Az olimpiai előtti felmérések alapján a magyar embereket a vízilabda-válogatott szereplése érdekelte leginkább a Sydneyben helyet kapott sportágak közül. Nagy volt a várakozás Kemény Dénes együttesével szemben, amely végül nem okozott csalódást. Mi több, óriási boldogságban úszott az ország az oroszok elleni káprázatos finálé után, hiszen 24 éve vártunk az újabb csapataranyéremre.

Az ország szereti a pólót, a magáénak érzi -- ez az általános vélekedés. A szokásos nyári válogatott torna, a margitszigeti Unicum-kupa telt házas közönsége évről évre erősíti az emberben ezt a nézetet.

Aztán ősszel elkezdődik a férfibajnokság, és 100 néző itt, 100 néző ott (eláruljuk, csak azért írnak a lapok 100-at, mert mondjuk a 48 felettébb furcsának tűnne). Szóval a hétköznapi bajnokikon majdnem üresek a lelátók. A fontosabb rangadókon összejönnek úgy 400-an (367-en), a bajnoki döntőkön viszont újra megtelnek az uszodák. Nagy átlagban azonban az érdektelenség a jellemző.

Miért?

Most akkor érdekli az embereket a vízilabda, vagy sem?

Gerendás György, a BVSC edzője: "Igen. Igaz ugyan, hogy csak a nagy rangadókon és a bajnoki hajrában van sok szurkoló, de egyértelmű igen a válaszom. Tudjuk azonban, hogy változtatni kell, el kell adni a sportágat. A helyzet nem rossz, a jó szelet ki kell használni, egy jó rendszert kell kialakítani, a vidéki bázisokat megerősíteni."

Külföldre mennek a klasszisok

A jó rendszer egyik terve lehetne az értékek itthon tartása. Mert a legjobbak --tisztelet a kivételnek -- mihamarabb külföldre igyekeznek. Ha négy évet visszamegyünk az időben, amikor a válogatott pólósok egytől egyig itthon fitogtatták az erejüket, sok szépre emlékezhetünk. Óriási csatákat láttunk a bajnoki találkozókon, és vevő volt rájuk a nép.

Hogy miért nem tartják itthon ezeket a játékosokat a klubok?

Elsősorban a pénz az oka. Egész egyszerűen egyik csapattól sem várható el, hogy tartani tudja a lépést a sokkal jobb feltételeket kínáló olasz vagy horvát él-, de még a középcsapatokkal sem. Hiába próbálta meg az idén visszacsábítani nem egy hazai együttes a kinti sztárjátékosokat, azok bolondok lettek volna otthagyni a jólétet. Miért ne teremtenék meg az egzisztenciájukat ott, ahol megtehetik. Az más kérdés, hogy szívük szerint mindannyian jönnének.

Godova Gábor, az UTE edzője: "Az uszodában úgy mondjuk, Budapest elszívja a vidéki tehetségeket, a külföld pedig a budapestieket. Másként fogalmazva, mi vagyunk Nyugat-Európa utánpótlásbázisa. Rossz ez a rendszer, mindössze a piramis csúcsán állók élnek jól benne. Ideig-óráig tartható ez az állapot, ám előbb-utóbb oda jutunk, hogy a fiataloknak nem lesz kitől tanulniuk."

Visszaesés a nemzetközi porondon

Azzal, hogy hemzsegnek a rivális külföldi egyesületek a magyar légiósoktól (a felmérések szerint több mint harmincan játszanak külhonban), az európai kupákban is visszaüt a hazai élcsapatokra. A nagy Újpest 1994-ben Európa legjobbja lett. Akkor még itthon voltak a legjobbak. Rá egy évre is három együttesünk játszott kupadöntőt, sőt 12 hónap múlva megismétlődött ugyanez. Sporttörténelmet írtak azok a csapatok. Aztán szállingóztak kifelé a legjobbak, s elérkeztünk a tavalyi idényhez, amikor már senkinek sem sikerült a döntőbe jutnia. A Honvédot például a KEK elődöntőjének visszavágóján a Florentia úgy ütötte el a továbbjutástól, hogy az olaszok sikerében -- kinek másnak? -- Fodor Rajmundnak (azóta már olimpiai bajnok!) volt a legnagyobb szerepe, a maga három góljával és nagyszerű játékával. De említhetjük a LEN-kupát nyerő Jug Dubrovnikot is, amely Molnár Tamás (ő is a csúcsra ért Sydneyben) vezérletével diadalmaskodott, vagy a Becsejt, amely két magyarral, Vincze Balázzsal és Tóth Lászlóval, valamint Kásás Zoltán révén magyar edzővel nyerte meg a Bajnokok Ligáját.

Kovács István, a Honvéd edzője: "Nincs erkölcsi alapunk arra, hogy gátoljuk a jobb lét felé igyekvő játékosokat. Ezért azokban kell bíznunk akik, itthon vannak, és akik szintén jó játékosok. Nekik az európai kupákban kiváló alkalom nyílik a bizonyításra, kérdés, hogy élnek-e vele. Nem tudunk versenyezni a tehetős klubokkal, de nem adjuk fel, s bízom benne, hogy újra lesznek nagy sikereink."

Nyáron kellene bajnokit játszani?

Vidék. Az egyik sarkalatos pont. Utoljára, 1996-ban a Szeged vitézkedett az európai porondon, A LEN-kupában a döntőig jutott. Azóta a sportág legmagasabb osztályában a fővárosi csapatok az egyeduralkodók. Nem véletlenül vélekednek sokan úgy, hogy óriási lépés lenne, ha a vidéki bázisok megerősödnének a kosárlabda és a kézilabda mintájára, és a nagyvárosokban erős, meghatározó csapatok jönnének létre. A lokálpatrióták ezrei mennének, ha lenne hova. Mert hol játsszák vidéken a csapatok a meccseiketű Sátorban. Ahová, ha akarna sem férne be 200--300 embernél több.

Ezzel ki is lyukadtunk a létesítménykérdéshez, vagy másként fogalmazva, ennek a csodás játéknak a körülményeihez. Egy elképzelés szerint nyáron kellene rendezni az országos bajnokságokat, kisebb, nyitott uszodákban, olyanokban, amelyek szinte mindenhol megtalálhatóak -- Magyarországon is. Egyesek régóta harcolnak azért, hogy a nemzetközi versenynaptár átalakuljon, a világversenyek kerüljenek az őszi--téli időre (a telt ház akkor is garantálható), s így a bajnokságokat nyáron rendeznék.

Amíg ez megvalósul (megvalósul?), addig is érdemes bajnoki meccsre járni, ez bátran állítható. Most pedig különösen, hiszen négy olimpiai bajnokot, Kószt, Székelyt, Szécsit és Várit hétről hétre meg lehet csodálni. Nemcsak a nevüket a márványtáblán, hanem a játékukat az uszodában. Ki tudja, meddig?

Nemzeti Sport, 2000.10.20.