Akár megkülönböztetett figyelem is övezhetné a férfibajnokság szombati nyitányát, de gyanítható: nem indul népvándorlás az uszodák felé. Holott az olimpiai bajnoki címet követően várható volna, hogy a sportág népszerűsége a lelátók telítettségén is meglátszódjék, úgy azonban nehéz behozni a szurkolókat, hogy világklasszisaink túlnyomó többsége már átlépte az országhatárt.

A tizenhárom aranyérmes közül kilencen játszanak külföldön, hatan Olaszországban, ketten Jugoszláviában, egy pólós pedig Horvátországban szerepel - csupán az FTC-Thomas Jeans két kulcsemberét, Kósz Zoltánt és Székely Bulcsút, a BVSC-Brendon kapusát, Szécsi Zoltánt, valamint a "nemzet svédcsavaróját", a Vasas-Plaket csapatkapitányát, Vári Attilát csodálhatjuk továbbra is a hazai medencékben.

Ők tartják a frontot, ennek ellenére nyilvánvaló: a színvonalcsökkenést aligha gátolhatják meg. Különösen azért, mert a bajnokokon kívül egy sor remek képességű pólós rajzott ki a világ négy sarkába. Ahhoz képest, hogy 1996-ban az egy Tóth Imrén kívül mindenki itthon vízilabdázott (igaz, dr. Horkai György idejekorán leszögezte: ha valaki kimegy, lemondhat a válogatottságról), most 35 játékos alkotja a kis honunkban láthatatlan légiót (legalábbis a szövetségnek az idén kiadott játékengedélyekről készült listája és az emlékezet e majdŐ háromcsapatnyi játékosról tud).

Egy biztos: amíg az előző olimpiai ciklusban a klubok valósággal duzzadtak az erőtől - 1994-ben az UTE BEK-et nyert, 1995-ben és 1996-ban mindhárom európai kupa döntőjében szerepelt magyar együttes, ez a produkció még egyetlen más nációnak sem sikerült, nemhogy kétszer, egyszer sem -, addig az 1997 óta tartó folyamatos kirajzás erre az esztendőre azt eredményezte, hogy nyolc év után először finalista nélkül zártuk a nemzetközi idényt.

És mi tagadás, idén, ha lehet, még kevesebb esély van arra, hogy valamelyik csapatunk serlegközelbe lopja magát. Nem utolsósorban azért, mert az ellenfelek többségét épp a tőlünk importált ászok erősítik. Akiknek elmondásából tudjuk: szinte kizárható, hogy magyar együttesben lássuk őket viszont. "Nem kizárólag a magasabb fizetés miatt. Kint rászoksz az itthoninál jóval magasabb életnívóra, az itthonitól teljesen különböző közhangulatra" - mondta már évekkel ezelőtt Benedek Tibor. Az őt követő ifjak valami hasonlót visszhangoznak: nem kell folyvást a napi gondok miatt gyötrődni, kint valódi profinak érezheti magát az ember. A három éve Itáliába szerződött Kásás Tamás például bevallotta, imádja a nyarakat itthon, a válogatott körében tölteni, de midőn visszatér Nápolyba, úgy érzi magát, mint a kalitkából kirepült madár - azaz őt hét lóval sem lehetne hazavontatni.

Ha csak végigfutunk a listán, látjuk, hogy a sydneyi hősök mellett nem csupán olyanok játszanak kint, akik karrierjük végén egy kis extra pénzkeresetre vágynak (kvalitásaikkal persze csak javítanák a honi összképet), de számos, 25-ön inneni tehetség is. A Kásás-féle junior "Dream Team" centere, Regős Áron, aztán az eggyel fiatalabb korosztály, a junior-világbajnokságon ezüstig jutó Binder Szabolcs, Kiss Csaba, ifj. Császár György és Lontay Dániel (utóbbi kettőt amerikai egyetemi tanulmányai miatt kell nélkülöznünk), de ha egy vezetőedző szabadon választhatna a válogatottnak csupán a környékére, vagy még oda sem kerülő pólósok között, aligha habozna leigazolni a Fradival bajnokságot nyerő kőkemény bekket, Balogh Gábort, az UTE 1997-es és 1999-es LEN-kupa-sikerében oroszlánrészt vállaló kapust, Németh II Zsoltot, vagy éppen a kellő edzettséggel a háta mögött meccseket eldönteni képes Tóth II Lászlót.

És akkor még a trénerekről nem is beszéltünk. Tucatnyi magyar mester folytatja az ősök hagyományát, azaz tanítja a világot vízipólózni (ne feledjük, az olaszoktól a spanyolokon és a kubaiakon át az ausztrálokig bezárólag egy-egy honfitársunk megjelenéséig csupán vegetált a sportág). Nem csoda, elvégre országhatárainkon túl minden pénzt megadnak azokért, akik hazánkban pallérozódtak. Annál jobban ugyanis sehol sem tanítják meg az embert vízilabdázni, mint nálunk, avagy bárhonnan térjenek is vissza pólósaink, egyre csak azt mondogatják: "Hihetetlen, milyen képzetlen a nagy átlag!" Avagy nálunk még egy OB I-es gárda cserejátékosa is többet tud, mint teszem azt bármelyik, a válogatottba be nem került, de az élklubokban frontembernek számító helybéli.

Azt pedig felesleges ecsetelni, mekkora különbségek vannak a jövedelmek között: míg nálunk egy szakosztálynak a gatyát le kell izzadnia magáról, hogy kigazdálkodja a sztárnak szánt négy-nyolcmillió forintos gázsit, addig az olimpiai bajnokságot nyert gárda kulcsembereinek tőlünk délre gond nélkül átutalnak évi húszmilliót (minimum). De idézhetnénk az idei BL-szerepléshez új pólósokat kereső Wiesner Tamást is, aki júliusban nem győzött csattogni: "Nem igaz, hogy itthon közepes tudásúnak számító állóbekkeket sem tudunk idehozni, mert őket is simán elviszik a külföldiek!"

A folyamat összességében riasztónak is hathat, elvégre itt - ellentétben a futballal - nem azért vesznek hosszú út porából köpönyeget a játékosok, mert itthon nem fejlődhetnek (sőt, szavakkal alighanem leírhatatlan, milyen szívonalú vízilabdát láthatnánk, ha mindenki maradna), hanem mert a klubok még a kiemelkedőnek sem mondható fizetésekkel sem tudnak versenyezni. És ha arra gondolunk, hogy az 1986-től 1992-ig tartó iszonyatosan mély hullámvölgy okait többen az 1984-es olimpiát követő kivándorlásban látják (Rusorán Péter szövetségi kapitány elérte, kárpótlásként Los Angelesért engedjék ki a válogatott tagjait), akkor akár el is szomorodhatnánk.

Ám ez a sydneyi arany fényében furán venné ki magát, arról nem is beszélve, hogy a magyar vízilabda utolérhetetlen eredménysora mellett még egyvalamiről híres: nem kerülhet olyan nehéz helyzetbe, amelyből ne lelné meg a kiutat.

(csurka g.), A színes Sport 2000.10.19.