Jóllehet sorozatunk alfáját és omegáját a bajnokcsapat jelenti, néhány, a válogatotthoz szorosan nem kötődő eseményt sem hagyhatunk ki a múltidézésből, már csak azért sem, mert ezek később visszaköszöntek az együttes életében.

Az egyik fő esemény az 1998-as országgyűlési választás volt, amelynek során a Fidesz váltotta fel az addig kormányzó MSZP-t, és augusztusra világossá vált, hogy az új hatalom nem kívánja tovább székében tartani a Postabank vezetőjét, Princz Gábort. A pólószövetséget is irányító bankár kisvártatva Bécsbe költözött, onnan jelezte a közelgő közgyűlésnek: lemond az MVLSZ irányításáról (is).

Tekintettel arra, hogy ekkortájt mindent, ami Princzhez kötődött, illett "lebontani", megjósolható volt, hogy a vízilabda sem ússza meg szárazon. A muníció egy - már három éve ismert - kölcsönügylet volt, csakhogy 1995-ben Somossy József, a Vasas akkori mestere a "postabankos ellenszélben" vereségre volt ítélve.

Princz távozta után, az ISM hátszelével, győzelemre.

Ahogy az egyik lap írta: Michelangelóban és Biros Péterben az a közös, hogy mindketten Firenzében alkották életük fő művét

A középutas megoldás

A kedvezményes kölcsönügylet a honi pólót irányító dr. Kiss Ottó és a Postabank között jött létre, a sportághoz annyi köze volt, hogy az ügyvezető igazgató a szövetségi munka során ismerte meg Princzet - se több, se kevesebb. A "tiszta lapot!" hangulatban azonban mindazok, akiknek akkortájt a Postabank-vezérhez közelebbi kötődése volt, gyanúsak voltak. Kiss regnálása alatt hiába jött létre egy, a kívülállók számára mintaszövetségnek tetsző testület, az "aki nincs velünk, az ellenünk van" elv olykor kíméletlen érvényesítése egyre több gyúanyagot termelt.

Csakhogy egy olyan helyen, ahol jóformán a falitükör is minimum Eb-bronzérmes, ahol még sohasem fordult elő, hogy tízből legalább hét nagyság egy irányba húzzon, az ellenzékbe szorítottak között automatikusan feltűnik több tekintély, akiket nem lehet csak úgy lepöckölni a színről.

Így aztán amikor a változást akarók megnyerték tervüknek dr. Faragó Tamást, érezhető volt, itt nincs visszaút. A "kormányon lévő" vezérkar ugyan mindent megpróbált, az általa korábban nemigen tisztelt dr. Csapó Gábort kérvén fel elnöknek - fonák helyzet: Csapó és Faragó egymás ellen. -, ám utóbbi, nem látván reális esélyt, a közgyűlés kezdete előtt távozott.

Maga a hatalomváltás aztán elég érdekesen alakult. A Faragó-tábornak sikerült összehoznia annyi szavazatot, hogy az elnökséget visszahívja, ugyanakkor az elnökválasztás előtt a BVSC kifarolt a koalícióból, és Faragó helyett a "középutas" dr. Martin Györgyöt támogatta, aki ezáltal elnyerte a posztot. A következő hónapok ádáz szócsatáinak viszont sikerült azzal megágyazni, hogy miközben Kiss-sel szemben Budavári Imre lett az új ügyvezető, azért a volt igazgatót a közgyűlés beszavazta az elnökségbe - Faragóval egyetemben.

Ezért aztán decembertől márciusig valamennyi ülés hirigbe torkollott, miközben a sportágról a múltban kialakított sikerimázs hetek alatt semmivé lett. A parttalan marakodás visszahőkölésre késztette a támogatókat, egyikük-másikuk a távozást fontolgatta - különösen, hogy a megbuktatottak erre bíztatták -, újakat pedig nem sikerült lelni, hiszen a szponzorációs kereteket már az előző év végén lekötötték a cégek, amelyektől az őszi "kampányolás" idején legfeljebb ígéreteket lehetett kapni, bár akadt olyan társaság is, amely az áldatlan állapotok kialakulását látván, aláírás előtt mondta vissza az évi negyvenmilliós szerződést.

Martin elnök ráadásul a tél közepén egyedül maradt: Budavári, aki csupán annyi nyomot hagyott, hogy kigyűjtötte az előző rezsimet kompromittáló adatokat, továbbá széles körben elhíresztelte a három szövetségi kapitány többszázezres fizetését, már januárban lemondott, és kisvártatva távozott a főtitkár, Szakadáti László is.

Maradt a romokban heverő költségvetés, továbbá az elnökségi adok-kapok. Jóllehet korábban százmilliós ígéretekkel sorakozott fel az ellenzék, most arra hivatkozva, hogy ők nem Martint akarták, hátat fordítottak, de lehetett hallani olyan megközelítést is, hogy "én nem fogok a Kemény család fizetésére támogatót szerezni." Kiss Ottó közölte, a rázúditott mocsok tárgyalásképtelenné tette, ő sem tud segíteni, és csakhamar kiderült, az a jelszó sem volt igaz, hogy váltás esetén a Sportminisztérium a kiemelten támogatottak sorába emeli a vízilabdát.

"Kicsit megutáltatom magam velük"

Egy-egy keddi napon többször előfordult, hogy nemigen lehetett eldönteni: vajon alant, a Hajós sátrában nagyobb-e a zaj a válogatott edzése közben, avagy fent, az első emeleti ülésteremben.

Egy biztos: akik lent dolgoztak, időnként úgy érezték, kizárólag őket érdekli a siker, mindenki más csak az aknavetéssel van elfoglalva.

A heveskedés tavasszal hűlt ki, midőn egy, néhány élklub által aláírt levéllel sikerült lemondatni Kiss Ottót az elnökségi tagságáról. A levél azt tartalmazta, hogy ezen egyesületek ellenzik Kiss játékvezetői működését, ugyanakkor a szálakat szövő társelnök, Gerendás György megígérte Kissnek, ha csendben távozik, a levél nem kerül nyilvánosságra.

Kiss lemondott - másnap pedig több újság szerkesztőségébe megérkezett a másolat, a lap tetején Somossy József divatszalonjának a faxszámával. Ennek egyetlen "nagy előnye" volt: a válogatottat akkortájt egyedüliként támogató Gombos Gyula közölte, hogy ehhez az eljáráshoz nem kívánja adni a nevét, és kilépett a támogatók sorából, ami azt jelentette, hogy a pólósok az esetleges jó Eb-szereplés dacára sem tarthatták volna meg a vb-ezüstért kapott Opeleket. Ennyit a "végre jusson a játékosoknak is" jelszó kiteljesedéséről.

Egy szó mint száz, amikor a nyári felkészülés elkezdődött, meglehetősen nyomott hangulat uralkodott a csapat háza táján. És nem csak az említett viharok miatt. A Rómával, illetve a Mladosttal bajnokságot nyerő Benedek Tibor és Varga Zsolt kivételével gyakorlatilag csupa csalódott ember vágott neki a kegyetlenül hosszúnak ígérkező idénynek (köztük az idény közben remeklő, épp ezért visszahívott Biros Péterrel és Székely Bulcsúval). Az aranyat nyerő vasutasokat a harmadszor is elszalasztott BL-kvalifikáció nyomasztotta. A nagy esélyesnek kikiáltott fradisták "minden szerről leestek", azaz semmit sem nyertek, de ugyanez volt a helyzet Angyalföldön és Újpesten is, utóbbinál ráadásul fizetést sem kaptak a játékosok. Szintén boldogtalan volt a Posillipóval újabb bajnoki döntőt veszítő Kásás, de a szárazföldi harcokat végigszemlélő kapitány kedve sem tűnt túlzottan rózsásnak.

Az első edzések még úgy ahogy jó hangulatban teltek, látszott a játékosokon, várták, hogy végre együtt legyenek, az ő kis Szigetükön, a harminchármasban, feledve az élet gyötrelmeit. Molnár Tamás például sérülten is ott krauolozott a többiekkel, holott a megelőző hétvégén egy házibuli oldott légkörében nekidőlt egy ingatag álfalnak, ledöntötte, és a téglákra zuhanva megrepesztette néhány bordáját. "Férfiember így sérüljön meg, ne olyasmikkel jöjjön, mint Steinmetz Barna, hogy fáj a térde." - mosolygott Kemény.

Az első hétvégén már fagyosabbnak tűnt az arca. "Nincs bennük elég tűz, úgy pedig nem lehet csinálni, hogy majd csak lesz valahogy." Pénteken este mindenesetre félrehívta Kósz Zoltánt, Vincze Balázst, valamint Fodor Rajmundot, és közölte velük, hogy ha nem változik a helyzet, két hétre elzárja a labdát, és csak úszatja a csapatot. "Ha másképp nem megy, kicsit megutáltatom magam velük, de valahogy meg kell mozdítani ezt az egészet" - adott magyarázatot a mester.

Egy éjszaka Gijónban

Szerencsére, erre nem volt szükség. Egy ideig.

Következett ugyanis a magyar pólóhistória egyik legkegyetlenebb túrája: Spanyolországban tizenegy nap alatt kilenc mérkőzést játszottak a mieink, öt helyszínen.

A mérleg összességében impozánsra sikeredett: a két négyes tornát megnyerték, Mataróban úgy, hogy szombat este a spanyolokkal közösen nekimentek a belvárosnak, aztán másnap egy, a világversenyek színvonalát idéző összecsapáson nyertek ellenük - avagy a másnaposság csodát tett a mérkőző felekkel.

Ezt követően viszont történt egy kis malőr. A két viadal között két barátságos meccset vívott a csapatunk (volt egy harmadik is, azt a megérkezés napján, gyakorlatilag a repülőről leszállva nyerték meg Kásásék), ám mind a kettőt elveszítette.

Ez a két vereség volt a nyár mélypontja. Vagy ha úgy tetszik, a legkritikusabb periódus. És nem pusztán azért, mert a Kemény-érában még egyszer sem fordult elő, hogy egymás után két meccset bukjon el a gárda. "Nem mintha nem férne bele, hogy kétszer kikapjunk, de egy kicsit jobban el lehetnének kenődve a gyerekek. Vagy csak engem érdekel az Eb-arany?" - dohogott a gijóni szállodaszobában a kapitány.

A feszültség másnap reggel kulminált: a játékosok - nehezen tűrvén az örökös utazgatással, mérkőzésekkel, vereségekkel járó feszültségeket - belevesztek az éjszakába, a fáradt gőz kiereszése végett. Sőt. Reggel fél kilencet mutatott az óra, amikor a lépcsőfordulóban belebotlottam Benedek Tiborba és MŠrcz Tamásba. Épp megérkeztek. Fél órával az edzésre indulás előtt. Nem mintha a többiek sokkal korábban tértek volna haza.

Valósággal vibrált a levegő, midőn az edzés helyszínére ért a kompánia.

Kemény még a stáb tagjait is kiküldte a tornateremből, egyedül akart a zsiványok szemébe nézni.

"Mindenki azt csinál, amit akar. Nem tudom, ki mikor jött haza, mennyit bír. Így nem lehet felelősséggel edzést tartani" - vágta oda nekik, majd faképnél hagyta a tornatermi szereken gubbasztó pólósait.

Ha akkor ennyiben maradnak, meglehet, olyan törés keletkezik edző és csapata kapcsolatában, amelynek mentén eltűnhetett volna az összes szép, közös emlék, mindaz, ami eladdig egybekovácsolta őket.

Meglehet, ezt érezték a játékosok is. Elsősorban az idősebbek, akiknek volt részük hasonló törésekben az előző korszakokban.

Nem telt bele öt perc, és Varga Zsolt ott állt az uszoda lelátóján magányosan üldögélő tréner előtt: "Profik vagyunk, mindegy, mi történt eddig - edzeni szeretnénk."

A lélektani teszten átmentek.

De hátravolt még a fizikai. Kemény brutálisan kegyetlen tréninget tartott. Hadd látom, úgymond, mennyit ér.

Ám a bivalyerős szervezetek kiállták a próbát. Hangtalanul, robbanásig feszült tüdővel, valósággal rángatózó halántékkal, de megcsinálták az összes gyakorlatot.

Aznap, 1999. július 28-án értek össze - végérvényesen. Alighanem minden idők legnagyobb csapatává.

Mint lufiárusnak a nyílzápor

Portugaletében már valósággal szárnyalt a gárda. A németeket és a románokat egyaránt tizenegy góllal intézte el, a zárónapon a spanyolokat egy négyessel vágta haza. És közben két kulcsemberben is gyűlhetett az önbizalom: Mataróban, a "fekete pénteken" ugyanis előbb Kásás Tamás ujja csattant össze Biros Péter kezével egy délelőtti fórgyakorlat során, s minthogy Pavlik doktor tíz perccel korábban egy fogadásra távozott, azonnali kezelés híján a szétzúzódott, lehűtetlen hajszálerekből tekintélyes mennyiségű vér áramlott ki, egy hétre használhatatlanná téve Kásás lövőkezét. Néhány perccel később Kósz Zoltán térde kattant be - így őt is elveszítette a csapat hat napra.

Nos, itt, a túra végén ők vitték a prímet, Kósz a torna legjobb kapusa címet is elrakhatta - így végre helyreállt a lelki egyensúlya.

Kemény mindazonáltal még húzott egy merészet: akárcsak az első viadal alkalmával, a vasárnapi, spanyolok elleni délelőtti sikert követően kora este megint kíméletlenül megúsztatta fiait. "Hiányzott, mint lufiárusnak a nyílzápor" - kommentálta a délutáni edzés bejelentését Biros Péter, ám a csapat helyreállt hangulatát mutatta, hogy nemcsak ekkor derültek jókedvre fiúk, hanem az esti, amúgy minden energiát mozgósító váltóverseny során is.

Látszott rajtuk, izmaik ugyan sajognak, de túl vannak a nehéz pillanatokon, a feszültséget letudták, a fájdalomhoz meg amúgy is hozzászoktak, épp ezért vakon megcsinálnak mindent, mert immár hisznek. A jövőben és önmagukban.

A kép két nap múlva a Szigeten sem változott, amikor szinte pihenő nélkül - csupán az utazással eltöltött hétfői napon nem edzve - az ausztrálokkal kellett tréningezniük. Aki nem játszott, a kapu mögött melózott, borzalmas intenzitással. Aki játszott, az auszik megszokhatatlan őrlése közepette gyártotta a gólokat, jóval többet, mint az ellenfél.

Úgy tűnt, hegymenetben van a csapat. Szentesen két barátságos mérkőzés következett a tengerentúliakkal, fogadni mertünk volna rá, hogy a válogatott önbizalomnövelő, magabiztos sikerekkel szórakoztata majd az alföldi fellegvár lelkes közönségét.

Augusztus 4-én, délután, az első összecsapást megelőzően hatalmas viharfelleg közeledett a Kurca-parti uszoda felé, végül azonban a kedvező széljárás odébbterelte a sok jóval nem kecsegtető képződményt.

A lelátó mögötti öltöző előterében ugyanakkor egészen másfajta viharfellegek gyülekeztek. Benedek Tibor félrehívta Kemény Dénest, és könnyezve közölte, nemrég telefonáltak neki Rómából.

A hír csak első hallásra volt pozitív.

Benedek nélkül, egybeforrva

Hogy a doppingügy szele mennyire legyintette meg az amúgy is döglesztő tréningek után lévő csapatot, nem tudni, egy biztos: épphogy sikerült megőrizni a hazai veretlenséget. Másnapra Benedek valamelyest feldolgozta magában az amúgy emészthetetlen újságot, és parádésan játszva oroszlánrészt vállalt a magabiztos győzelemben.

Ettől kezdve különös versenyfutás kezdődött az idővel. Kemény éjt nappallá téve faxolt és telefonált a balkezes pólós ügyében, hol a Bali szigetén nyaraló, a kölni laborvezérrel jó viszonyt ápoló Aján Tamással, hol a Svájcban állomásozó NOB-korifeussal, Schmitt Pállal beszélt, mindenki megpróbált minden követ megmozgatni - miközben vészesen közeledett az Európa-bajnokság időpontja.

A válogatott tartását mutatta, hogy a nap nap után széltében-hosszában kivesézett eset sem terelte el a figyelmet a szent célról. Sőt, e megannyi gonddal, problémával súlyosbított szezon során ez adta meg a fiúknak az utolsó impulzust ahhoz, hogy ettől kezdve mindent bezárjanak maguk körül - és a vízilabdában oldódjanak fel egész lényükkel.

E folyamat eredménye az 1999. augusztus 19. és 23. között lejátszott Unicum-kupán mutatkozott meg; öt mérkőzés után mértékadó, és a múltat jól ismerő szakemberek jelentették ki: amióta nem csónakra játsszák a sportágat, magyar csapat ilyen színvonalon még sohasem vízipólózott.

Soraiban Benedekkel, aki szintén élete nagy formáját futva gólkirály lett, holott űzött vadnak érezte magát minden egyes pillanatban, amelyet nem a medencében töltött.

Később pedig száműzötté vált. Pontosabban: a lehető legkésőbb.

A hátteret ma sem tudjuk pontosan, egy azonban tény: sikerült addig passzolgatni a labdát, hogy Benedek játékjogát végül az Európa-bajnokság rajtja előtt huszonnégy órával függesztette fel a LEN, így került be a csapatba a Ferihegyről még "biztonsági" túristaként indult Székely Bulcsú.

Így vagy úgy, az olasz befolyás alatt álló szerv a hadrend megbontása mellett valami mást is elért: az eljárásával minden korábbinál megbonthatatlanabb egységbe forrasztotta a magyar pólósokat.

Kásás metamorfózisa

A Benedek kiesése keltette zavar ugyan ideig-óriáig nyomot hagyott a játékon, a szemekben viszont olthatatlan tűz parázslott. Kemény "az egész világ összeesküdött ellenünk" alapállásra apellálva remek érzékkel piszkálta fel fiaiban azt az egészséges dühöt, ami épp a törhetetlenné váláshoz kellett - ugyanakkor nem tette görcsös ámokfutókká őket.

A falanx győzedelmes hadjáratához már csak egy vezér kellett - és a harmadik nap ő is feltűnt a harctéren. Az elsőn még nem volt sehol. Este a vacsoránál mélyen magába zuhanva ült, fejét szinte beletemette az elétett spagettibe. "Kezd beérni. Már bántja, ha rosszul játszik" - súgta oda Kemény, Kásás Tamás felé bökve a fejével.

Hogy aztán negyvennyolc óra leforgása alatt tanúja legyünk az egyik valaha látott legcsodásabb metamorfózisnak. Egy huszonhárom éves fiatalember felmérte, az eddigi, szárazföldi bohóckodásokkal megteremtett központi szerepkört ideje a vízben is felvállalnia, már csak azért is, mert lenyűgöző képességei egyenesen erre predesztinálják. Miután a szlovének elleni mérkőzésen a duda pillanatában beakasztott egy bődületes szabaddobásgólt (majdnem kettétört a felső léc, amint bevágódott róla a labda), a kétméteres óriás gátlásai voltaképpen egyetlen szemvillanás alatt tovatűntek.

A csoportelsőségről döntő horvátok elleni összecsapáson hosszú (de még milyen hosszú, nagy ég.) évek óta először állapíthatta meg a válogatott játékát elemző szakértő, hogy végre megvan az a vezéregyéniség, akit oly régóta hiányolnak. Aki vízben és parton összefogja a csapatot, aki, ha kell, csodát csinál. Kásás csinált. A lehető legjobb pillanatban egy leírhatatlan testcselt követően lőtt gólt, hirtelen életre térítve az addig meglehetősen enervált támadásokat. Ezek után már Kiss Gergő is könnyedébben ejthette be a nap gólját, megfordítva a 3-5-nél elmenőben lévő találkozót.

E siker azért is volt fontos, mert így még a negyeddöntőre sem kellett teljesen beélesíteni a formánkat, hiszen a németek még csak akadályt sem képeztek. Az olaszok elleni elődöntő viszont igazi kihívást jelentett. Azt a taljánokkal vívott gyilkos nyitó mérkőzés óta tudtuk, hogy itt, Firenzében nem lesz olyan bíró, aki kiküldözgeti őket minden második nyaktiló után. De tisztában voltunk azzal is, hogy egy Eb-elődöntőben egyenlő kanállal mérnek. Azaz a meccs voltaképpen azon dőlt el, hogy melyik gárda tudott a verekedés közben jobban koncentrálni a vízilabdára. Más kérdés, hogy innentől egyesélyes volt a küzdelem: amióta világ a világ, ezt a műfajt a magyaroknál nagyobb sikerrel még senki sem művelte.

Most sem történt másképp - és ha nem veszünk el két saller között a szépségben, megalázó lehetett volna a különbség, ám összességében így is simán nyertünk.

Ratko Rudics ugyan nyögdécselt egy sort - "több vízilabdát szerettem volna látni, kevesebb ütésváltást" -, de még az övéi is mosolyogtak rajta. Ha nem vette volna észre, kedves mester, a magyarok hét góljából öt akcióból született - ennyit a látványosságról.

Kemény mindazonáltal megorrontott valamit a Rudics-féle sirámokkal kapcsolatban. "Arra készítettem fel a fiúkat, hogy ezek után ne csodálkozzanak, ha a döntőben minden apróságért kiállítanak" - közölte a mester, akit a megérzése nem hagyott cserben. Ellentétben az elődöntőn összesen 12 fórt megítélő Cillero, Lüdecke párossal, Petronilli és Papazian 27 kiállítást adott 14-13-as eloszlásban, ami elvben a játékát az előny-hátrány köré szervező horvátoknak kedvezett.

De csak elvileg.

Tizenhét lövés, tizennégy gól

A magyar együttes ugyanis egynegyednyi szenvedés után hirtelenjében elérte a csúcsformáját. A partit indító 0-3 volt a katalizátor, végeredményként pedig megkaptuk az évszázad mérkőzését. Ötezer ember esett egyik ámulatból a másikba, amint a félelmetes ritmusban zajló derbin fordulat fordulatot, klasszismegoldás klasszismegoldást követ. Előnygólok, megúszások, centerezések, átlövések, bravúrok - jó széria itt, aztán ott.

A második negyedben hat gólt lőttünk, annyit, amennyit ebben az évben hét perc alatt még a gyengébbeknek sem. Ebből négyet egymaga Biros Péter vállalt.

Egy éve Kemény ajtót mutatott neki. Egy hónapja ő volt az egyetlen, aki bízott benne, mindenki más a kihagyását tanácsolta.

A csoportmeccseken mozdítása sem volt. Aztán a három ki-ki mérkőzésen lőtt egy kilencest.

Firenze felé félúton, a müncheni reptéren az edzője félrevonta, hogy vázolja neki az elvárásait. Utána közölte, meghívja valamire. Biros sört kért. Reggel tízkor. A kapitány kontójára.

Akkor miért pont egy Eb-döntőn remegett volna meg a keze?

Maga a meccs persze még tartogatott izgalmakat: a harmadikban elmentünk 9-6-ra, ám a zseniálisan küzdő horvátok egyenlítettek, hogy aztán az addig társait kiszolgáló Kásás becsuklózza a maga gólját a létező legégetőbb helyzetben, majd ujjheggyel kapufára blokkolja Hinics húzását a játékrészt záró kettős emberhátrányban.

Mígnem az utolsó negyedben megvillant az eladdig "bozótharcot" folytató centergéniusz, dr. Molnár Tamás, és egy ejtéssel, egy megúszást (!) záró svédcsavarral, valamint egy kétméteres húzással eldöntötte a találkozót.

"Benedek Tibi, Benedek Tibi!" - ordították a vízimámor kellős közepén, amúgy tüntetőleg a bajnokcsapat tagjai (Tibor fent ült a lelátón, de nem mozdult, arca és teste egyaránt megmerevedett), aztán fejükre tették a játéktér különböző területeit jelző bólyákat. Az egyik piros volt, a másik fehér, a harmadik zöld. És bár azt mondják, az első arany megünnepléséhez semmi sem hasonlítható, a hangulat itt még fékeveszettebbnek tűnt, mint Sevillában. Hiszen mindannyian tudták, sokkal kegyetlenebb utat tettek meg addig, hogy ezen a csodaszép szeptemberi estén a dobogó tetejére állhassanak.

Korántsem mellesleg valami egészen elképesztő teljesítményt nyújtottak a végjátékban. Az összecsapást utólag elemezve kiderül, hogy az első negyedben 6 lövésükből 1 lett gól - a következő háromban 17-ből 14.

Egyszeri és megismételhetetlen varázslat.

Amellyel rögvest sikerült helyrebillenteni a költségvetés egyensúlyát: eztán nem kellett támogatók után rohangálni, a Toyota például maga kopogtatott, hogy szívesen elvállalná a főszponzor szerepét, és a minisztérium is keblére ölelte a pólósokat. Avagy amit mások elbaltáztak a parton, azt ők helyretették a vízben. Lemosták a gyalázatot. Nekik és csakis nekik köszönhette a sportág, hogy megmenekült az összeroppanástól.

És persze azt is, hogy a magyar név megint szép lett.

Csurka Gergely, A színes Sport 2000.10.13.