Többet nem találkozunk. Mindketten hazafelé vesszük az irányt a női Világkupa perthi helyszínéről: ő Sydneybe, jómagam Budapestre.
Mire az általam elkísért aranylányokkal (Faragó Tamás csapata mint tudjuk, a VK megnyerésével sporttörténelmi sikert ért el az ötödik kontinensen) túl vagyunk az első megpróbáltatásokon, az ötórás utat követően leszállunk a szingapúri repülőtéren, ő már a saját ágyában, otthonában aludhatja az igazak álmát.
Hat esztendeje Ausztrália az otthona.
"Természetesen hiányzik Magyarország, a család, a barátok, az uszoda, a kollégák, de tudja, hogy van? Ahol az embert befogadják és elfogadják, ott otthon tudja magát érezni. Hála istennek nincs efféle problémám, jól érzem magam. Két állásom is van: a női kapitánykodás mellett én vagyok az ausztrál Sport Institute vízilabdarészlegének vezetője, ez a szervezet a TF és az ISM keverékének fogható fel. Nem unatkozom, igaz, odahaza sem tenném azt ... ", idézem vissza szavait a csatlakozásra várva, amely sugallni engedte a benne lévő hangyányi keserűséget. Egyetlen szavazaton múlt anno, hogy nem ő lett az atlantai olimpia után a magyar férfikapitány, egyetlen szavazattal előzte meg őt az a Kemény Dénes, aki bizonyított, huszonnégy évnyi gyötrelmes várakozást semmisített meg azzal, hogy 2000. október 1-én a csúcsok csúcsára vezette fiait.
Görgényi mester őszintén szurkolt, tapsolt, éljenzett, ám nem titkolta soha, neki is ez volt minden vágya.
A több mint fél napos Szingapúr-Frankfurt út legelején a papírfecnire vetett körmölésem olvasása közben leszek rá figyelmes: "Nagyon drukkoltam nekik. Szerettem volna őket én irányítani, tudja, felemelő érzés lehetett volna azokkal a játékosokkal együtt megmászni a legmagasabb falat, akikkel nagyon közel kerültünk egymáshoz. Boldog voltam, hogy révbe értek, Dénes nagyszerű munkát végzett, csodálatos csapatot alakított ki. Felejthetetlen napok voltak, hiszen előtte bennünket, engem ünnepelt tizenhétezer néző. Készítettem egy kis filmet a győzelmünkről, és ugyan nem szoktam sokat nosztalgiázni, de ha olyanom van, beteszem a videóba."
Tudom, a sydneyi győzelem majdnem mindenre gyógyír volt.
Az előttem lévő ülés hátán elhelyezett kis minitévét bámulom. Irak közelében járunk, jól látható az elénk tárt ábrán, és jól érezhető is egyben, a gép irányt változtat. Kerül egyet a légtérben. Elgondolkoztató. Irak, háború, lassan szinonímaszavak.
Miért?
Hány és hány helyen, de miért?
Jó lenne már otthon lenni ...
Harcok dúltak egykoron az ő lelkében is. Dühödt bikaként szaladt a Komjádiban a kispad és az eredményjelző között, őrjöngött, ugrált, sugárzott róla a feszültség. Konfliktusba keveredett ezzel, azzal, majd túlságosan ellenségesnek érezte az őt és csapatát, a Benedek, Dala, Vincze fémjelezte Újpestet körülvevő légkört. Lemondott. A lilák utódjával, Kovács Istvánnal a mennybe mentek, ő meg Franciaországba távozott.
Önmagával is harcot vívott.
Elmúltak azok az idők. Tíz esztendő alatt rengeteget változott. Sydneyben, az elődöntő utolsó negyedében, kétgólos orosz vezetésnél, majd a fináléban az utolsó percben döntetlen állásnál is ülve szemlélte az eseményeket.
Lehiggadt.
Kibékült a világgal.
Tízezer méter magasban, Irak közelében furcsa érzések kerítik hatalmába amúgy is az embert. Hát ha még az ötvenhat esztendős Görgényi István ezen szavait pötyögi laptopjába: "Megnyugodtam. Nyilván a korral is összefüggésbe hozható, ahogy mondani szokták: a korral is jár. Tanultam vehemencia okozta hibáimból, türelmes lettem. És ezt nemcsak az uszodára, hanem a magánéletemre is kivetíthetjük. Itt, az ausztrál közegben vettem leckét: nyugodtság és fegyelmezettség, két olyan tulajdonság, amelyek nélkül jóval nehezebb fentmaradni. Konfliktusok, persze, mindig vannak, a legjobb családban is előfordulnak, ám nem mindegy ezek kezelése. Megfogott ez a téma, könyvet is írok róla. Vadászterület, így fordítható magyarra a leendő címe. Hogyan kell kezelni egy csapaton belüli konfliktushelyzetet, ez lesz a vezérvonal. Kellene három-négy hónap, és befejezhetném, rengeteg adat, mozaik és információ halmozódott ugyanis fel a jegyzeteimben. Egyelőre azonban esélyem sincs a pihenőre. Pedig milyen jó lenne otthon ... "
Frankfurt már csak egy Blaha Lujza tér-Keleti Pályaudvar közötti, zsúfolt 7-es buszon megtett rázkódó útnyi távolságnak tűnik az addig megtettek fényében - mindazonáltal annál jobban erősödött a honvágy érzése.
Milyen jó lenne otthon.
Hányszor, de hányszor ismételgette magában?
Hogy az ötödik kontinensen tejben-vajban fürdik?
Hogy arrafelé lehetetlen kizökkenteni az embert a nyugalmából?
Hogy az ottani életszínvonalról csak álmodik a magyar?
Hogy Ausztráliában a megnyert olimpia óta márványba vésett tisztelet övezi?
A honvágyon mit sem változtat.
"Szeretnék hazamenni. Az eszem egyelőre itt tart, de néhány éven belül mindeféleképpen otthon akarok lenni. Hiányzik Magyarország. Jó lenne otthon edzősködni, remélem, lesz rá alkalmam. Hiányzik a kispad, a mindennapos munka, amelynek óriási a varázsa, különösen, ha magyar pólósokat tréningezhetsz. Azok aztán az ünnepnapok. És a karácsony. Gyönyörű. Nekem most itt kint, egy Fosters nevű halászvárosban lehet az. Sajnos, nem tudok hazamenni, huszonnyolcadikán jön hozzánk a német válogatott, tudja, minden lehetőséget ki kell használnunk, olyan messze van tűlünk mindenki, hogy ajándék, ha bárkivel is együtt készülhetünk. Furcsa lesz ez a karácsony. Meleg van, csurog az emberről a víz, kissé bizarr. De lesz fánk, kis műfenyő, sütünk bejglit, megajándékozzuk egymást, ugyanúgy, mint odahaza. Ez lesz az első karácsonyom a családom nélkül. Olyan messze
vannak ... "
A nagy havazásban, a fenyőfa talpba faragása közben fülig gyantásan aztán végképp megvilágosodik előttem: mi más, az otthon a legjobb gyógyír.