálására is itt került sor, hiszen a házigazdákkal hivatalos meccseket vívott a válogatott. A fogantatás végül remekül sikerült, jóllehet a harmadik negyed elején, 6-2-es hazai vezetésnél - német bírókkal a parton - nagyon úgy festett, gyatra lesz a premier, végül azonban fordítottak. Másnap aztán a gárda varázslatosan játszva hengerelt, amiből a szövetség képviseletében afféle "szakmai felügyeletet gyakorló összekötőként" a kapitány mellé ültetett Martin György azt a következtetést vonta le, hogy ha "úgy játszunk, mint az első mérkőzésen, utolsók leszünk a Világkupán. Ha úgy, mint a másodikon, akkor megnyerjük."

Legalábbis ez volt "kifelé" menő nyilatkozat.

A szövetség április 29-i elnökségi ülésén ugyanakkor - miután teljesen szokatlan módon az újságírókat kiküldték a teremből - elmondta, sok jóra ne számítson senki. A zárt ajtók mögött elhangzott, kapus és center nincs a víz felett, ami e két poszt esetében a szokottnál is nagyobb hátrány, más bajok is akadnak, azaz Kemény hiába kísérletezget, a Vk-tól senki se várjon áttörést, sőt.

Ami annyiban volt érdekes, hogy míg a közvélemény úgy tudta, az új edző szerződése négy évre szól, a bennfenntesek tisztában voltak vele, a türelem nem végtelen. Olyannyira nem, hogy a papírokon az állt: ha a Világkupán nem sikerül az első öt hely valamelyikét megszerezni - ez jelentette a vb-kvalifikációt -, akkor a szövetség egy hónapon belül felbonthatja a megállapodást. Igaz, Kemény belevetetett egy módosítást is, amely szerint "súlyos szakmai vagy erkölcsi hibák esetén" válhassanak csak meg tőle, azaz ha mondjuk az 5-8. helyért folyó keresztbe játszásnál elfújják a mérkőzést, akkor maradjon neki valami kapaszkodó.

Ennek ellenére egy pillanatnyi kételye sem volt a tekintetben, hogy ha a tapasztalatlan gárdája a hátsó régióban végez, nem kell költöztetőkocsikat rendelnie Comóba.

Bronz plusz Klarics

Akárcsak négy éve, a barcelonai bukás után, ezúttal is Athénben kellett hát újrakezdeni, ismét a Világkupán.

Ahol két nap alatt kiderült, nem kell félteni a magyar vízilabdázókat. A horvát és jugoszláv együttest oly hihetetlen magabiztossággal intézték el Benedekék (nevezett balkezes egyébiránt a reptéren csatlakozott társaihoz, hiszen az utolsó hétvégén még bajnokit játszott Rómában), hogy Keménynek sem kellett túl sokat ecsetelnie a történéseket. Az olimpiai ezüstérmes horvát gárda porrá zúzását követően közölte: "Most mit csináljak, ez van." A jugók tönkreverése után ismét a vállát vonogatta: "Bármihez nyúlunk, működik."

A két nap eufóriáját követő, oroszok elleni 3-3 már sokat nem számított, ha csak annyiban nem, hogy kiderült: enyhén szólva rapszodikus még az együttes.

Olyannyira, hogy a szünetet követő napon nyolcezer fanatikus hellén előtt képes volt már-már megalázó vereséget szenvedni a görög együttestől. Tizenkilenc perc után 0-6 állt a táblán, holott a mieink mindent megpróbáltak, összesen harmincszor lőttek kapura, de ezen a napon semmi sem ment be. Keménynek nemigen esett jól, hogy a sajtó rögvest előbányászta: történelmi vereség volt ez, korábban ugyanis sohasem kaptunk ki a déliektől. A nagy zakót követően a játékosok is egykedvűen ültek a buszon. A meccs délelőttjének viharos jókedve hamar tovaszállt, közte négynél nemigen lehetett magyarázkodni.

Egy kívülálló volt az, aki igen figyelemre méltó megjegyzést tett: az olasz tévé szakkommentátora, Francesco Faiella. "Azért Zeljko Klarics nem akármilyen bíró. Tudományos alapon csalta el a mérkőzést."

Ha valaki visszanézi a találkozót, higgadtan, valóban megállapíthatja, a zseniálisan ördögi horvát játékvezető hátborzongató rutinnal tolta a hazaiakat. Másfél negyeden át rendre továbbot intett, amikor a görög bekkek sallangmentesen átugrottak Varga Zsolt fején, miközben a labda épp beszállt centerbe. A nagy bravúrt pedig három nullnál mutatta be: egy görög előnyből Afrudakisz kapáslövésére Kósz átért a túlsó sarokra, két kézzel védett, a gólbíró nem lengetett - Klarics viszont a túloldalról, nyolc méterről jelezte, kapusunk csak a vonalon túl érte el a labdát. Hogy közben Kásás három méter fórral úszott kapura, arra már senki sem emlékezett. S lett 1-3 helyett 0-4 - meg ami utána következett.

Ám az oroszok elleni bronzmeccsre összekapták magukat a fiúk, és pazar játékkal nyertek, így a kupát némi meglepetésre megnyerő, ám emiatt túl nagy fesztivált nem csapó amerikaiak, a finálébeli vereséggel tízmilliós prémiumtól eleső, épp ezért letargikus görögök mellett ők tűntek a legvidámabb együttesnek.

A bronz jó alapot jelentett tehát a folytatáshoz, mindenki megnyugodhatott - csupán a szakmát értők morfondíroztak azon, vajon meddig juthatott volna a csapat, ha Molnár Tamás - akinek a képességeit akkortájt elég kevesen ismerték - hüvelykujját nem viszi el a labda egy nappal a rajt előtt, ami miatt egy centerrel kellett végigjátszani az egész viadalt?

A színes Sport, 2000.10.10.