A sport néha a legképtelenebb összefüggéseket produkálja. Most csak egyet említek hősünk ürügyén, és mindjárt azt is beismerem, elfogult vagyok iránta. Az alábbiakból remélhetően kiderül, miért.

Sydneyből hazatérőben az olimpiai aranygép Bangkokban szállt le üzemanyagért - majd újabb tízórás útra indult, Budapest felé. Kemény Dénessel és Kásás Zoltánnal beszélgettünk, és egy furcsa, Sydney, Tatabánya kapcsolatot érintettünk. Nevezetesen, hogy az olimpiai vízilabdasikereknek - nem csak a férfiak tekintetében - tagadhatatlan és érdekes tatabányai vonatkozásai akadnak.

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az OB I legjobb vidéki együttesében játszott Goór "Illés" mester irányításával Kemény Dénes, olimpiai bajnok csapatunk szövetségi kapitánya, azután egyik segítője-barátja (Kásás Tamás édesapja), Kásás Zoltán, valamint az olimpiák történetének első női bajnokságán diadalmaskodó ausztrál válogatott szakvezetője, Görgényi István is.

Göresszel a tatabányai sikereredőkről már nem tudtam szót váltani Ausztráliában, de most itthon a napokban igen. Látogatóba érkezett haza, mert a lánya, Kinga jóvoltából nagyapai örömök elé néz. A magyar-ausztrál aranyműves rá jellemzően nem verte nagydobra itthoni tartózkodását, szerényen, csendben, majdhogynem vízilabdamentesen töltötte napjait.

- Mind a hárman Tatabányán fejeztük be játékos-pályafutásunkat, és nem voltunk már fiatalok - emlékezett vissza a tatabányai évekre Görgényi. - A bánya virágzott, a sport nemkülönben, Gál, majd Fekete igazgatónak és Schalkhammer Antalnak, a hajdani kézilabdázónak köszönhetően. Ideális vízilabdaműhelyt építettünk ki, felhőtlenül élveztük a játékot, a sport örömeit és a sikereket. Azok az évek, élmények feledtettek mindhármunkkal egy bizonyos be nem teljesültséget. Úgy értem, eljutottunk ugyan a sokszoros válogatottságig, világ- és Európa-bajnoki sikerekig, mégis, különféle okokból, egyikünk sem érte el játékospályáján azt a zenitet, ami a képessége, a tehetsége alapján elvárható lett volna.

- A világ leggyorsabb hátvédje volt, remek indító, észjátékos, irányítónak sem akármilyen. És mégsem jutott el a montreali, sőt, a moszkvai olimpiára sem.

- Klasszisok sorára épült a csapat, nem volt könnyű bekerülni. Ráadásul, mint ilyen esetekben gyakran történik, a csapaton belüli kapcsolatok is közrejátszanak. Kizárólag a teljesítményben hittem, és reméltem, beválogatnak. Hiányzott belőlem - nevezzük így - a szociális ügyeskedés képessége, meg az elveim ellen is lett volna. Talán túl sokat moralizáltam, bár nem kívánok sem Dénes, sem Zoli nevében véleményt nyilvánítani, gyanítom, hasonló okok játszottak közre az ő pályafutásuk mérséklésében is.

- Újszerű edzésmódszerekkel és felfogásban kezdte edzői pályáját nyolcvannégyben. Két év alatt bajnokcsapatot faragott az Újpesti Dózsából, majd korszerű elképzelésekkel új együttes formálásába kezdett. Kilencvenben már készen állt egy újabb ütőképes fiatal lila-fehér gárda - amely később sikert sikerre halmozott utódjának kezei alatt -, mégis külföldre távozott, Nizzában folytatta az edzősködést.

- Eredetileg nem szándékoztam külföldön dolgozni. De, mint említettem, nem tudtam elfogadtatni magam a szövetségben meghatározó szerepet játszó szakmai-személyi körökkel. Az volt a vágyam, az álmom, hogy szövetségi kapitány legyek, ezért képeztem magam, és dolgoztam megszállottként. Amikor rádöbbentem, hogy az elveim, a naivitásom miatt ez az út számomra nem nyílik meg, akkor döntöttem a nemzetközi lehetőségek, a kihívás mellett.

- Atlanta után, igaz, akkor már Ausztráliában dolgozott, ismét kész volt a hazatérésre, ám ha helyesen idézzük fel a szövetség elnökségének kapitányszavazását, egyetlen ponttal Kemény Dénes mögé szorult.

- Ez már egy másik elnökség, másik történet, lényegében más főszereplőkkel. A döntés semmiféle rossz érzést nem keltett bennem, már csak Dénes miatt sem.

- Felvetődik még egy sajátságos körülmény. Görgényi István nem csak vízilabdaedző. Képzettsége révén jogi doktor, szociálpszichológus, író, újságíró. Itt a piros, hol a piros című műve 1986-ban jelent meg. Rendszeresen publikált az ÉS-ben, egyéb heti és havi folyóiratokban. Nem hiányzik ez? Nincs íráskényszere?

- A külföldi edzősködés kivételes szellemi haszonnal is járt. Nem csupán szakmai, edzői szempontból. Nizzában korábban nem is remélt eredményeket értünk el a klubbal, szabadidőmben viszont megtanultam franciául, kutatásokat végezhettem, művelhettem magam. Ausztráliában az angolt sajátítottam el. Eredetiben olvashattam értékes szakkönyveket, kitárult előttem a világ. Az íráskényszer? Ma is él. Egy nagyobb lélegzetű szociálpszichológiai könyvön dolgozom, amelyben a vízilabdázás mellett számos egyéb csapatsportágban nyert tapasztalatot is felhasználok. Ha minden jól halad, másfél, két év múlva jelenik meg.

- Magyarul?

- Angolul.

- Az ausztrálok számára az egyik legkellemesebb meglepetést okozták aranyérmükkel a leányai. Leülepedtek azóta a tanulságok? Minek köszönhetőek a sporttörténeti jelentőségű olimpiai aranyak?

- Hiszek a hosszú távú, rendszeres munkában, mint törvényszerű folyamatban, amelynek teljesítményben mérhető állomásai vannak. Ilyen fontos állomás volt Sydney a csapat fejlesztésében. Az együttes még nem ért ugyan fel képessége csúcsára, sok még a tanulni-fejleszteni való, de a tapasztalatok meggyőztek arról, hogy helyes úton járunk. Két mérkőzést is az utolsó másodpercekben nyertünk meg. Ez nem a véletlen műve, hanem annak a tartásnak köszönhető, amely jellemzi az együttest. A húszas keret végül a szabályok szerint tizenhármasra csökkent. Akik kiestek, azok is végig segítettek, edzőpartnerként, szervezőként. Ez is sokat mond a közösségi szellemről. És a tomboló közönség szintén meghatározó tényezője volt a sikernek, ehhez sem férhet kétség.

- Meglepődve hallottam, hogy minden ellenkező várakozással szemben, a szerződését csak nem sokkal a hazaindulása előtt írhatta alá kétezernégy december végéig. Nem örültek az olimpiai elsőségnek? Nem méltányolták a sikerét?

- Érdekes ez. És nem egyértelmű. Rengeteg dicsérő, gratuláló levelet kaptam. Az egyik például David Parkintól. Ő olyan élő legenda a hallatlanul népszerű ausztrálfutballban, tehát nem labdarúgásban, mint itthon Puskás vagy Hidegkuti. Parkin azt írta, a döntőnk élete legizgalmasabb sportélménye volt, a befejezés pedig taktikai-technikai mestermű. Ez a "mestermű" osztatlan elismerést arathatott az Ausztrál Olimpiai Bizottságban, az Ausztrál Sportintézetben és másutt is, a vízilabda-szövetségben azonban már nem minden megfontolás és fenntartás nélkül. Ott ugyanis a férfiszakág érdekei is megjelennek a feladatok között, márpedig az ő szereplésük közel sem volt a miénkhez hasonlóan sikeres. Mások az érdekviszonyok. A hónapokig tartó halasztás nem tett jót. Egyfelől nem folytatódott a szakmai munka, másrészt olyan fontos szponzoroktól is elestünk, akik az akkori lelkesedés hatására készek lettek volna a hónunk alá nyúlni. Az Ausztrál Sportintézet, nyomban a játékok után, meghosszabbította volna velem a szerződést, de működési szabályzata szerint ezt csak az illetékes szövetség hozzájárulásával teheti. Végezetül minden rendeződött, és úgy vélem, akárcsak eddig, ezután is kifogástalan körülményekre számíthatok. Viszont tény, hogy a férfiválogatott edzői kérdése még mindig a levegőben lóg.

- Az olimpiai dicsőség, közhelyszerűen fogalmazva, nyilván sok mindenért kárpótolta, nem beszélhetünk már a beteljesülés hiányának érzetéről. Mit tervez? S azokban a tervekben találhatók-e magyar változatok?

- Jól érzem magam Ausztráliában, bíznak bennem, megbecsülnek. Folytatom tehát a munkámat, elkezdjük hamarosan a felkészülést az idei év legnagyobb eseményére, a Japánban sorra kerülő világbajnokságra. Ettől eltekintve a gondolkodásom, a felfogásom, a szívem magyar, és az is marad. Ha bármikor úgy érzem, szükség van rám itthon, és megfelelő biztosítékokat is találok az elképzeléseim megvalósítására, számíthat rám itthon a sportág.

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.01.13.