A Budapesti Műszaki Egyetem aulájában szombaton délben rendezett diplomakiosztó és a doktori címek átnyújtásának ünnepélye során Detrekői Ákos rektor, az Egyetemi Tanács tiszteletbeli tagja címet adományozta Tarics Sándornak, a legidősebb magyar olimpiai bajnoknak.

- Január végén San Franciscóban kaptam meg az értesítést, amelynek természetesen nagyon-nagyon örültem, és rögtön elhatároztam, hogy feleségemmel, Erzsikével ismét hazalátogatunk - kezdte a beszélgetést a 89 esztendős sportember, aki 1936-ban Berlinben szerepelt az olimpiai bajnok magyar válogatottban.

- Hogyan került az Egyesült Államokba?

- A háborús időkben, 1941-ben a Jeremias-ösztöndíjjal néhány hónapot már töltöttem ott, de azután hazajöttem. Itthon éltem át a világháborút. Azt követően az én helyzetem is bizonytalanná vált, s amikor Indiana államból szerződési ajánlattal kerestek meg, örömmel elfogadtam. Akkor már a főváros egyik mérnöke voltam, de kvótán felüli beutazási engedélyt, útlevelet kaptam, és hivatalos engedéllyel nekivágtam.

- Hogyan boldogult odakint?

- Kellő nyelvtudás birtokában tanítottam, és egy tervezőmérnöki iroda munkatársa lettem. Később elnök, társtulajdonos, végül tulajdonos. Ötven-hatvan embert foglalkoztattunk. San Franciscóban csaknem félszáz iskolát, több sporttelepet, kórházat, templomot, három metróállomást, és több katonai objektumot terveztünk.

- Beszéljen a találmányáról!

- Elnyertem a Nemzeti Tudományos Alap egyik pályázatát. Olyan tízemeletes épületek tervezése volt a feladat, amelyek ellenállnak a kisebb erejű földrengéseknek. Úgy képzeljék el, mint egy autó rezgéscsillapítóját, amely kátyús úton is viszonylag sima haladást biztosít. Az épületeket nem kötöttük szilárdan az alaphoz, hanem rugós szerkezetekre helyeztük, és a földrengés során kicsit ki tudtak mozdulni. Ez a találmány óriási sikert aratott. Ma már követhetetlen számomra az alkalmazásának mértéke. A becslések szerint nehezen kimondható, de több mint háromezer millió dollár értékű épületnél alkalmazták ezt a tudományosan bejegyzett találmányt.

- Mi most az itthoni programja?

- Kicsit pihenünk, kikapcsolódunk a feleségemmel, no és nagy örömmel veszek részt Komjádi Béla születésének száztizedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen.

- Hogyan emlékszik Komjádi Bélára?

- A magyar vízilabdázás világhegemóniájának megalapozója, második apám volt. Egy diákpólómérkőzésen, amikor kiütöttem a labdát a kapus kezéből, és így szereztem gólt, Komjádi bekiáltott a medencébe: "Hogy hívnak, kisfiam?" Másnap már résztvettem az ifjúsági válogatott edzésén, s ettől kezdve nem is engedte el a kezem. Csodálatos ember, kivételes tudású szakvezető volt.

- Milyen érzésekkel vette át a kitüntető címet?

- Nagyon-nagyon nagy boldogsággal. Örülök annak, hogy befogadtak Amerikában, és eredményesen dolgoztam. De egyben büszke vagyok hazámra, Magyarországra.

- Mikor látjuk legközelebb itthon?

- Még maradunk egy ideig, jövőre aztán ismét jövünk. Bár a feleségem félt egy kicsit, de nyolcvankilenc évesen is fiatalnak érzem magam, szinte naponta teniszezek, bírom a hosszú repülőutat, s nagyon jól érzem magam idehaza az egyre szépülő, gazdagodó szülőhazámban.

Vad Dezső, Nemzeti Sport 2002.03.06.