Ha nem is hetvenhét, de legalábbis 7-7-es magyar népmese íródott szombaton Athén legelegánsabb városrészében, a tengerparti Vuliagmeniben. És ez nem afféle romanticizáló kezdés. "Akárcsak a királylányt a gonosz kastélyából megszöktetni akaró királyfi a mesében. A gonosz leejti a fésűt, kerekerdő lesz belőle. Leejti a tükröt, tó lesz belőle. Valahogy így kellett nekünk is keresztülvágnunk az akadályokon a legvalószínűtlenebb körülmények között" - értékelte Somossy József, a Vasas-Plaket edzője csapatának hétvégi remeklését, amellyel hét év után újfent KEK-döntőbe kerültek a piros-kékek.

Az csak a kezdet volt, hogy a görögök péntek estig titkolták, tető, avagy Isten szabad ege alatt rendezik-e a mérkőzést - végül tengerparti uszodájukba vitték. Ám egy idő után nem csupán a tomboló szél miatt érezték azt a mieink, hogy nyomasztó a légkör. "Mintha egy nagy kottából dirigálták volna a mérkőzést - közölte a tréner. - Sikerült is úgy alakítaniuk, hogy a Vuliagmeni kétgólos vezetésnél megkapja a sanszot arra, hogy továbbjusson. Képzelheti, mi futott át rajtunk, amikor két és fél perccel a vége előtt, 7-5-nél fórba kerültek a görögök... És megmondom őszintén, amikor Németh védését követően hozzánk került a labda, hirtelen tőlük is kiállítottak egyet. Tudja, mit éreztem akkorű Hogy ezt kaptuk. Ez az a sansz, ami azért járt, mert ők nem éltek a sajátjukkal. Korábban hatszor ütötték agyon a centerünket, elengedték. Most a félpályán olyasmiért küldtek ki tőlük egy embert, amit én például nem is láttam. Ez borzasztó. Borzasztó, hogy hiába akarsz totális vízilabdát játszani, lefordulni, centergólt szerezni, zónázni, szorosat játszani, azt kell látnod, az ellenfél azzal tud kis híján nyeregbe kerülni, hogy van egy ügyes kapusa és egy centere. Mert a Vuliagmeni ez - és nem több. Nem azáltal válik veszélyessé, hogy a gyors emberei megúsznak, hogy a kiváló átlövői eltalálják a felső sarkot - pusztán bejuttatja a labdát centerbe, amire menetrendszerűen megkapja a kiállítást. Hazai pályán ennyi elég. Csapatsport, egy emberre építve. Meg sem adták a sanszot, hogy a többi védő odaérjen - már ment is ki a bekk, amint a labda beérkezett, márpedig magát a bejátszást megakadályozni szinte képtelenség. A végén már négy méteren zónáztunk, nehogy emberhátrányba kerüljünk, még jó, hogy Kata védeni tudott - de valami hihetetlen idegfeszültség az, amit neki ezen a meccsen a szinte természetellenes védekezés miatt el kellett viselnie, épp ezért mondtam azt a mérkőzés után, hogy nem szeretnék senkit sem kiemelni, egyedül őt. Az sem volt lényegtelen, hogy a végén még egyenlítettünk is, így megmaradt a veretlenségünk, ami elhitetheti a játékosokkal, hogy az élet alapvetően igazságos. Csak baromi kitartást igényel ez az egész... Hogy náluk a center hét kiállítást kap, nálunk a három válogatott kerettag összesen egyet. Hogy elmegyünk Cannstattba, ahol nincs jó center, ezért tizennégyből tizenkét kiállítást a mezőnyben ítélnek meg. Régen ilyen nem volt. Nyomás volt, de hogy vízilabdázni nemigen tudó csapatokat így segítsenek, ez az utóbbi időszakra jellemző. Iszonyatosan jónak kell lenni, mert ha mi szombaton nem lövünk be négyből négy emberelőnyt, akkor viszlát... Emberileg őrülten nehéz bírni ezt, mert fogy a sportba vetett hit, hogy a sok munkának meglesz a gyümölcse. Aztán ha elemésztődsz és kiszállsz, jön egy másik helyetted - igaz, a kottázók maradnak."

Azt ugyanakkor az edző is elismeri: a próba kiállása jelzi, az év eleji botladozást követően kezd összeállni ama bizonyos kép. "Megvan a szerkezet, amin most már nem fogunk módosítani, a hatékonyságát legfeljebb az egyéni formaingadozás befolyásolhatja. Rövid idő alatt kellett összeszokni, kialakítani ezt a felépítést, és benne mindenkinek elfogadni és megérteni a neki szánt szerepkört. Ez az igazán nehéz: érezni és érteni, hogy bizonyos meccseken kinek mennyi jut; mikor több, mikor kevesebb. Több játékosnak ki kellett mozdulnia a maga addigi kis világából, egytől egyig meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy a lehetőségek nem korlátlanok, hogy muszáj elosztani aszerint, mire van aznap szükség. Ez a sztárjátékosokra is vonatkozik, akik ebben a csapatban kevesebbszer lőhetnek kapura, sőt, hozzá kell szokniuk, hogy bizonyos rangadókon másnak jut a nagyobb szerep. Mindezt olyan környezetben, amely elvárja, hogy a gyengéket mindig nagyon, a közepeseket mindig közepesen, a jókat pedig mindig legalább egy-két góllal meg kell verni. Amíg ezek a folyamatok le nem játszódtak, addig alig-alig tudtunk örülni egy győzelemnek - és ez óriási nehézségeket okozott."

Amikor felvetem, hogy az utóbbi hetek sikersorozatához a két legnagyobb csillag, Kósz Zoltán és Vári Attila mintha mérsékeltebb produkcióval járult volna hozzá, Somossy nem ad kitérő választ, jóllehet ez van olyan forró kása, amit esetleg kerülgetni is lehetne. "Saját tapasztalatból tudom: az egy álom, hogy mindig mindenki jól fog játszani. Nem is tudom százalékban kifejezni, ennek mennyi az esélye. Épp ezért a nyerés érdekében bárkinek fel kell tudnia áldoznia magát, akár sztár, akár csere. Nem lehet úgy nekiállni, hogy nem ment be, akkor csak azért is ellövöm legközelebb. Nem szabad erőszakosnak lenni a játékkal szemben, el kell viselni a szürkébb heteket. Ősszel a sztároknak jobban ment, amitől megszeppentek a kevesebbet játszók. Most ők elkapták a fonalat, a jobbaknak pedig néha bele kell törődniük, ha rájuk jobban figyel az ellenfél, és ezért árnyékban maradnak. Ebben a szerkezetben az a lényeg, hogy ne az egyéniségeket igyekezzünk mindenáron kidomborítani, ehelyett mindenki játssza el a ráosztott a szerepet: a szélső a szélsőt, az átlövő az átlövőt, a center a centert, a védő a védőt, aztán kiderül, hogy az aktuális mérkőzésen kié lesz a fontosabb feladatkör. Úgy látom, a játékosok megbarátkoztak mindezzel. Már szeretnek nyerni."

Ezek után csak egy téma marad: a Mladost. Március 23-24. és április 13-14. - döntő a horvátokkal. Azzal a zágrábi klubbal, amelyik 1999-ben KEK-et nyert, 2000-ben BL-döntőt játszott, 2001-ben pedig a LEN-kupát hódította el. "Mindent tudunk róluk, épp ezért azt is, hogy hihetetlenül erősek. De van egy kis fórunk: a selejtezőben egyszer már megvertük őket. És ez tartást adhat."

CSG, Nemzeti Sport 2002.03.12.