Valamivel több, mint egy esztendővel ezelőtt a Mladost Zagreb összesítésben tizenkét góllal bizonyult jobbnak a Vasas-Plaket gárdájánál a LEN-kupa elődöntőjében. Ilyesmin nem lovagol az ember, mi sem tettük annak idején, holott statisztikai tény: ez volt minden idők legnagyobb különbségű magyar kupaveresége az oda-vissza alapon folyó párharcok történetében.

Valamivel több, mint egy napja a Vasas abban az uszodában nyerte meg a KEK-et, ahol korábban még egyetlen vendégegylet tagjai sem lökhettek magasba serleget: ha a Mladost saját pályáján játszhatta bármelyik európai kupafinálé második meccsét, eddig kivétel nélkül diadalmaskodott.

Hol kőhalom állt, most vár, avagy bebizonyosodott, amennyiben sikerül megteremteni a feltételeket, és a legjobb magyar vízilabdázók itthon maradnak, simán partiban vannak a kontinenselittel. Ha visszagondolunk az 1994-96-os időszakra, amikor az összes valamirevaló játékos a magyar egyesületeket erősítette, láthatjuk, klubszinten is félelmetes erőt képviselünk: abban a három esztendőben a három sorozat (BEK, KEK, LEN-kupa) kilenc döntőjében hét ízben szerepelt magyar együttes. Ellentétben az 1997-2001 közötti időszakkal, amelynek során elindult a nagy kiáramlás: ez az olimpiai bajnoki cím megszerzését követő évben tetőzött, ekkor 34 magyar kereste a kenyerét külföldön, a tizenhárom sydneyi aranyérmes közül kilenc. Az eredmény: öt év tizenöt kupafináléjában mindössze négy magyar fellépő (abból is kettő '97-ben egymás ellen). A fékpedálra idén nyáron sikerült rálépni, a Domino-BHSE végre hazahozott pólósokat, míg a Vasas a nagy begyűjtés mellett elérte, hogy ne távozzanak kulcsemberei, Vári Attila például a Recco mesés ajánlatát utasíthatta vissza - s lett ezáltal kétszeres KEK-győztes (amúgy a talján egylet meglepetésre bukott a LEN-kupában...). S noha még akad több olyan honfitárs, akit sokkal szívesebben látnánk itthon - Kásás, Steinmetz B., Fodor, Benedek, Märcz, Varga I Zs., például -, az már most érződik, nélkülük is sikerült újra életet lehelni klubjainkba (nem utolsósorban a vízilabda népszer?ségét sosem látott magasságokba katapultáló olimpiai sikernek és a budapesti Eb-nek hála).

E folyamat egyik csúcspontja volt a szombat este: az angyalföldi gárda elképesztő fizikális és mentális erejét bizonyítja, hogy olyan helyzeteket követően tudott újra és újra talpra állni, amelyekből másoknak garantáltan nincs visszaút a Mladost-uszodában. A 0-3-as első negyed és az azt követő 1-5. A felzárkózás betetőzését jelenteni hivatott négyes kihagyása 4-6-nál. Az utolsó pillanatban kapott gól, amely hosszabbításba terelte a döntőt. Ezt mind elviselték a piros-kékek.

El, elvégre soraikban több parádés teljesítmény akadt. Kósz Zoltán megint varázslatosan védett, remekelt az öt Vasas-gólból négyet szállító három Varga, Dániel, Zsolt és Tamás - tán utóbbit illeti a meccs hőse titulus, hiszen ő oldotta ki a trófea sorsát eldöntő bombát, továbbá szerelte az ellenfél centerét a hosszabbítás utolsó támadása során. Az sem véletlen, hogy a játékosok a veszett ünneplést követően még vagy negyedórán át üldögéltek kék köpenyeikbe és csendbe burkolózva, a múlton merengve a már teljesen kiürült, s félhomályba borult uszodában: a megelőző másfél órában egy olyan meccsen diadalmaskodtak vereségük ellenére, melyhez foghatót rendkívül ritkán látni - még ezen a szinten, európai kupadöntőkben se nagyon. Az iram, az izgalmak, a taktikai minicsaták - megannyi szegmens, amelyre kivétel nélkül illik a minősítés: világszínvonalú.

Egy ilyen ütközetet nyert meg egy kizárólag hazai anyagból építkező magyar gárda. Hordozzuk végig a tekintetünket a honi sporton, s őszintén állapítsuk meg: kivételes tettet hajtott végre a Vasas. Igaz, csak a többiekhez képest, önmagát ugyanis nem tagadta meg az együttes: decemberben a Szuperkupa, márciusban a Magyar Kupa, míg most a KEK fináléjában kerekedett felül, mindháromszor a hosszabbításban.

Régi megállapítás: vannak csapatok, amelyekbe bele van kódolva a győzelem.

Horgász a pácban

Sinkovics Gábor

"Aszondom én neked Samu, az a mi szerencsénk, hogy a KEK-döntőben nem a BVSC ellen játszunk. Most mit nézel rám ilyen bambán? Pajtikám, összeszámoltad te, hányszor kaptunk ki bajnoki döntőn a vasutasoktól? És hányszor szerettük volna legszívesebben vízbehajítani azt a hisztis Gerendást? Na ugye. Drága jó Samukám, tudod te, hogy több ezüstünk volt, mint annak a grófi családnak, ahol a nagyfater cselédeskedett..."

Samu hamuszínű arccal bólogatott, majd egyszercsak minden átmenet nélkül, egy félhangos csuklást követően énekelni kezdte a legendás nótát, amely úgy szól: "Édesanyám, kedves anyám csak az a kérésem, hogy piros-kék mezt csináltasson nékem..." A dal egyébként annyiban tűnt aktuálisnak, hogy a Zágrábba utazó többszáz angyalföldinek valóban készítettek piros-kék mezt. Ha nem is a kedves mama, hanem a csapat nagyvonalú szponzorai, a Vodafone, az Euroleasing és a Plaket. Így fordulhatott elő, hogy a négy buszról lekászálódó emberek egyentrikóban pompáztak, és éppen úgy néztek ki, mint a Mézga család tagjai tárnoki nyaralásukon.

"Máris, szomszéd" - mondta Samu, akit enyhén noszogatni kellett, hogy cammogjon már le a buszról, mert itt a célállomás, Zágráb, amely ronda idővel és egy félnótás horgásszal fogadta a Vasas híveit. Hűvös volt, az eső "starthelyzetben várakozott", de a pecakirályt ez cseppet sem zavarta. Amikor a magyar rendszámú buszok leparkoltak, a horvát atyafi enyhén kapatosan, két horgászbottal a kezében mutogatott és magyarázott a drukkerek felé.

Ő is tudta, hogy ezen a szombaton igazi nagy fogás lenne a Vasas legyőzése.

De tisztában volt ezzel mindenki Zágrábban, ahol bizony nincsenek hozzászokva a vízben és sikerekben lubickoló kedvencek kudarcaihoz, és legfőképpen ahhoz, hogy a horvát fővárosban vendégdrukkerek százai daloljanak, öröm- és sörömittas állapotban. A Mladost sztárcsapat, telistele klasszisokkal, a spájzban, a klubszobában, s az uszoda különféle helyiségeiben felhalmozott trófeákkal, na meg egy üres polccal, ahová a szombat esti meccs jutalmát szerették volna helyezni.

Igen ám, de ez nehéz, roppant nehéz feladatnak tűnt.

Mit lehet kitalálni a három gól előnnyel és csaknem ötszáz fanatikussal érkező Vasassal szemben? Azzal a Vasassal szemben, amelynek a neve szintén jól cseng a BEK és KEK-győzelmeknek köszönhetően a nemzetközi vizilabdaéletben, amelyet irigylésre méltóan szponzorálnak, menedzselnek, irányítanak és edzenek.

"Soma a király!"

Samu is Soma rajongó, s mindez érthető, hiszen Somossy József nem tud veszíteni: az utóbbi időben Szuperkupával és Magyar Kupával ajándékozta meg játékosaival a rajongókat, hogy szombaton mindezt afféle télapóként folytassa, van zsákodban minden jó, Vári-bomba, Kósz-roló. Lehúzva persze.

A meccs aztán nem így indult.

Mintha a felbőszült, bosszúra vágyó horvát torreádorok nem harcias bikákat, hanem tanácstalan jámbor teheneket próbáltak volna felnyársalni kisebb-nagyobb döfésekkel. A furcsa tehénviadal a harmadik negyedig tartott, ott és akkor vált igazi szúrós ellenféllé az addig alárendelt szerepet játszó magyar csapat. De hiába repült szinte a víz felett a Mladost, a magyar tábor végig hangosabb és lelkesebb volt, mint a hazai publikum, tehát ez is megsokszorozta a látszólag csüggedő Somossy-gárda erejét, s talán ez is belejátszott abba, hogy a piros-kék fiúk kilábaltak a hullámvölgyből ott, a hullámok között. Az a tábor segítette a csapatot, amely rajongásig szereti a régi vasasosokat, Varga Tamást, Vári Attilát, Kósz Zoltánt, Hesz Mátét, Vindisch Ferencet, Steinmetz Ádámot, Plézer Jánost, de ugyanúgy megkedvelte az új fiúkat, Madaras Norbertet, Mátyás Zoltánt, Németh Zsoltot, Székely Bulcsút, Varga Zsoltot, Varga Dánielt.

És tudják mi a legszebb?

A legszebb hölgyek is ott sikongattak piros-kék pólóban, a lelátón. Például B. Tóth Krisztina, az RTL Klub híradósa, Hesz Máté kedvese, aztán egy szőke hölgy, aki izgalmában hátizsákját szorongatta, hogy aztán ugyanezt tegye a csapzott, fáradt, Székely Csucsuval (Kosztyu Bea volna ő, a villámszélső felesége), de itt volt Földényi Diána teniszező, egy óriásra, egy óriási egyéniségre, Vári Attilára várakozva.

Ők is énekelték a Himnuszt.

A meccs előtt és után is. A találkozó végét követően a horvátok közül már csak az úszómester nézte végig a KEK-trófea átadását, a többiek nem voltak kíváncsiak a csodás pillanatokra. Elmentek, gyorsan, a hóbortos horgásszal egyetemben. Aki a többi Mladost-hívővel együtt már igencsak pácban volt, és bandukolt hazafelé a barátságtalan zágrábi éjszakában. Mi, magyarok cseppet sem foglalkoztunk velük, ahelyett azt nézhettük, hogy kortyol a pukkanó pezsgősüvegekből teletöltött kupából Kósz és a többi fáradt legény, aztán hogy ugrálnak, énekelnek, mint egy összeválogatott tingli-tangli popegyüttes. Ugráltak, vizesek, csapzottak és boldogok voltak.

Ráadásul fiatalok. Még előttük az élet - és előttük az újabb trófeák megszerzésének lehetősége.

Samu egyébként ekkor már bóbiskolt a buszban, és arról ábrándozott, hogy a fiúk, az ő kedvencei a Szuperkupa, a Magyar Kupa és a KEK után talán végre a bajnoki címet is elhódítják.

Nemzeti Sport 2002.04.15.