A "Szóljon hozzá! Az NS vitafórum" legutóbbi írásában a magyar vízilabda helyzetével foglalkoztunk. Mindezek kapcsán sokan küldték el véleményüket faxban vagy e-mailban, illetve telefonáltak szerkesztőségünkbe. Az alábbiakban ezek közül választottuk ki a legérdekesebbeket, szerkesztett, rövidített formában.

Olasz Barbara --mint a legtöbben -- a légiósok hazacsábításában látja a magyar bajnokság színvonal-emelkedését: "Minden hétvégémet, szabadidőmet vízilabdameccsen töltöm. Mélységesen elkeserít hogy a számomra oly kedves vízilabda-válogatott tagjai közül csak néhányukat lehet látni itthon. Nem igazán tudom, mi lenne a megoldás, hogy itthon tartsuk őket, de az biztos, hogy az államnak több pénzzel kellene támogatnia egy ilyen sikeres sportágat. Mert az nem igaz, hogy nincs pénz! Mert arra az átkozott focira mindig van."

B. Szabolcs, budapesti olvasónk derűsen látja a jövőt: "Véleményem szerint -- és ezzel több mint valószín? nagy szentségtörést követek el -- sajnos a póló is olyan sportág, amely lassú halálra van ítélve, csakúgy mint az egyéb magyar sikersportágak, az öttusa, a kajak-kenu vagy éppen a vívás. Ez is egy olyan sport, amelynek nincs igazán marketingértéke, amelynek médiatámogatottsága rendkívül csekély, és amely -- legyünk őszinték -- nem túl népszerű sport Magyarországon és esetleg Horvátországon kívül. Olaszországban jártam, ahol megkérdeztem egy olasz ismerősömet, hogy tud-e róla, hogy mi nyertük idén az olimpiát, és hogy milyen drámai meccset játszottunk velük, de fogalma sem volt az egészről. Majd megrendezzük magunknak az Európa-bajnokságot, kint lesz rengeteg ember, és majd megint elhisszük, hogy sportnagyhatalom vagyunk, csakúgy, mint tettük ezt az öttusa-világbajnokság és Európa-bajnokság idején. Nincs ezzel semmi gond, csak éppen nem kellene megint mindent túlértékelni. De nem kell túl messzire menni: az agyonszapult focit még mindig inkább megnézik az emberek, mint az úgymond világszínvonalú vízilabdát, elég csak megnézni, hányan kíváncsiak egy hazai bajnoki pólómeccsre."

M. F. egri olvasónk a vidéki vízilabda helyzetére tért ki: "Biztos vagyok benne, hogy ha nem szívná fel a főváros a vidéki klubok saját nevelés? kiválóságait, akkor itt Egerben, de szentesen, Szegeden vagy Szolnokon is igen erős csapatok lehetnének. Ez pedig magában hordozná a felemelkedés lehetőségét is, magasabb lenne a színvonal, több lenne a néző, a szponzor, több pénzt lehetne az uszodákra fordítani."

Kovács Ferenc szerint óriási probléma, hogy a pólómeccseket nem nyáron, hanem télen, rossz időben bent rendezik: "Ez tipikus nyári sportág. Kint a szabad ég alatt kellene ?zni, biztosan vevő lenne rá a nép, a szponzor, a televízió, ezt bizonyítják az augusztusi Unicum-kupák is. Ráadásul, ha kint játszanának, akkor sokkal több helyen, akár az ország nyugati felén is rendezhetnének meccseket, mert uszodák igenis vannak, csak meg kell keresni őket. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy a nemzetközi versenynapár behatárolja az itthoni lehetőségeket, mégis el kell gondolkozni a változtatáson."

Ferenczi Ákos két pontban foglalta össze gondolatait: "Az édesapám, Ferenczi László még a hatvanas években játszott (válogatott kapus volt), majd haláláig mint nemzetközi játékvezető, játékvezető-oktatóként tevékenykedett. Így én is az uszodában nőttem fel. Akkoriban a magyar játékosoknak nem volt lehetőségük külföldre szerződni, itthon kellett megélniük. Sokan munka mellett sportoltak, s így értek el kiváló eredményeket. Ma persze más a helyzet, és ezért nem a sportolókat kell hibáztatni. Én úgy gondolom, két dolgot kell megvizsgálni: miért kap csak minimális publicitást a vízilabda a médiában -- itt elsődlegesen a tévére gondolok, több tévés szereplésnél biztos, hogy jóval kedvezőbb szponzori szerződéseket tudnának a csapatok kötni, melyből több pénz jutna a játékosoknak is. Miért kap a magyar vízilabda csak minimális támogatást az államtól -- figyelembe véve, hogy a foci mind klub-, mind válogatottszinten messze van a nemzetközi élvonaltól, érthetetlen, hogy miért akar a kormány foci Eb-t rendezni, több milliárd forintot költve stadionfelújításra, amikor alig van fedett uszoda Magyarországon. A vízilabda és a vízilabdások már sokszor bizonyítottak, de sajnos ez is kevés az állami vezetőknek -- persze tudjuk, a "focit szeretjük", na de ennyire?! Másik fontos dolog, hogy a vízilabda-játékosok között szép számmal akadnak orvosok, diplomások. Ez azt bizonyítja, hogy attól, hogy valaki profi sportoló még nem kell analfabétának lennie. Úgy gondolom, ilyen embereket kell példának állítani a gyerekek és a fiatalok elé, és nem azon embereket, akiknek még egy értelmes mondat nem hagyta el a szájukat -- tisztelet a kivételnek."

"Végtelenül büszke vagyok a magyar vízilabda-válogatottra. Az olimpiai ideje alatt végigizgultam valamennyi mérkőzést, úgy izgultam a csapaért, mintha a fiúk a személyes ismerőseim lennének. Megnyerték az olimpiát, és bár a többi arany is gyönyör? volt, mégis ez csillogott a legfényesebben. Aztán egy hónapig ünnepeltük őket, majd a tizenháromból kilencen külföldre mentek. Havi egy-két meccsre elmegyek a barátaimmal, de persze minden más lenne, ha mind a tizenhárom játékos itthon játszana. Úgy látszik, ez már történelmi hagyomány nálunk, magyaroknál, hogy a tehetséges embereket nem tudjuk kellőképpen megbecsülni, így kénytelenek külföldre távozni, és itt beszélhetünk sportól, tudományról, technikáról... Az itthon tartás egyetlen lehetősége szerintem, hogy megfizessük őket! Én a teljesítményarányos bérezésben látom a megoldást. Miért van az, hogy nagyságrendekkel több focista él a sportból, mint vízilabdázó? A pólósok (főleg a friss olimpiai bajnokok) megérdemelnék az átlagon felüli fizetést, míg a focisták zöme a minibmálbért sem. Nem vagyok futballellenes, de ami itthon van, az nem foci. A közelmúltban nyilatkozta Schmitt Pál, hogy ezek a fiúk igazán jó példát mutatnak a fiataloknak, mert amellett, hogy élsportolók, a többség diplomás vagy éppen úton van a diploma felé. Minden szempotból büszkék lehetünk rájuk. Meg kell becsülni őket!" -- írta nekünk H. A. monogramú olvasónk.

Zöldike fantázianévre hallgató olvasónk két mondatba s?rítette véleményét: "Nézzük meg a Fradit: bajnok lett végre, mindenki azt hitte, eljön a kánaán, aztán tessék, balhé balhé hátán, nincs pénz, elment jó néhány pólós, kezdődik minden elölről. Na ez jól mintázza a hazai vízilabda helyzetét."

Fülöp Katalin nev? kedves olvasónk a külföldön játszó magyarokat szeretné itthon látni: "Értük mindenki kimenne az uszodába!" -- mondta határozottan a telefonba. Véleményével mellesleg több tucatnyi hozzászóló kívánságát fogalmazta meg.

Nem félünk a "mumustól"?

A magyar vízilabda helyzetével még az egyetemeken is fogalakoznak. Karacs Andrea idézett nekünk tanulmánymunkájából. A hölgy a vízilabda közgazdasági hátterével foglalkozik, hasonló cím? munkájával tanulmányi versenyeken ért el sikereket.

"Válogatottunk sikerei után már csak ritkán esik szó a régi kudarcokról. Így a pár évvel ezelőtti, sajátos hangulatú magyar--olasz találkozókról is. Pedig ki ne emlékezne az elveszített döntőkre, a szokottnál forróbb hangulatú összecsapásokra. Ahogy akkor hívtuk őket: mumusainkra. Most egy különleges, képzeletbeli magyar--olasz meccset játsszunk! Vízilabda a szárazföldön, azaz a következő sorokban a mérkőzést nem a két válogatott fogja vívni, hanem a két ország vízilabdasportjának gazdasági háttere.

A két fél erőviszonyait hosszasan taglalhatnám. Kezdhetem az utánpótlás-nevelés területi lefedettségével. Itáliát vizsgálva négy nagy térségről kell beszélnem: Genova környéke (külön kiemelve Savonát és Reccót), Nápoly és Róma vonzáskörzete, valamint Szicília szigete, ahonnan Catania és Palermo városa érdemel külön említést. Magyarországra vonatkozóan nem sorolhatok fel nagyobb területeket, hiszen a legnagyobb utánpótlás-nevelő klubok (BVSC, UTE, KSI, Matáv Pólósuli) mindegyike budapesti. Az elmúlt években azokban a vidéki városainkban is visszaesés volt megfigyelhető, ahol az 1980-as években még komoly munka folyt.

Érthető, hogy első osztályú bajnokságunk is Budapest-centrikus, csapataink kétharmada fővárosi. Megdöbbentő továbbá, hogy Nyugat-Magyarországon egyáltalán nem található OB I-ben szereplő klub. A talján első osztályú mérkőzéssorozat ezzel ellentétben az ország egész területére kiterjed, sőt szinte minden városban csak egy csapat található. Mindemellett az együttesek játéktudása sokkal kiegyensúlyozottabb, mint hazánkban.

Meg kell említenem továbbá, hogy -- többszörösen magasabb kereteseti lehetőségekkel -- olimpiai bajnok csapatunknak hat tagja is Itáliában idegenlégióskodik. Ugyanakkor a magyar vízilabda-szakosztályok zöme napról napra az életben maradásértküzd.

Látható, hogy ezen a mérkőzésen nem túl biztatóak hazánk esélyei. Milyen egyszer? lenne mindent a legkedvezőtlenebb anyagi helyzetre fogni, és tehetetlenül a meccs lefújására várni! Mi lett volna, ha válogatottunk is ezt tette volna?

Nemzeti csapatunk ehelyett az 1995. évi Világkupa fináléjában, majd az 1997-es Európa-bajnokság negyeddöntőjében legyőzte Olaszország együttesét. Elindult egy olyan úton, amely során a világ legjobb csapatává nőtte ki magát. Nekik ma már nincsenek mumusaik. Hogyan csinálták?

Hogyan csinálja a magyar vízilabdasport a képzeletbeli mérkőzésünkön? Hogyan bizonyíthatja be, hogy a magyar póló nemcsak a medencében, hanem a szárazföldön is ott lehet, ahol a helye van: a világ tetején. Választ kell találnunk! Válasz még nem létezik, de a cél és hozzá a példakép már adott. Tanuljunk olimpiai bajnok csapatunktól, és folytassuk most ez alapján az elképzelt magyar--olasz találkozót.

Kószék annak idején rájöttek, hogy mégse olyan tökéletes az itáliai csapat, ők is hibáznak, ők is sebezhetőek. Rajta! Keressünk mi is áttörhető negatívumokat! Megemlíthetem például a Volturnot, az 1980-as évek végének és az 1990-es évek elejének sikercsapatát. A nemzetközi kupaporondon azért vívhattak döntőket, mert olyan pénzügyi helyzettel rendelkeztek, hogy egyszerre hat világklasszist is szerződtetni tudtak: Attolicot, Ferrettit, Pomiliót és az akkoriban a világ legjobbjának tartott spanyol Estiartét. Miután a szakosztály m?ködése anyagi problémákba ütközött, a sztárjátékosok máshová igazoltak, és a Volturno egyszer?en elt?nt a sportágból. Csupán a pénz tartotta életben. Nem volt a városban biztos szakmai alap, és nem volt tradíció. Íme egy fontos szó: tradíció. Ebben máris jobb a magyar vízilabdasport. Egy góllal máris szépítettünk...

Steinmetzék hittek is. Hittek abban, hogy igaz, 24 éve nem nyert Magyarország olimpiát, de kitartó munkával nekik mégis sikerülhet. Tegyünk most ismét ugyanúgy, mint ők! Igaz, hogy nem egyenletes szakosztályaink területi elosztása, de a sulipóló elnevezésú tehetségkutató programunk évről évre újabb és újabb településeken honosítja meg a sportágat. Itáliai tengerparti ország révén strandvízilabda formájában is népszer?sítheti a játékot. Igaz, nekünk nincs tengerünk, de van Balatonunk, ahol az elmúlt nyáron már országos bajnokságot is rendeztek. Igaz továbbá, hogy nincs pénzügyi bázisunk, de léteznek megvalósításra váró elképzelések. Képzeletbeli magyar--olaszunkon ismét szépítettünk. Több góllal is. Ugye, már nem is t?nik lefutottnak a meccs?

Elismerhető az is, hogy az év elején kockázatosak lesznek a befektetések, sok lesz a kudarcba fulladt kezdeményezés, de vajon hány kudarcélményt és vesztes meccset élt át Benedek Tibor és Varga Zsolt, amíg az olimpiai dobogó legmagasabb fokán könnyes szemekkel ölelték meg egymást? Nekik sem volt könnyebb az út.

Hogy is kezdik ők minden meccs előtt? Bevonulnak a bemutatáshoz. Egyes sapkában a csapatkapitány Kósz Zoltán, majd mögötte a csapat többi tagjai: Székely, Märcz, Varga... Tudják, hogy teljesíteni kell, hogy közben ütéseket fognak kapni, amelyek fájni fognak. Ugyanakkor azt is tudják, hogy érdemes és megtisztelő küzdeni, ezért minden bemutatáskor indulnak. Véleményem szerint ez az első és legfontosabb dolog, amelyet meg kell tőlük tanulnunk. Eddig képzeletbeli mérkőzésről beszéltem, pedig mindezt a valóságban kell lejátszani. Most kezdem is azzal, amellyel minden pólómeccs kezdődni szokott. Szólítom a játékosokat a bemutatáshoz. Íme a névsor: egyes sapkában, a csapatkapitány szerepében a vállalatok, amelyek felismerik a vízilabdasportban rejlő marketinglehetőségeket. A férfias erő és az összehangolt csapatmunka ugyanis olyan tulajdonságok, amelyeket bármely cég sikeresen az image részének mondhat. A víz pedig rengeteg reklámfogás alkalmazására adhat lehetőséget. Mögöttük a csapat többi tagjai: az állam, amelynek nemzetközileg eladható, színvonalas terméke a sport. A labdajátékok közül pedig -- az eredményeket tekintve -- szinte csak a vízipóló. A Magyar Vízilabda-szövetség, amely készen áll újítások befogadására, hatékonyabb rendszer kidolgozására. A lelkes szurkolók, akik még mindig járnak a meccsekre. Az OB I játékosai, akikben tudatosul, hogy még ha gyengébb anyagi körülmények között is, de itthon lenni jó. A kimagasló tudású magyar edzők. A kis vízipólósok, akik a televízióban látott nagy Kásás Tamás utódai akarnak lenni. Az édesanyák, akik leküldik gyermekeiket az uszodába."

Karacs Andrea, közgáz-hallgató

Nemzeti Sport 2001.03.16.