Sokáig nem üldögélhetett a babérjain együttesünk, a versenynaptár ugyanis elég lehetetlen helyzetet teremtett. A sportág történetében példátlan módon nyolc hónapon belül immár a harmadik világversenyre kellett készülődnie a mezőnynek. Ráadásul öt európai élcsapatnak - köztük a miénknek is - sosem látott élethalálharcra.

Az olaszok Sevillában csak transzparensekkel tarkított felvonulást nem tartottak, egyébként az összes létező fórumon tiltakoztak a perthi világbajnokság sorsolása ellen. Érthető módon. Egy ágra kerültek az Európa-bajnokság első négy helyezettjével, azaz velünk, a jugoszlávokkal, az oroszokkal és a horvátokkal. A hat szuperhatalomból öt viaskodott két elődöntős helyért, két középdöntős helyért, és tudni lehetett: lesz egy, amelyik a nyolc közé sem jut, azaz lemarad a Világkupáról, olimpiai selejtezőre kényszerül, egyszersmind kénytelen lesz végigélni egy földcsuszamlásszerű változást, elvégre ezeknél a nációknál egy világbajnoki kilencedik helyet nem szokás megbocsátani.

Közben az amerikaiaktól és ausztráloktól övezett, Sevillában igen-igen vénnek tűnő spanyol együttes tagjai csak mosolyogtak: tudták, öreg csontjaik gyakorlatilag ropogás nélkül vészelik át a tíznapos vb első nyolc napját.

Egy apró elsőség Perthből: Benedek lett a gólkirály

Az olaszok már félnek

A felkészülés apróbb zökkenőket hozott, érződött a magyar gárdán, fél éven belül nem tud ugyanarra a fordulatszámra felpörögni, amely az Eb-aranyig röpítette. Persze hasonló gondokkal küszködtek a vetélytársak is, csakhogy a mi együttesünk "báját" épp a fékezhetetlen lendület adta augusztusban. Most sem volt lassú a csapat, de kicsit statikusabbá vált a játéka. Bár tagadhatatlan: egyszersmind megbízhatóbbá is.

Ennek jeleként a két téli torna kilenc mérkőzésén négyszer hét perc alatt egyszer sem találtunk legyőzőre - az apróbb döccenőt, avagy az éhség szelídülését viszont jól mutatta, hogy Bariban és Sopronban egyaránt a második helyen végzett a válogatott.

Itáliában az ausztrálok és az oroszok legyőzése egy nap leforgása alatt sem okozott gondot, aztán az elődöntőben következhettek az olaszok. Akik ugyan vezettek az első hét perc után, ám azt követően nemigen volt közük a mérkőzéshez. "Akkor láttam először rajtuk, hogy félnek - mondta a meccs után Kemény Dénes. - Azelőtt sohasem volt jellemző rájuk, hogy bárki ellen majréznának, de most érezhető volt, hogy tőlünk és csakis tőlünk, tartanak."

Nem volt rossz előjel.

Ugyanakkor nem volt jó előjel, hogy az oroszokat sehogy sem tudtuk legyűrni a döntőben. Pedig a kezünkben volt a meccs, vezettünk, ám "sikerült" annyi hibát elkövetni, hogy magunkra húzzuk őket. A hosszabbításban aztán egy érthetetlen, viszont elég gyenge ejtéssel záruló fórunkból eljöttek, és végül megnyerték a meccset (amely mindent egybevetve a Kemény-éra egyetlen kétszer háromperces ráadással megfejelt találkozója volt).

Május óta először maradtunk le az első helyről, ami akkor természetesen okozott némi csalódást az uraknak, de messzemenő következtetéseket senki sem vont le belőle.

Csak a soproni ezüst után vetődött fel szolidan a kérdés: ha a nyári felkészülési tornák három első helye után az Eb-n is elsők lettünk, akkor vajon a téli második helyek után is másodikként zárunk a világbajnokságon?

Jöttek-mentek, mint a vasaló

A Hunguest-kupát gond nélkül otthon tarthattuk volna, csak hát a múlt kötelezett. No nem a második helyre, hanem arra, hogy a viadal első napjaiban együttesünk afféle vándorcirkuszként pendlizzék Sopron és Budapest között. Egy világeseményt megelőző utolsó tornán a hangolódás, a csapatépítés, a taktikai repeortoárbővítés elvben nyugodt, békés együttlétet feltételez, a Lövérek mentén ehhez adva is volt minden, csakhogy az Európa-bajnoki arannyal járó év végi elismerések ceremoniális begyűjtése épp erre az időszakra esett.

Így aztán csapatunk programja a következőképp alakult:

csütörtökön délelőtt fél tizenkettőkor meccs a kazahokkal. Győzelem, ebéd, pihenés, majd hétkor újabb derbi, ezúttal a szlovákok ellen. Akadály átugorva, a medence után némi fürdés a köz szeretetében (előcsarnok, a hűség városának ragaszkodó drukkerei, papír, toll), majd fel a buszra, 220 kilométer este fél kilenc és fél tizenkettő között. Útközben vacsora, plusz Keresztapa - utóbbi videón (a film és az előre csomagolt rántott pulykamell egyaránt fogyasztható). Péntek reggel kelés kilenctájt, háromnegyed tizenegytől gyülekezés a Vígszínházban, fél óra a közönség soraiban, háromnegyed óra várakozás a színfalak mögött, az Év csapatának járó díj átvétele öt perc alatt, immár a színpadon. A rendezők pitiánerségének (minden díjazott kapott egy-egy Citizen-karórát, a válogatott egy nagyot - a falra) és az előcsarnokban felszolgált étkeknek a lenyelése, utána némi extramosoly arcra erőltetése Princz Gábor szövetségi elnök különtermi fogadásán. Kettőkor fel a buszra, öltönyök lehámozása, ugrás a tréningruhákba, az ismert 220 kilométer vissza, Fejér Miklós Sipos-főnök úticsomagjának elmajszolása, bónuszként Keresztapa második rész. Negyven hulla és majdŐ három óra zötyögés után érkezés a Hotel Sziesztába, némi szieszta a szobákban, negyed hatkor taktikai megbeszélés a kapitány szobájában, héttől pedig csobbanás a románok ellen.

A népszerűség átka másnap éreztette a hatását, szombat este ugyanis kissé szétszórt játékkal, elsősorban gyenge védekezésünk miatt ismét egy megnyert meccs egyik pontját ajándékoztuk oda az oroszoknak, sőt, hogy a karácsonyi hangulat kiteljesedjék, vasárnap a jugókat is megleptük egy iksszel.

Keményt viszont nem ez izgatta elsősorban, hanem hogy fel tud-e pörögni a csapat még egyszer úgy, mint Sevilla előtt. "Ennek megjóslása magasabb tudomány - közölte a mester, aki összegzésképp azért hozzátette: - A karácsony már sokkal nyugodtabban telik majd, mint a tavalyi. Éppenséggel az sem lett volna rosszabb, ha akkor valaki előre megmondja, hogy a Világkupáról és az Európa-bajnokságról éremmel jövünk haza, továbbá hogy idén harminchét mérkőzésből mindössze hármat veszítünk el."

Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei

Perthben nagy volt a nyüzsgés. Túlontúl nagy. Odáig rendben volt (de még mennyire rendben!.), hogy a férfi- és a női válogatott szokás szerint egy fedél alá került. Csakhogy a nagy magyar télből ide "menekült" egy sor civil is, avagy a szövetség különböző rendű s rangú tisztviselői, szponzorai, ha saját pénzükön is, de magukkal hozták nejüket, lányukat (nem mindenki, de elég sokan), így az amúgy is erősen felduzzasztott létszámú delegáció olykor elviselhetetlen zsongást jelentett a csapat tagjainak.

Kemény már a negyedik napon zsörtölődött egy sort - persze, mint mindig, ezúttal is négyszemközt - a hotelt megszálló magyar "trupp" miatt, amely nyughatatlan nyüzsgésével nyuszi rokonait, barátait és üzletfeleit idézte (lásd: Micimackó). S bár honfitársi-szurkolói ragaszkodásuk miatt egyiküket sem illett elítélni, összességében igencsak zavarták a fiúkat a meghitt koncentrálásban, rendre megállítván őket a folyosón, az utcasarkon, a tengerparton, hogy na mi újság, ugye megnyeritek, meg ilyesmik.

A nagy csatában megvívott Eb után fél évvel, a sorsolás miatt minden addiginál döglesztőbb világbajnokságon ez nyomott valamit a mérlegen - alkalmasint a másik serpenyőben. Az "innensőben" persze volt azért annyi, hogy amikor igazán fontos volt - legalábbis az elején -, a mi javunkra billenjen a nyelve.

Kezdésnek rögvest olyan feladvány jutott a bajnokoknak, amelynek megoldásához mindent be kellett dobni. Egyetlen "részleg" sem tartalékolhatott, mint az Eb-n, hogy majd akkor koncentrálunk, gyorsulunk és lövünk igazán tökéletesen, amikor kell: azaz a második hét ki-ki mérkőzésein. A világbajnokságon ugyanis már ez a két találkozó is életről s halálról döntött, elvégre az eredményeket magunkkal vittük a középdöntőbe, s két vereséggel ugyan továbbjutottunk volna, de ha ott nulláról indulunk, akkor már nem a dobogó a tét, hanem a kilencedik hely elkerülése, hiszen még mérkőzünk a horvátokkal és az oroszokkal is.

Annyira előre azonban senki sem mert gondolkodni - elvégre ekkor Jugoszlávia és Olaszország tornyosult előttünk. Rajtuk kellett átvergődni úgy, hogy a versenyprogram látszólag nem vett tudomást a leküzdendő dupla akadály nehézségi fokáról: a két mérkőzést húsz órán belül kellett lejátszaniuk a mieinknek.

Egy kör Kerr-rel Sydney felett

Meglehet, más is begyűjtött volna négy pontot ellenük - habár ezt kötve hiszem -, az azonban bizonyossággal állítható: hozzánk hasonló módon senki sem lett volna erre képes.

E csodával felérő húsz óra alatt ugyanis a jugoszlávokat vert helyzetből fordítva, az utolsó negyedet 3-0-ra megnyerve győzte le együttesünk. Másnap aztán a taljánokat valósággal legázolták a legények, jóllehet amikor 7-2-ről néhány buta hiba miatt Silipóék feljöttek 7-5-re, és ekkor kettő az egy ellen úsztak kapura, láthatóan begőzölve, vérben forgó szemekkel. Csakhogy az az egy ember Kásás Tamás volt közöttük, aki káprázatos nyújtózással leszedte a befejező embernek szánt átadást, hogy aztán az ellentámadásból Fodor megnyugtasson mindenkit, 7-6 helyett 8-5 állt a táblán, hátradőlhettünk.

Megjegyzendő: a biztos sikerhez kellett a két játékvezető, az amerikai Boyer és az ausztrál Kerr is. Az angolszász urakat ugyanis nem izgatták az európai hatalmi viszonyok, azt fújták, amit láttak, így aztán az előszeretettel gyilkoló taljánok a szokottnál is többet úsztak a piros kötelek irányába. Különösen Kerr-re nem lehetett panaszunk, igaz, ezzel kapcsolatban Kemény később röpke felvilágosítással szolgált: "Peterrel azóta ismerjük egymást, hogy itt játszottam Ausztráliában. A meccs előtt legalábbis bíztam abban, hogy normálisan fúj majd, ugyanis a két jelenlévő szövetségi kapitány közül csak egyet vitt el annak idején a kisrepülőjén egy körre Sydney fölött, és az nem a Ratko volt."

Apropó, Ratko! A 11-7-es végeredmény egy újabb mérföldkövecske volt a sportág történetében: Rudics Itáliába érkezése - 1990 - óta az olaszok ugyan szenvedtek el vereségeket, ám a világversenyeken soha senkinek sem sikerült - úgymond - simán eltüntetni őket a lefolyóban. Kizárólag egygólos, halántékszaggató győzelmeket arathatatott az a néhány együttes, amelynek megadatott ez a kegy.

A magyar volt az első, amelyik paldóra tudta küldeni az olasz gárdát.

Aztán egy szlovák bíró.

Kratochvil sporttárs ugyanis másnap elődjeitől eltérő módon ki merte szabni a megfelelő ítéletet, és a Popovicsot kiütő Sottanit négy perccel a dudaszó előtt, 8-8-nál csere nélkül kiszórta. A plávik ellen ezt nem úszhatták meg az olaszok, s bár a javukra írandó, hogy 10-10-ig tartották magukat, Uszkokovics tíz másodperccel a zárás előtt pontot tett a meccsre.

Így a latinok érkeztek pont nélkül a középdöntőbe - amivel akkor nem sokat törődtünk, csak most, utólag látjuk: jelentős befolyással volt a végső helyezésünkre.

Mocskos kis ausztrál trükk

Addig is a magyar gárda vidáman menetelt tovább. Miután Koshrov Amini úr, a FINA iráni alelnöke nem imához, hanem könyörgéshez borult le, és nem Kelet felé, hanem Kemény Dénes elé ("Ne verjenek meg minket nagyon, otthon már így is fanyalog a sportsajtó."), a tréner az utolsó negyedben, 15-2-nél megtiltotta a lefordulásokat, a felállt védelem ellen azonban már nehezebben ment a támadásszövés, nem utolsósorban azért, mert be kellett várni, amíg az arabok visszafulladoznak, így viszont nem maradt elég idő a 35 másodpercből a normális komponálásra.

A kazahokkal vívott találkozó a műsorközlőnek jelentett igazi élményt, aki végre szabadjára engedhette szuperlatívuszait a magyar gólokat követően, hogy végül Vargáék teljesítményét "a marvellous exhibition of waterpolo"-nak minősítse. Mi tagadás, tényleg gyönyörű pólóbemutató volt - ellentétben azzal a két mérkőzéssel, amely ezután következett.

Igaz, ebből csupán az első számított, hiszen a horvátok legyőzését követően az "alattunk" történt körbeverések miatt biztos csoportelsőként szálltunk vízbe a záró találkozón.

Előzőleg, a délszlávokkal szemben, ismét nyögvenyelt az együttes, 3-5-nél, a harmadik negyed közepén teljesen elveszettnek és szétesettnek tűnt. Hanem ekkor - története során nem először - egy szemvillanás alatt rendezte sorait, Fodor és Kiss hetven másodpercen belül két kontrából kétszer is "meglelte" a rövid sarkot, majd a szünetet követően ahhoz sem kellett sokkal több idő, hogy egy szédületes Vári-Molnár kombinációból, majd Benedek előnygóljával azt az érzetet keltsük a horvátokban, hogy valami forgószélféleség süvített át a fejük felett. Az oroszokkal szemben két és fél negyed felszabadult pólója 8-5-ös vezetést eredményezett, mígnem Varga - önmagát cseppet sem meghazudtolva - improvizálni kezdett emberelőnyben, így a biztos 9-5 helyett a kontrából 8-6-ra alakult az állás, és ettől kezdve nem sikerült még egyszer összeszorítani a fogakat, amin, motiváció híján, nem is nagyon csodálkoztunk.

Az ausztrálokkal vívandó elődöntőre viszont iszonyatosan felszívta magát a csapat. Talán túlontúl is.

"A szemükben ismét ott lobog az All Blacks harci szelleme" - jellemezte Kemény játékosainak eltökéltségét, amelyet az emelt Új-Zéland legendásan elszánt rögbiválogatottjáéhoz hasonló szintre, hogy a házigazdák mocskos kis trükkel próbálták elmosni az amúgy ordító tudáskülönbséget. Az ausztrálok ugyanis a vb kezdete óta a nagy uszodában játszottak, este, villanyfénynél, míg mi rendre napvilágnál, a kisebbik medencében. No most az úszóversenyekre való hivatkozással közölték, nemhogy edzeni nem engednek be a meccs előtt, de a pálya átrendezése miatt bemelegíteni sem. Azaz legjobbjainknak a bemutatás és a ráúszás közötti három percben kellett felmérniuk, milyen az új tér- és fényviszonyok közepette vízilabdázni.

Aztán tönkreverték az auszikat. Molnár bohócot csinált a kapusból, Benedek és Kásás távolról bombázott néhányat, így a negyedik rész közepén már 9-3-ra vezettünk, ez a produkció annyira megfoghatta a hazaiak orosz származású edzőjét, Sagajevet, hogy a végén még gratulálni is elfelejtett Keménynek.

Aki másnap tizenhat év után először világbajnoki döntőn vezényelhetett egy magyar válogatottat, azzal a reménnyel, hogy az első, 1973-as belgrádi vb után végre ismét dobogótetőre áll a magyar gárda.

Kiderült azonban, nem sikerült jól sáfárkodni a mentális tartalékokkal.

Nem mert időt kérni

Több mint két év távlatából, a csúcsról visszatekintve már mosolyognak a mieink akkori, kissé rutintalan önmagukon. Hogy gyakorlatilag mindent az ausztrálok elleni meccsre tettek fel: Kemény kazetták tömkelegét nézte át, amivel nem boldogult, odaadta a játékosoknak, jegyzeteljék ki ők is a látottakat, ezt összevetették, felhergelődtek, utána kimentek az uszodába, és letakarították a házigazdákat a színről.

Hanem utána - utána mintha kiürültek volna. Örültek, döntősök, egy ilyen kegyetlen menet végén - a spanyolokra viszont már nem maradt elég lelki erejük. Sem a kapitány, sem a csapata nem tudott úgy felpörögni még egyszer, mint egy nappal korábban. Az agyi tunyasághoz társultak az egyéb mellékesek, amelyek a mérhetetlenül rutinos, a hibákra leső spanyol együttessel "súlyosbítva" törvényszerű vereséghez vezettek.

Ahogy az egész kezdődött. A bemutatás előtt egy sötét alagútban várakoztak a csapatok, amikor is a hispánok hirtelen elkezdtek üvöltözni, mint a csatába induló indiánok. "Jóformán már ott veszítettünk - emlékezett vissza utóbb Kósz Zoltán. - Csak álltunk, és nem tudtunk az egésszel mit kezdeni. Ha mi is nekiállunk kiabálni, az akkor röhejesnek hatott volna, így aztán csak néztünk, megszeppenve, tökéletesen összezavarodva."

Kásás pedig nyitányként hasba lőtte Jesús Rollánt, holott Kemény egyet kért: elsőre csak biztos helyzetből tüzeljenek a mieink, nehogy az őrült spanyol elkapja a fonalat. Nos, a labdával együtt sikerült a kezébe adni, és attól kezdve valósággal megbabonázott minket.

Aztán a második negyed, 1-3 után, gól nélkül telt el. "Ma már tudom, időt kellett volna kérnem, mert Varga Zsoltival annyi úszás után már nem voltunk veszélyesek centerben - elemzett utóbb Kemény. - De nem mertem, elvégre egy döntőn, amely akár hosszabbításba is torkollhat, elvileg nem lehet ilyesmire elhasználni egy time-outot. Meglehet, talán egy támadást kellett volna feláldozni egy menetközi cserére, hogy bejöhessen a Papesz. Csak hát már én sem voltam annyira élesre töltve, mint korábban, meg aztán nekem is ez volt az első vébédöntőm. Nem tudtam ellentmondani a srácoknak, amikor délután kitalálták, hogy egy régi, tavaszi fórmegjátszási variációt vegyünk elő: bár éreztem, hogy nem lesz jó, úgy véltem, ha ők ebben bíznak, akkor legyen. Többek között ezért hagytuk ki mind az ötöt."

A spanyoloknak mázlijuk is volt, hiszen a lélektanilag fontos első gólnál Estiarte lövése Fodor kezéről vágódott be Kósz feje fölé. És attól kezdve csak futottunk az eredmény után. Egyszer adódott lehetőség, még a harmadik rész végén, 2-3-nál, de nem lőttük be az előnyt, így az utolsóban a spanyolok előbb egy lepattanóból növelhették a különbséget, majd Kiss Gergő törölt rá egy fórt rutintalanul, egy passz után, amiből Pedrerol elment és eldöntötte a meccset (2-5), Benedek duplája, közte egy Estiarte-zsengével már keveset számított.

A duda után egy igencsak elkenődött társulat képe marcangolta a szívünket, Kiss például hüppögve ült a medenceparton, egészen addig, míg a kudarcok által már megedzett Benedek a szeme közé nem nézett: "Nekem nehogy sírni kezdjél! Kikaptunk, de nincs vész, legközelebb megint mi nyerünk."

Az olasz kapcsolat

Egy kétnapos szingapúri megálló aztán valamelyest helyrerántotta a fiúk lelki egyensúlyát, végre felfogták, nem kudarc a második hely, elvégre a mezőnyben egyedüli gárdaként állhattak dobogón a nyolc hónap mindhárom világversenyén. Kemény is fújhatott egyet, szerződésében ugyanis nemcsak az athéni 1-5. hely tűzetett ki célként, de az Eb- és a vb-érem is.

Hogy az utóbbi nem lett arany, abban a fenti leírtak mellett más tényezők is szerepet játszottak. Például a spanyolok eszményi sorsolása: nekik csak az utolsó két mérkőzésre kellett hozniuk a csúcsformát, nekünk rögtön az elején, a sorsolás szeszélye miatt.

Aztán az is kiderült, az igazi Kásás Tamás "nélkül" azért nem muzsikál annyira szépen az együttes (merthogy Tomika összességében nulla egész nulla volt valós tudásához képest).

Végül arra is ráébredhettünk, hogy az olaszok továbbra is iszonyú erősek a szárazföldön. A két csoportmeccsük után Bartolo Consolo LEN-elnök és Gianni Lonzi FINA-pólófőnök nap nap után a Club Italia teraszán vacsoráltatta sportdiplomatáinkat, Salamon Ferencet és Kiss Ottót (esténként különautó ment értük), ezáltal is próbálva ébren tartani a válogatott harci szellemét, mondván, ha úgy alakul, akkor a tét nélküli utolsó meccsen is hajtsanak a mieink, hátha kikaparják ezzel a gesztenyét a taljánoknak. Midőn eldőlt, hogy az olaszok nem juthatnak a négy közé, de ki sem eshetnek a nyolc közül, többé nem jött a különautó, mi több, a fináléban Renato Dani bíráskodásán érezhető volt: ha egy mód van rá, a firenzei bíró keresztbe tesz nekünk, nehogy a magyar gárda túlzottan eltávolodjék a mezőnytől egy Eb- és egy vb-arannyal az olimpiai ciklus félidejében.

Tanulságként jobb híján maradt az, amit Joan Jané, a hispánok kapitánya mondott nekünk néhány perccel a finálé lefújása után: "Uraim, ez a csapat két világbajnokságot és egy olimpiát veszített el az utolsó mérkőzésen. Ám ezeken a találkozókoon megtanulta, hogyan kell döntőt játszani."

Igen-igen, mormoltuk magunkban, nekünk is meg kell tanulnunk, mert hát a sevillai 3-2 sem volt valami fényes teljesítmény, de ez a perthi 4-6.

Csakhogy Firenze oly távolinak tűnt.

Húsz hónap, egy eseménytelen nyárral megfejelve, csak nehogy elfogyjon az az előny, amelyet - úgy tűnt - ekkorra megszereztünk a mezőnnyel szemben.

Nos, nem fogyott el.

Ehhez azonban az is kellett, hogy a kapitány türelme fogyjon el néhány játékossal szemben. Minthogy a légiósok nagy része nem jöhetett haza 1998 nyarán, a tornákat az itthonról verbuváltakkal kellett végigcsinálni, ám Óbecsén és Budapesten Kemény kényszeredetten állapította meg: a második vonal mintha nem hinne abban, hogy az elit soraiba férkőzhet. Csak a régiek húztak - igaz, ők sem mind.

Amikor például Székely Bulcsú és Biros Péter sokadszorra is visszaélt a bizalommal, Kemény kemény lépésre szánta el magát: mindkettejüket kivágta a keretből.

Bár tudta legbelül, hogy ez nem végleges, csupán a tűz felélesztésére irányuló módszer, azt gyaníthatón ő sem sejtette, hogy mondjuk Biros kirúgása milyen kamatot fizet 14 hónap múlva egy szeptemberi alkonyon.

Csurka Gergely, A színes Sport 2000.10.10.