Valamikor a téli hónapokban történt, sőt, meglehet, a BL-selejtező november végi rajtja előtt, egy Kőér utcai edzésen. A Domino-BHSE játékosai egy pólócsapat tréningjén kötelezőnek mondható, harsány vitába bonyolódtak, amelyben sok "velő" nem volt, hanem egy mondat mégis megragadt az ember emlékezetében: "Ide figyelj, engem más nem érdekel, csak az, hogy május 25-én, az utolsó meccsem után felemelhessem a BL-serleget." Tóth Imre mondta mindezt, a maga utánozhatatlan hanglejtésével. Az a Tóth Imre, aki már az amúgy rossz emlékű, 1986-os madridi világbajnokságon is elvarázsolta a szakembereket néhány klasszismegoldásával - és aki most, öt hónappal a 39. születésnapja előtt fejezte be a játékot. Csak a serleg, az hiányzott a kezéből...

"Nem adták ide - mosolyodott el a Honvéd csapatkapitánya, amikor felidéztük neki eme kijelentését. - Meg nem is nagyon akartak odaengedni..."

Azt természetesen az aktív pályafutását szombaton két remek góllal lezáró fenomén is elismeri, remek eredmény, hogy mindössze négyszer hét percre álltak az álom beteljesülésétől - elvégre hónapokkal korábban aligha gondolhatott bárki is igazán komolyan a trófea magasba emelésére. "Iszonyatosan fáradt volt a csapat, én már azon csodálkoztam, hogy a Posillipo ellen győztünk, elvégre az olaszoknak több meccslabdájuk is akadt. Akkor is főképp az akaratunk dominált, másnap, a görögök ellen pedig csak az, fizikálisan nullák voltunk a döntőn."

Arra a felvetésre, hogy a tavalyi Eb-bronz után a mostani BL-ezüst nem valamiféle Budapest-fóbia eredménye-e, a csapatkapitány egyértelmű nemmel felel: "Nem a miliő miatt veszítettünk az Olympiakosz ellen. Pénteken az elődöntőben is ugyanakkora volt a feszültség, mégis sikerült átlépnünk a saját árnyékunkat, hiszen a Nápoly erősebb nálunk. Mondtam a srácoknak, az i betűt már megrajzoltuk ezzel, csupán a pontot kell felrakni rá. De nem maradt erőnk, amit a sok gyermeteg hiba is mutatott: normális esetekben ilyeneket nem szoktunk elkövetni. A legszebb az, hogy a végén nekem kellett mondanom a többieknek: ti miért vagytok szomorúak? Ahhoz képest, hogy az én búcsúmeccsem volt, én próbáltam lelket verni beléjük, holott ez fordítva lett volna törvényszerű. Mindegy, ez a realitás, sőt ha ősszel valaki a BL-döntővel jön, szó nélkül aláírjuk a második helyet. Nem egyszerű műfaj egy ilyen négyes torna: ha a papírformát veszem, mondhatom, a két favorit játszott a harmadik helyért."

Ugyanakkor azt is megjegyeztük csendben, hogy hát mégiscsak az Olympiakosszal mérkőzhetett a Domino az első helyért, ami - szintén csupán ránézésre - könnyebb feladatnak látszott (volna) hónapokkal ezelőtt, mintha a Jug Dubrovnikot vagy a Posillipo Napolit rakjuk a hellének helyére. "Ez igaz - válaszolja Tóth -, ám be kell látnunk, a Pireusz tényleg jó csapat, és ezen a két napon jobban játszott, mint a többiek. Aztán a görögök példája is mutatja: meg kell mászni a szamárlétrát. A tizedikre nem lehet csak úgy felugrani, oda fokozatosan kell feljutni."

Más kérdés, hogy erre Tóthnak legfeljebb parti segédként lesz alkalma - ha minden igaz, valamiféle minőségben a bajnokcsapat mellett marad -, játékosként már nem. Ám mielőtt visszakanyarodnánk a "csupán négyszer hét perc hiányzott" problémaköréhez, a bársonykezű irányító elvágja a fonalat: "Rosszabbra gondoltam. Aztán nem volt semmi gond. Egész jól éltem meg a történteket..."

CSG, Nemzeti Sport 2002.05.28.