|
|
| ||||
|
|
Negyvenöt év után Kiss Ottó nyugdíjba vonult
Csak a szépre emlékezik Kiss Ottó, vagy ahogy megyeszerte csak ismerték, "az Ottó bácsi" negyvenöt esztendő sportvezetői munka után - melyet a szentesi vízilabdában húzott le - 74 évesen nyugdíjba vonult. - Megmondaná, hogy mikor kötött örök szerelmet a pólóval? - kérdeztük Ottó bácsitól. - Az bizony nem tegnap történt. Ugyan Szentesen születtem, de az első munkahelyem Egerben volt. Közel laktam az uszodához, így hát természetes volt, hogy sokat jártam oda. Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre jobban megkedvelem a pólót, szurkolóvá váltam. Huszonnyolc évesen hazakerültem, rá egy évre pedig a barátok beajánlásával én lettem a Szentesi Vízmű vízilabdacsapatának az intézője. Itt meg kell említenem két nevet, dr. Haraszti Ervinét és dr. Rébeli Józsefét. Ők rengeteget segítettek az első időszakban. 
- Négy és fél évtizedet töltött
a medence világában. Mire emlékszik vissza a legszívesebben?
- Kizárólag a szép pillanatokra. Arra, hogy Szentest nyugodtan lehet vízilabdavárosnak nevezni. Nem volt ám könnyű ezt a titulust kivívni, mert rendkívül küzdelmes életünk volt, anyagilag soha nem voltunk eleresztve. Egy kisváros kiscsapata voltunk. Nem csak mostanában divat, hogy a tőkeerős nagycsapat elcsábítja az ügyes játékost. Régebben sem volt ez másként, már akkoriban nevelőegyesületnek számítottunk. Nem tudtunk mit csinálni, ebbe bele kellett nyugodni; minden esetben szomorú szívvel mondtunk búcsút az eltávozó tehetségnek. - Arra kérem, meséljen a pozitív élményekről. - Azok mind valamilyen évszámhoz kötődik. 1972 az első ilyen dátum: ekkor épült fel a ligeti uszoda, valamint ekkor sikeresen rendeztük meg az IBV-t. 1974-et sem felejtem el, a Vasas Izzót 6-3-ra verte a Szentesi Vízmű, a mérkőzést még a televízió is közvetítette. 1980-ban megnyertük az MNK-t, a döntőben a Szeol AK csapatát vertük. Indulhattunk a KEK-ben, ahol a negyedik helyen végeztünk. 1991-ben dr. Tóth Gyula, a későbbi mesteredzői rangra emelkedett szakember vezetésével ezüstérmet szereztünk az OB I-ben. Számomra mindig élményt jelentett, ha telt ház előtt játszottunk; természetesen a magyar válogatott elleni múlt vasárnapi mérkőzés is ebbe a kategóriába tartozik. - A közel kétezer ember önt tapsolta meg a legjobban. - Tudja, hogy milyen jólesett? Az is, amikor a megye, illetve a város köszöntött. Rendkívül büszke vagyok, arra, hogy Szentes városa érdemesnek talált a pro urbe-díjra. - Miért most határozott úgy, hogy kész, vége, elég volt, felhagy a sportvezetői munkával? - Az egészségem határozott a búcsúról. Március végén átestem egy szívinfarktuson, áprilisban volt a műtét. Szerencsére jól vagyok, de számomra, valamint a családom számára figyelmeztető jel volt. - Kik voltak a legkedvesebb játékosai? - Ne várjon most tőlem neveket, hisz annyian voltak, hogy terjedelmi okok miatt inkább nem kezdenék bele a névsorba. Azt azért nem hallgathatom el, hogy az 1983-as isztambuli ifjúsági Európa-bajnokságon aranyérmet nyert válogatottban három szentesi is szerepelt: Horváth Csaba, Beleon Zsolt és Sprock Tibor. Hasonló bravúrral büszkélkedhet 2001-ből Hyc Tamás, Somogyi Balázs, valamint Szabó Nándor. Ők a németországi Hagenben bizonyultak Európa legjobbjának. - Eltervezte már, most, hogy igazi nyugdíjas lett, miként telnek majd a napjai? - Mint a kezdetek kezdetén, újra szurkoló leszek. Lejárok majd az uszodákba, nézem az ifjúságot, szorítok nekik, közben pedig jókat beszélgetek. Senki ne vegye nagyképűségnek, de engem mindenütt tisztelettel fogadnak. Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy a 45 év alatt egyetlen ellenséget sem szereztem. Szélpál László, Délmagyarország 2002.08.27. |
| ||
|
||
|
||
|
FONTOS
