"Százkarú" Olimpiakosz (kép: Népszabadság - Teknős Miklós)

Úgy alakult, hogy négy mesehős ücsörgött egymás mellett a Hajós Alfréd uszoda sajtóközpontjában, jóval a szombati alkonyat után. Balról jobbra elsőként Kiss Gergely mesehős, akinek a játékához - a múlt vasárnap elszenvedett súlyos arcsérülése nyomán - csak hosszas vívódás után járultak hozzá az orvosok, erre ő olyan produkciót mutatott be a Bajnokok Ligája négyes döntőjének pénteki nyitónapján, hogy az emocionálisabb lelkivilágú szurkolók csak ájuldoztak a lelátón. Aztán Kovács István mindig szerény mesehős, Honvéd-tréner, aki számára a kilencvenes évek közepének Újpestje után újra megadatott, hogy bármire képes csapatot dirigáljon Európa elitjében, csakhogy nem a legjobbkor: a Vasas elleni ominózus bajnoki döntőn a győzelemhez kapott, így is, úgy is nehezen kiheverhető verés után. Balján Kásás Zoltán, a már májusban kakaóbarna mesehős, akinek fia, Tamás, a nápolyi Posillipo játékosaként a budapesti napok nagy vesztese, míg ő maga - a görög Olimpiakosz trénereként - az esemény első számú győztese, amennyiben a saját hazájában lett próféta. Végül a jobb szélen Geraszimosz Voltirakisz mesehős, a pireusziak kapusa, aki itt, a Margit-szigeten húzott magára utoljára fülvédős sapkát, s aki kijelentette, hogy ennél szebb búcsút álmodni sem lehetne.

Tudniillik: ha a napilapok nélküli vasárnapon, illetve a fentiekből nem derült volna ki, az Olimpiakosz cipelhette haza a meglehetősen terjedelmes, mégis oly kedves trófeát, s ezzel történelmet írt a sportágban, tekintettel arra, hogy görög győztese még sosem volt a korábban BEK-nek nevezett BL-sorozatnak.

Mindjárt tegyük is hozzá, hogy a budapesti rövid hétvége legjobb csapata végzett az élen; az a társulat, amely előbb a horvát Jug Dubrovnikot múlta felül 8:5-re, majd szombaton a Honvédot 9:7-re (megkockáztatjuk: mindkét riválisát különösebb erőlködés nélkül).

A Margit-szigeten házigazda Kőér utcaiak nem játszottak jól az első helyért rendezett mérkőzésen: mindvégig az volt az ember érzése, most érték utol őket az elmúlt napok megpróbáltatásai. Eközben a görögök olykor - mindenekelőtt Kalakonasz révén - lazán szárnyaltak, s bár az első két negyed legszebb jelenete egy vízre pattintott labdából elért gól szerzőjeként kétségkívül Tóth Imre nevéhez fűződik, Tomakosz a "félidő" utolsó másodpercében vezetéshez juttatta csapatát, amely ettől kezdve bántóan biztosan őrizte előnyét (4:3).

Elég legyen annyi, hogy a harmadik hét percben - néhány, az Árpád hídtól megeresztett pireuszi lövést követően - már 7:3 is volt "oda", és ebben az időszakban a Honvéd-játékosok produkcióját illetően kizárólag Takács Attila vállalkozó kedvét és célzási képességét dicsérhettük. A hosszú hajú pólósnak köszönhető, hogy az eredményjelzőn nemcsak a vendégek, hanem a házigazdák alakulatának neve alatt is nőttek a számok (9:5), ám ekkor már majdnem mindegy volt. Bárány és Jäger révén még hajrázott egyet a Honvéd (9:7), de a tribünön ez idő tájt az Olimpiakosz-drukkerek már lényegesen hangosabbak voltak. Hát még a negyedik dudaszó után, mikor is Kásás Zoltán edző nem csak a kifejezés átvitt értelmében mártózott meg a boldogság vizében...

Akit meglepetésként ér a görög Bajnokok Ligája-győzelem, annak fölhívjuk a figyelmét néhány tényre: 1. a Pireusz csapata öt éven belül negyedik nemzetközi kupadöntőjében szerepelt; 2. a görög junior válogatott a korosztály világbajnoki címének védője; 3. két év múlva Athén rendezi a nyári olimpiát.

Ahelyett azonban, hogy mardosni kezdene bennünket a sárga irigység, emeljük föl egy tekintélyesebb magaslatra a magyar szereplőt is. És kíséreljünk megbarátkozni a gondolattal, miszerint az idén a Honvéd lett Európa második legjobb bajnokcsapata. Azért túlélhető, nem?

A 3. helyért: Posillipo Napoli-Jug Dubrovnik 8:7.

BG, Népszabadság 2002.05.27.