A múltban csupán két ízben fordult elő, hogy ugyanaz az ország egy esztendőn belül két világversenyen is győzni tudjon: 1983-ban a Szovjetunió, 1993-ban pedig Olaszország duplázta le a Világkupát és az Európa-bajnokságot. Az egyiket tavasszal, a másikat nyáron, több hónapos eltéréssel.

Az azonban, legalábbis papíron, egészen lehetetlen küldetésnek tetszett, hogy egy csapat három héten belül érje el ugyanezt.

Néhány pillanatig úgy tűnt, gyakorlatban is megvalósíthatatlan.

Aztán újra megindult az úthenger.

Hüledezés a stopperen

"Ne egy hetedik hellyel jöjjünk haza Sydneyből! Nem tenne jót a renoménknak" - figyelmeztette Kemény Dénes az egybegyűlteket a Hajós Alfréd uszoda kicsiny tornatermében. A matracokon megannyi Európa-bajnok heverészett, akik még így fekvő helyzetben is mintha a föld felett lebegtek volna néhány centivel - nem ártott jelezni nekik, hogy nem állhatnak meg, mert nincs még itt a Kánaán.

Ezután a kapitány elsorolta a Világkupára utazó tizenhárom pólósnak a nevét. Voltaképpen nem volt benne semmi meglepő, ha csak az nem, hogy Kovács Zoltán helyett Szécsi Zoltánt vitte ki Ausztráliába, Kósz Zoltán mögé. "Minthogy az olimpiáig ez az utolsó olyan viadal, amelyen vérbeli küzdelem várható, szeretném megnézni, hogy az egyik legfontosabb poszton, azaz a kapusoknál kire lehet számítani. Gólya már bizonyított, most Szecskán a sor" - magyarázta a mester, legfeljebb csak sejtve, hogy ebbéli döntése egy esztendő múlva mily fontos eleme lesz egy fantasztikus mozaiknak.

A ferihegyi érkezés és indulás közé ékelődő hét természetesen az ünneplés jegyében telt el, ugyanakkor "ébren tartó" jelleggel egy-egy edzés is beiktatódott a programba. Többek között olyan "szeretetcsomagokkal", mint négyezer méter úszás, bontásban, időre. Öt nappal azután, hogy valaki az Eb-dobogó tetején állt, egy ilyen kegyetlen adag aligha számít kívánságlistásnak. A stopperórán megjelenő számsorok azonban mást bizonyítottak: az éhség jottányit sem csökkent. Sőt. Kemény arcán folyvást a hüledezés jelei mutatkoztak, olyan hihetetlen időeredményeket produkáltak a játékosai.

Akik a Vk előtti melbourne-i felvezető tornán szintén megalkuvás nélkül hajtottak. Egy nappal az egynapos repülőút után kóvályogniuk kellett volna az átállás nehézségei következtében - ám arra az egy órára, amit a medencében töltöttek, ismét legyőzhetetlen falanxszá változtak.

Holott Melbourne-ben igazán adva volt minden a két hónapja tartó veretlenségi sorozat megtöréséhez. Legelébb is az ausztrál válogatott. Aztán a játékvezetők. A négyes viadal ugyanis meglehetősen fura konstellációban zajlott: nem számított hivatalos FINA-eseménynek, azaz nem semleges bírók fújtak, hanem a csapatokkal a Vk-ra utazó ítészek. Ellenőr ugyan akadt, az ausztrálok FINA-korifeusa, Peter Montgomery, no de csak afféle díszjelleggel. Azaz a parton gondtalanul fütyörészhettek a fehér ruhások, egyedüli visszatartó erő az lehetett, hogy ha ők kibabrálnak X-szel, akkor X ország játékvezetője a következő mérkőzésen visszakontrázik. De látszólag ez sem érdekelte őket.

Ettől függetlenül, a tornát megnyertük, jóllehet a fura lebonyolítási rend miatt még egy döntőt is kellett vívnunk az alapszakaszban másodikként végző házigazdákkal. Ezúttal nem hagytunk semmit a véletlenre és a bírókra, a második negyedben egy könnyed 5-0-lal sebtiben eldöntöttük a találkozót, igaz, a hivatalos részeredmény 5-1 lett, ugyanis a halkan tülkölő duda megszólalása után két másodperccel a csapattal már a nyitó napon is előszeretettel szórakozó görög bíró, Illiadisz adott egy négyest az ausztráloknak, miután egyikük egy bejátszásnál eljátszotta a hattyú halálát - egy méterre a kapunktól (kettőnél beljebb nem mehetne).

Sebaj, belefért ez is, a kupa is a zsákunkba, azaz az évadzáró esemény előtt a magyar gárda sohasem látott sorozatot produkált: bármilyen tornán indult, első lett. Mataróban, Portugaletében, Budapesten, Firenzében, valamint itt, Melbourne-ben is.

Már csak Sydneyt kellett meghódítani.

Verekedni kellett volna

A Világkupa rajtjáig hátralévő napokat kőkemény edzésekkel, továbbá a szállodával szemközti parkban a rögbitudománybani elmélyüléssel töltötte az együttes. Az utóbbiban kissé járatlanoknak bizonyultak a fiúk, egy-egy félresikerült rúgást követően sűrű bocsánatkérések közepette gyűjtötték be a tojáslabdát a füves térség szomszédságában fekvő hősi emlékmű díszkertjéből. Az őrt álló katonák, amúgy jó ausztrálokként - pláne, hogy azokban a napokban a rögbidöntő lázában égett az ország - egy pillanatig sem fenyegetőztek, csupán azt kérték, hogy ha lehet, menjenek egy kicsit távolabb a mieink, és ott "gyakorolják magukat" (az előírások ugyanakkor nem tették lehetővé, hogy a helyes technikát bemutassák nekik).

Az olimpia városának csodás uszodája, amelynek egyik oldalát akkor még nem nyitották ki, hogy a nézőteret tízezresről tizenhétezresre bővítsék, igencsak egyedi helyszínnek bizonyult: a Kemény-érában itt fordult elő először, hogy válogatottunk elveszítse egy torna első mérkőzését.

Holott a mieink küzdöttek, de az izmok és idegpályák önállósították magukat. Különösen a kulcsemberek gyötrődése volt szembetűnő. Kószt le kellett cserélni, ám Szécsi sem tudott csodát tenni. Kásás úgy vélte, most került olyan hullámvölgybe, hogy mindenki jobban jár, ha az első, az oldalhálóba zúdított lövése után többet nem próbálkozik. ("Nem éreztem az agyamat" - indokolt utóbb.) Molnár sem lelte a kaput, és Biros sem mentett át sokat a firenzei finálén mutatott formájából. "Fásult voltam én is - mondta Kemény, majd beismerte, hibázott. - Azt kértem, ne kezdjünk el verekedni. Ők azonnal nekünk estek, ha mi is így indítunk, talán nyerhettünk volna."

Ezzel szemben az már a szállodáig vezető úton kiszámoltatott, hogy másnap minimum egy hármassal kell megvernünk a jugoszlávokat, ha saját kezünkben akarjuk tudni a sorsunkat.

Ellenkező esetben alighanem elveszik a mi kis becsületbeli ügyünk.

Érezték ezt a játékosok is, akik újfent elővették a firenzei módszert. Benedek kiesését követően kezdtek el időről időre összegyűlni, hogy egymás és csakis egymás szemébe nézve merítsenek erőt. Tizenhárman ültek ilyenkor valamelyikük szobájában, még az edzőjüket sem hívták meg a szeánszra. Általában az idősebbek beszéltek, Kósz Zoltán, Vincze Balázs, Varga Zsolt, a máskor oly sok svihákságra hajló gárda tagjai pedig mély komorságba burkolózva hallgatták a szavaikat.

Mire kiléptek az ajtón, a roggyantságnak nyoma sem látszott rajtuk.

Kőbán megmondta

"Doki bácsi, előttem nem kell szabadkoznod. Muszáj az embernek egy kicsit ellazulnia, hogy utána ismét feszülhessen" - közölte Kőbán Rita az uszoda előterében dr. Pavlik Gáborral, aki az olaszoktól elszenvedett vereség után magyarázta régi kedves páciensének, hogy azért ez a csapat csak a legritkább esetben szokott így vízilabdázni. A kajakos hölgy a penrith-i előolimpiáról rándult át a társaival, hogy megnézze a világverő csapatot - más kérdés, hogy épp rossz periódusban kapták el az urakat.

Ha egy nappal később jönnek.

Ami ezután történt, az leginkább az ismert tévévetélkedőt idézte: "Játék - határok nélkül". Színes volt, furfangos, a nézőket rabul ejtő.

Hogy is mondta Kőbán? Előbb lazulj, hogy aztán feszülhess.

Az olaszok ellen, ha önkéntelenül is, de ellazultak. Három hónap harminc meccse után ez talán törvényszerű volt. Még ha hiábavaló feszülésnek tűnt is az első nap gyötrődése.

Aztán feszültek. Neki - újfent százszázalékosan koncentrálva, könyörületet nem ismerve. És közben mintha ellazultak volna. Légiesen, könnyedén, szellemesen vízilabdáztak. Az olaszok ellen tíz lövésük szállt fára, avagy fölé-mellé. Most tizenkilencből tizenkilenc kapura ment.

A szerbeket legutóbb a török hódoltság idején verték meg ennyire. Kósz szédületesen védett, Fodor, Molnár és Biros egymást múlta felül, amit pedig Kásás produkált. Lőtt kettőt és megakasztott kilenc támadást. Egymaga. Két blokk, két szerelés centerben, ötször pedig a plávik passzát horgászta le a levegőből.

Másnap a görögök is rútul megjárták. Kósz olyan elképesztő formában nyúlkált a labdák után, hogy Keménynek hovatovább meg kellett könyörülnie a helléneken: ez a pillanat 9-0-nál jött el, amikor is lecserélte a veres sapkást. Nem mintha Thomakoszék jobban jártak volna: Szécsi ugyan egy ízben az oldalkötélig "kifutva" harcolt a labdáért, s bár elveszítette a párharcot, de még ebből sem lett gól, miután a kapuba tempózó Biros is kivédte a lövést. Végül valahogy összegereblyéztek négyet Hellász nekikeseredett pólósai, de be kellett látniuk, a két évvel ezelőtti Világkupán aratott sikerük alkalmasint egy kategóriába sorolható Szemirámisz függőkertjével és a Ródoszi Kolosszussal, avagy az is a világ nagy csodái közé tartozott.

A kásási ars poetica diadala

A lendület a spanyolok elleni elődöntő végéig tartott. Ha a hispánok azt gondolták, hogy a nyári szíveslátást követően most esetleg előreengedjük őket, akkor csalatkozniuk kellett. "Ez a csapat még nem nyert Világkupát, szó sem lehet róla, hogy megálljunk!" - szögezte le Vincze Balázs, és délután kiderült, hogy tényleg nincs.

Miközben a tét által - olimpiai kvalifikáció - agyonnyomott és a hosszú sorozatban megfáradt európai együttesek tagjaiba a szerényebb tudású tengerentúliakkal egyetemben "már csak hálni járt a vízilabdázás", addig a magyaroknak még most is volt energiájuk a szórakoztatásra. Két negyed óvatos játékát követően a harmadikban három akciógóllal eldöntöttük az elődöntőt: amikor Steinmetz Barna tíz méterről is megadásra késztette Jesús Rollánt, tudni lehetett, ez sem fog már nagyon rikácsolni a Perthből ismert módon. Pláne azok után, hogy a zárórészben Vári, egy megúszást követően, Estiartével a hátán forgolódott egy kicsit, aztán hatról becsavarta. Igen, svéddel, ahogy. Na de erről majd a zárófejezetben. Most legyen elég annyi, hogy még a semleges ausztrálok is felállva tapsoltak a tribünön. (Amúgy megjegyzendő, hogy a mérkőzést igaz barátunk, Illiadisz vezette, háta mögött a FINA morcos ellenőreivel, tökéletesen - ennyit arról, hogy a gengszterlelkületűek is hamvas Rubens-angyalkákká változnak, ha pisztolycső mered a tarkójukra.)

Másnap aztán már csak az eredményhirdetésnél szólt nekünk a taps, tekintettel arra, hogy a júniusban kezdődött, pokolian hosszú évadot záró Vk-finálé nem hozott szép játékot. De nem is hozhatott. Egyrészt az olaszokkal hagyományosan nem lehet olyan összecsapást vívni, amelyre 6.0-át adnak a "művészi benyomást" pontozók. Másrészt mindkét együttes a tartalékai végére ért. Nem véletlen, hogy épp ez a két csapat találkozott: a korátlag náluk a legalacsonyabb, avagy ezen a Vk-n inkább az erőnlét dominált, mintsem a rutin.

A kegyetlen Kemény-edzések mindenesetre megtették a hatásukat. A megannyi "mandula" (két-három-négy-három-két hosszok, időre, amíg a fejek el nem lilulnak) gyümölcsözőnek bizonyult: a taljánok elleni előny-hátrány csatára szorítkozó hirig harmadik negyede után tudni lehetett: 5-3-ról sem vehetik el tőlünk.

E sorozatban amúgy ez volt az igazán félelmetes: amíg Firenzében a fontos mérkőzéseken szinte csak a meccs végén sóhajhattunk fel, addig Sydneyben, az első partit leszámítva, legkésőbb a harmadik rész végére biztossá vált, nincs olyan földi hatalom, amelyik fordítani tudna ellenünk.

A taljánokról is üvöltött, teljesen elkészültek az erejükkel a háromszor hét perc alatt. És a szívükben sem bízhattak - a lelkesedésüket ugyanis a második negyed közepére totálisan lelohasztotta Kósz Zoltán, aki erre a találkozóra tartogatta az igazi csúcsformáját (védési indexe alighanem sportágtörténeti ritkaság a modern korban: 83%!). A taljánok is tudták, legfeljebb a szerencsében bízhatnak, az azonban nem kacsintott rájuk.

Nem mintha nálunk egymást múlták volna felül a szintén lemerült akkumuátorral közlekedők. Támadásban csupán két ember akadt - igaz, ezen a délutánon ez is elegendőnek bizonyult. Az egyik, Varga Zsolt végre igazolta Pavlik doktort, aki folyvást azt hajtogatta: meglátjátok, Zsoltnak döntő szerepe lesz egy igazán fontos mérkőzésen. Mondhatni, a center két gólja adta a különbséget.

Kásás meg egymaga felért a komplett olasz gárdával. Holott ekkorra jóformán csak vonszolta magát az óriás. Sajgott a válla, a könyöke, a vádlija, a délelőtti edzésen pedig, biztos, ami biztos, megrántotta a derekát is - ám erre az utolsó egy órára még egyszer nekidurálta magát.

"Amikor megy a csapatnak, inkább a háttérben maradok, kiszolgálom a többieket. Ha viszont látom, hogy gond van, akkor nem okoz gondot a vezérszerep felvállalása. Sőt, még élvezem is, hogy én vagyok az, akin a meccs végkimenetele múlik."

Ennyit arról az ars poeticáról, amely három gólt eredményezett egy 5-3-as döntőn.

És amelynek maradéktalan érvényesítése miatt Kásás Tamást 1999-ben a világ legjobb vízilabdázójává választották.

Kósz, a kupasorsolás győztese

Az arcokat pásztázva megállapíthattuk, nem aratott osztatlan örömöt a vetélytársakban, hogy ezt az elsőséget is elhappoltuk előlük. Rajtunk kívül csupán egyvalaki örvendezett a helyszínen: Jakov Matosics. A horvátok sportdiplomatája a másfél mázsájához képest meglehetősen légiesen foxtrottozott a medence végében, miközben a fülére szorított mobiltelefonba ordította a végeredményt, ami azt jelentette, hogy az európai második horvátokat az egyik kvalifikációs hely megkaparintása által magunkkal vittük az olimpiára.

Egyébiránt a mámor csupán a játékosok részéről volt teljes: Kemény a duda felharsanása előtt néhány pillanattal megkérte az övéit, hogy kivételesen ne dobják be - a szertartás ezen részét halasszák el egy évvel.

Merthogy nem lehet kétszer ugyanabba.

Jellemző módon a záróbuliról hamar eloldalogtak a többiek, csak a magyarok mulattak, ők viszont megadták a módját. Jófajta hűtött söröktől feldobva megtáncoltatták az útjukba akadt összes helybéli hölgyeményt, még Pavlik doktor is meglepő intenzitással ropta - egyedül a latin vért hajtó kubai delegátus, Martínez tudott velük (tánc)lépést tartani.

Zárásként az épp leszerelő zenekar figyelmének lankadását kihasználva, Kósz a mikrofonhoz ugrott, és röpke szurkolói felelgetősbe keveredve társaival arra jutott, hogy a "Ki a legjobb?" kérdésre csak egyetlen válasz lehet: "Magyarok!"

Zoli másnap még kapott egy gyönyörű ajándékot: a reptérre buszozván a csapat úgy döntött, kisorsolja az elsőségért járó trófeát, és hogy, hogy nem, a 13 számot és a kapitány nevét rejtő cédulák közül az 1-es maradt utoljára a baseball-sapkában. Alkalmasint Fortuna is látta a döntőt.

A múlt kudarcai által "látens" pesszimistává tett kapus amúgy néhány héttel később egy gyengébb pillanatában azt találta mondani, hogy "a magam öreg fejével néha úgy gondolom, szívesen elcserélném az egyik aranyat a jövő évire. Mert szép, szép, hogy győztünk, csak. Csak annyi minden történt már velem, velünk a múltban, hogy néha azt hiszem, képtelenség megcsinálni ezt a sorozatot. Hogy jó volna már azt, azt az igazit a zsebünkben tudni!"

És ha még sejtette volna, mi mindenen megy keresztül addig.

"Sztrájkolni úgysem fogunk"

Túlzás lenne azt állítani, hogy a szédületes eredménysorral hülyére keresték volna magukat a bajnokok. Csurrant valami az ISM-től, a Zwack Rt.-től, ám a szövetség - bár a büdzséje kezdett összeállni - képtelen volt a jelképesnél többet kisajtolni magából. Fejenként százezer forint jutott a világ legjobbjainak, Kemény pedig hiába célozgatott arra, hogy ha az idén nem megy, talán a jövő évi költségvetésből kellene kihasítani valamennyit - süket fülekre talált. Ezek után csupán magában zsörtölődhetett egy sort, hogy a véletlenségből kezébe került prémiumlistáról kiderült: a szövetség főtitkára ugyanannyit vehetett fel a két aranyéremért, mint mondjuk Kósz Zoltán.

Akinek ekkoriban - persze, csak viccesen - kétnaponta tették fel a kérdést a többiek: "Mondd, Zoli, meddig játszunk még ingyen?" A csapatkapitány bölcsen mosolygott, hiszen azzal tisztában voltak mindannyian, hogy nem a pénz motiválja őket. "Igaz, azzal is tisztában vagyunk, külföldön mennyit kapnánk ugyanezért, továbbá hogy idehaza más, jóval szerényebb eredményeket elérő sportolók mekkora summákat vesznek fel, azaz megesik, hogy morgolódunk. Ez az őrlődés ugyan elviszi a hasznos energiáink egy részét, eltereli a figyelmünket az építő gondolatokról, de csupán ideig-óráig. Aztán beletörődünk. Sztrájkolni úgysem fogunk, egyébként pedig bármikor vissza lehet gondolni arra, hogy nyertünk. A győzelmek emléke sok mindent képes feledtetni."

No és a klubokban kapott havi apanázsok is. Elsősorban a külföldön játszók esetében. Akadt belőlük jó néhány: minthogy az eredeti tervvel ellentétben a hatalomváltás örvében a szövetség költségvetéséből eltűnt az ászok itthon tartására elkülönítendő ötvenmilliós tétel, a Ő98 őszén megkezdődő visszaáramlás helyett sosem látott kiáramlás zajlott. A tizenöt Európa-bajnokból immáron nyolc kereste a kenyerét külföldön.

Fals drámai párhuzam lenne azt állítani, hogy a játékosok hazacsábításának avagy itthontartásának meghiúsulása miatt történt kis híján jóvátehetetlen tragédia januárban.

Viszont tény: nyolc nap leforgása alatt majdnem centerek nélkül maradt a világverő alakulat.

Találkozás a vadkanokkal

Nagykanizsa után nem sokkal, a 192-es kilométerkőnél Varga Zsolt egy szembejövő kocsi miatt visszakapcsolt országúti fényre. Nem ment gyorsan a Zágrábban légióskodó balkezes, sőt. A százharmincas tempó ahhoz képest öregurasnak számított, ahogy egyébként közlekedni szokott (diszkréciós okokból nem ismertetjük azon csúcsdöntéseket, amelyeket a horvát autópálya egyik nem használt fizetőkapujánál, a néhány méter széles nyílásnál szokott megejteni).

A kocsi elhaladt mellette, ő pedig felkattintotta a reflektort. Kicsit fáradt volt a bajnoki után, ám isteni szerencsére észrevette, hogy az úton, közvetlenül előtte épp egy vaddisznócsalád trappol keresztül. Beletaposott a fékbe, őrült csikorgás, aztán egy iszonyatos csattanás.

A jó öreg BMW stabilitása sokat segített abban, hogy sértetlenül szállhatott ki a volán mögül. Bár az öngyújtó nem árasztott túl nagy fényt, a látvány iszonyatos volt: ripityára tört fényszórók, hűtő, rajta a szerencsétlen koca belei, a félbe hasított test másik része az úton feküdt.

És akkor a töksötét puszta kellős közepén hirtelen megszólalt mögötte egy hang.

Egy pillanatra megdermedt, azt hitte, valami merénylet készül, annyira valószínűtlennek tetszett az, hogy itt rajta kívül még megfordulhat emberfia.

Mígnem kiderült, egy közeli falu tökrészeg honpolgára dülöngélt hazafelé. Zsolt az ő társaságában telefonált a feleségének, a rendőröknek és az autómentőknek - miközben az ipsének hasztalan próbálta elmagyarázni, mi is az a vízilabdázás.

Varga tehát megúszta.

A rákövetkező héten a Jug Dubrovnikkal vívtak nagyrangadót otthon, a Mladost-uszodában. A délieknél játszó Molnár Tamással ilyenkor rendre elmentek délután egy kávéra, a doktor azonban most rátelefonált: "Ne haragudj, nem megy, aludnom kell, különben nem tudok hazavezetni."

A mérkőzést követően elköszöntek egymástól, Molnár pedig egy, a klubja által bérelt Opellel elindult Szegedre. A Dunáig "csont nélkül" eljutott. Baját követően azonban úrrá lett rajta a fáradtság. De azt gondolta, kibírja hazáig pihenés nélkül is.

Aztán egyszercsak azon kapta magát, hogy az út bal oldalán száguld, őrült tempóban.

Az eszmélés hirtelenségével a kormányon is rántott egyet, jóllehet nem jöttek szemben vele - százötvennél azonban az autó egy hirtelen irányváltásnál hajlamos önálló életre kelni. Most sem történt másképp.

Az Opel menthetetlenül megindult az útszéli árok felé, amelynek pereme magasabban volt a betonnál, így dobott rajta egy hatalmasat - és a kocsi, mintha csak egy hollywoodi kaszkadőrbemutató kelléke volna, megpördült a levegőben.

Szerencsére, csak egyet fordult, és épp a talpára érkezett vissza, irdatlan csattanással. A "Papesz" becenévre hallgató center csak most kezdett ráébredni, mi is zajlik körülötte. A szántóföld közepén ült, egy totálkárosra tört autóban, miközben a hiányzó hátsó ablakon lassan ömlött a nyakába a jéghideg sár.

Kellett néhány pillanat, amíg felmérte a helyzetet. Szörnyen festett ő is (a haja tele földdel), a kocsija (körülbelül húsz centi hiányzott a végéből) is.

Neki nem lett baja. Megmentette az öv.

Meg valaki más.

Miután egy arrajáró autós mobilján segítséget hívott, az út szélén, a koromsötét éjben álldogálván, eltöprengett egy kicsit: "Arra jutottam, hogy nyernünk kell az olimpián. Hogy a Jóistennek nyilván tervei vannak velem, azért nem hagyta, hogy bajom essék.

Csurka Gergely, A színes Sport 2000.10.14.