Az Európai Nemzetek Ligája A-csoportjának rajtján öt-öt ponttal kezdett a firenzei kontinensviadal két legjobbja, a magyar és a horvát válogatott, mintegy igazolva, ők a legesélyesebbek arra, hogy a kvartettből bejussanak az egyelőre bizonytalan idejű négyes döntőbe.

Splitben a mieink és a hazaiak is legyőzték az olimpiai címvédő spanyol együttest, valamint a Bottlik László irányította szlovák gárdát. A Simpa-kupát végül -- jobb gólarányuknak köszönhetően -- Neven Kovacsevic tanítványai zsebelték be, lévén, hogy 7--7-es döntetlent szenvedtek ki ellenünk.

Az Eb-döntő visszavágóján a második negyedtől a Székely Bulcsú vezérelte magyar csapat irányított. Az emberelőnyöket ugyan sorra elpuskázták a mieink (a tízből az egyetlen Vári-találat jelentette a kivételt, ami valljuk be, nem túl jó arány), miközben teljes létszámban brillíroztak legjobbjaink. A hat akciógól önmagáért beszél, és ha látták volna, hogy milyen szépek voltak...

Hátul sem volt különösebb probléma, Szécsivel és a kiváló teljesítményt nyújtó Steinmetz Barnával (ahogy egymás után négyszer szerelte a horvátok centerét...) az élen biztos lábakon állt a védelem. Az utolsó negyedben azonban jött a horvátok fenegyereke, Dubravko Simenc, aki két góljával ikszre mentette a találkozót, noha meg volt a lehetőségünk arra, hogy ne így legyen. Ám a sorsdöntő pillanatokban Benedek keze, illetve Kásás lövése után a kapufa is megremegett -- mégis be kellett érnünk a második hellyel.

Sebaj, inkább most jöjjenek elő a hibák, mintsem az év legfontosabb eseményén, az olimpián. Egyébként is, az, hogy nincs még csúcsformában a kétség kívül sokra hivatott csapat, ne csodálkozzunk, a megannyi kemény edzés után ez még joggal várat magára.

-- Nem bosszankodom amiatt, hogy nem játszottak csúcsformában a fiúk, hiszen ez még korai volna. Jó lett volna nyerni, a közelében is voltunk, ám az meglátszott, hogy mi még csak az első meccseinket játszottuk, szemben a horvátokkal, akik a hetedik-nyolcadik mérkőzésüket vívták. Folytatjuk a munkát, és tudjuk, lesz ez még ennél jobb is -- újságolta dr. Kemény Dénes szövetségi kapitány hazafelé menet félúton, a Zágráb--Budapest járatra várva.

Sok pihenője nincs az együttesnek, hiszen szerdától a hazai közönség előtt kell bizonyítania. Az Unicum-kupán -- ahogy félig-meddig Splitben is tette -- tovább kísérletezhet a kapitány, keresheti a legjobb felállást, a legmegfelelőbb embereket. A horvátok (ki tudja, hogy?) mind a tizenkilenc játékosukat szerepeltették a tornán, ennek fejében mi sem szeretnénk lejebb adni otthon, lévén a válogatott keret nálunk is tizenkilenc főből áll.

-- A csapatépítés szempontjából némileg segített nekem ez a három nap, noha még semmi nem dőlt el -- mondta Kemény doktor, aki külön hangsúlyozta: -- Félre vannak tájékoztatva azok, akik azt mondják, hogy Sydneyben csak oda kell tenni a nyakunkat, és ráakasztják az aranyérmeket. Itt vannak például a horvátok, biztosak lehetünk benne, hogy nem adják olcsón a bőrüket, ha egyáltalán odaadják. És rajtuk kívül még három-négy ilyen csapat van, úgyhogy harcolni kell.

Egyébiránt a spliti rendezés hagy némi kivánnivalót maga után, nem bosszankodtak tehát a fiúk, hogy hazatérhettek. Különösen a nyitott medence hőfokára panaszkodott mindenki (még a horvát játékosok is!), amely az ideális 27 foknál hattal volt hűvösebb. "Ilyen jégveremet?" -- hüledezett válogatottunk balkezese, Kiss Gergő, aki szerencsére megúszta betegség nélkül a három napot. Nem úgy a világ legjobbjának tartott Kásás Tamás, aki megfázott, illetve kapusunk, Kósz Zoltán, akinek a térdei nem bírták a kiképzést. Reméljük, hogy hamar rendbe jönnek, és a Margitszigeten -- csakúgy, mint egy évvel ezelőtt -- főszerepet vállalnak majd a közönség kiszolgálásában. Mert hogy ez a csapat kiszolgálja a publikumot, afelől senkinek ne legyen kétsége.

Amler Zoltán, Nemzeti Sport 2000. július 18.