Megszállott volt - nem ismert lehetetlent. Lelki és fizikai értelemben is csodálatra méltó erővel ajándékozta meg a sors, ami rendkívüli olvasottsága révén kifinomult intelligenciával párosult. Élete tele volt konfliktusokkal, ám mégis mindvégig rendíthetetlen és kiegyensúlyozott maradt, szilárdan hitt ugyanis abban, amit helyesnek ítélt, és eltökélt igazságérzetével képes volt elvei, meggyőződése mellett kitartani akkor is, amikor ez elkerülhetetlenül a hátrányára szolgált.

Vértesy (Wrabel) József, a magyar vízilabdázás kimagasló óriása száz esztendővel ezelőtt, 1901. február 19-én született. Érdes, szókimondó modora következtében nem volt igazán kedvence az újságíróknak, így népszerűségében érthetően, bár érdemtelenül, Halassy, Németh, Bródi és a Homonnai testvérek mögé került. Való igaz az is, hogy gyakran és könnyen sértődött meg, olykor éppen a kritikus időkben, ezek következtében azután saját maga elől zárta el a sikerekhez vezető utat. A múltat idéző száraz adatok, statisztikák helyett néhány reá jellemző epizóddal tisztelgünk a nem mindennapos sportember emlékének!

Első olimpiai aranycsapatunk legendás vezére, Komjádi Béla éppen olyan előszeretettel színesítette az edzéseket kiegészítő sporttal a felkészülési időszakban, mint később Vértesy is. Az 1932-es Los Angeles-i olimpiai előkészületek idején a csapat rendszeresen látogatta a Váci utcai "Erdős boksziskolát". A tulaj - jó nevű öklöző maga is - egy alkalommal jól elpáholta a keret legjámborabb tagját, a kis Taricsot, és hiába kérlelték, hagyja már abba, ő csak tovább osztogatta a súlyos pofonokat. Amikor Vértesy következett, az acélizomzatú, kegyetlen kemény pólós ütései kíméletlenül záporoztak a meglepett Erdősre, aki tehetetlenségében jó darabig mindhiába kérlelte "Komjádi verőlegényét", hogy álljon már le.

Az 1925-ös esztendőről viszonylag keveset tudunk, sem olimpiát, sem Eb-t nem rendeztek (az elsőt éppen mi hoztuk tető alá egy évvel később, 1926-ban), holott a sportágnak ez volt az első, erős nemzetközi feltűnést keltő esztendeje. A bajnok FTC egyenesen fantasztikus túrát bonyolított le. A zöld-fehérek legyőzték a német válogatottnak beillő Magdeburgot, később a Bayernt is, majd végigverték a francia klubokat. A gallok nemzeti ünnepén, július 14-én Párizsban a francia válogatott ellen szálltak vízbe. Vértesy káprázatos játékának köszönhetően a "Fradi" már 4-0-ra vezetett a világ legjobbjának tartott Padouval felálló franciák ellen. A játékvezető "észbe kapott", mindent elkövetett a franciák érdekében, fel is hozta őket előbb 4-2-re, majd a végén 5-4-re. Tulajdonképpen a bíró és Vértesy között folyt a mérkőzés, a magyar csodacsatár három gólt lőtt, az elsőt, a harmadikat és az utolsót... A mérkőzésnek sehogyan sem akart vége szakadni. Az időmérők rátettek még három tiszta percet - mindhiába.

A Ferencváros hőseit, élükön Vértesyvel, többezres üdvözlő tömeg várta a Keleti pályaudvaron.

Vértesi "Jozef" részese volt az 1926. évi Eb-aranynak (majd utána Bolognában 1927-ben, Párizsban 1931-ben és Magdeburgban 1934-ben is), remekül játszott szélsőt Los Angelesben a győztes olimpián középcsatárunk, Németh mellett. 1934-ben, pályája csúcsán - felfedezője és mentora, Komjádi Béla 1933 márciusában elhunyt - összeszólalkozott az új vezetőkkel, és nagy megdöbbenésre lemondott a válogatottságról a győztes Eb után. Hiába kérlelték. Remek úszó- és vízilabdaedző lett, fanatikus és elkötelezett, és ezt fenntartás nélkül megkövetelte a tanítványaitól is. Csik Ferenc világklasszis sprinterünket is lényegében ő fedezte fel, készítette fel, juttatta az Eb-dobogó csúcsára, de az olimpiai aranyat 1936-ban Berlinben már nem ő aratta le vele. Így történt később a vízilabda-válogatottal is. Először 1939-ben, majd 1948-ban mondott le az edzői megbízatásról. Akik félre akarták állítani, tudták, miként kell önérzetét akár csak valami aprósággal kikezdeni.

A második világháború után Prágában hirdette a vízilabda igéit, majd remek román válogatottat alakított ki Bukarestben, később itthon Szolnokon és az OSC-vel ért el sikereket.

Az emléksorok írójának a Csepel Autóban volt edzője a hatvanas években. Már pályám alkonyán ért a megtiszteltetés, így sajnos nem sokáig élvezhettem a kemény, embert próbáló, mégis színes Vértesy-iskolát. Sokat tanultam tőle. Nemcsak a vízben, hanem a parton is. A tiszteletet és rajongást például a nyomtatott betű iránt. Könyvtárosként dolgozott, örökkön sietős léptekkel közlekedett, és a hóna alól sohasem hiányzott a könyv. Hithű és alázatos víz- és labdaimádó volt. Szinte élete utolsó percéig. Sohasem felejtem el, súlyos operáció után, sápadtan állított be az öreg Császár uszodába, 1982 nyarán lehetett, túl volt már a nyolcvanon. Korra való tekintet nélkül berángatott bennünket passzolni és egykapuzni a vízbe. Különös egy alkalmi társaságot toborzott, az tény: az aggastyán, ősz hajú mester, a világklasszis bombázó, Faragó Tamás, a játékból kiöregedett újságíró, jómagam és a még tinédzser KSI-s Péter Imre. A víz, a labda, a közös játék vidám, önfeledt varázsa kötött bennünket össze.

Másfél évre rá halt meg. Nekem jutott a szomorú kötelesség, hogy megírjam a nekrológot...

Rendhagyó módon, számunkra, közönséges halandók számára furcsán viselkedett a kórházban halálos ágyán is. Visszautasította a dialízist, mondván, vigyék a gépet fiatalabb betegek segítésére. Tudta, mindnyájan tudtuk - nincs többé visszaút.

- Mi az? Mit csináltok ti itt?! - ripakodott rá fájdalmát cáfoló derűvel a könnyező rokonokra, barátokra. - Képesek vagytok elrontani a kedvemet? Mit siránkoztok?... Tartalmas, csodás és hosszú életet éltem. Ennek örülni kell, nem keseregni rajta. Eljött az idő, mennem kell hamarosan... A látogatásnak vége, menjetek most ti is békével. Nem hallottátok?

Úgy ment el, ahogyan élt. Rendíthetetlen keménységgel, önfegyelemmel, panasz és zokszó nélkül. Az élethez nem ragaszkodott olyan makacsul, mint a játékhoz, a labdához...

Képzeletem túlvilágában a nagy öreg azóta ott fenn, valahol a fehér pólósapkában úszó felhők felett, a végtelen egek üde kék tengerében a vízilabdázás védőszentjeként az angyalokkal is bizonyára egy kapura játszik. És tekintet nélkül a társak fennkölt mivoltára, baromnak titulálja őket, ha netán pontatlanul adják kezére a labdát...

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.02.18.