Kétkezes: Szremkó és az orosz Turova az elődöntőn (kép: Balogh László)

– Nemes ellenfelelet győztünk le, és erre a sikerre azért is büszkék lehetünk, mert az az érzésem, hogy az orosz csapat jelenleg jobb formában van a miénknél – magyarázta, arra a kérdésre pedig, hogy akkor mégis minek köszönhető a diadal, így felelt: – Hát annak, hogy nekik hat valamirevaló játékosuk van, nekünk meg tizenhárom.

Ám dicséretes oroszverés ide vagy oda, ez a bravúr az immár kevésbé fontos múlt része csupán, tekintettel az örömteli tényre, hogy a magyar női együttes szombaton ismét kontinensbajnoki aranyéremért mérkőzik. Ráadásul azzal az olasz társulattal, amelyet a legutóbbi, hasonló tétért rendezett derbin – mint tudjuk – elagyabugyált (10:8).

Noha az eddig pazar ljubljanai napok okán megtehetnénk, hogy csak a szépre emlékezünk, a történelmi hitelesség megkívánja a teljes körű tájékoztatást. Nevezetesen: a magyar lányok nem sokkal a 2001-es Eb-t követően, a fukuokai vb-fináléban is összeakadtak az itáliaiakkal, és azon a meccsen 7:3-as vereséget szenvedtek. További sokatmondó adalék a vetélytársról, hogy az utóbbi négy Európa-bajnokságon minden alkalommal részvevője volt az első helyért zajló találkozónak, mi több: valamennyiszer meg is nyerte azt, persze a budapesti kivételével. Pierluigi Formiconi tréner sem felejtette el fölemlegetni a remek statisztikát, és közölte: ritka nagy boldogsággal tölti el, hogy ötödször is sikerült Eb-döntőbe vezetni a garnitúrát.

Azt az alakulatot, amelynek egy hónapja magyar tagja is van. A hosszabb ideje Olaszországban pólózó, s ott fejét is beköttető Tóth Noémi az: kétéves ikrei pesztrálása mellett újra szán időt a vízilabdára. De vajon miért nem a magyarra? – tettük föl a kézenfekvő kérdést az édesapja, Tóth Gyula dirigálásával 1991-ben Európa-, 1994-ben pedig világbajnoki címet szerző, ex-szentesi sportolónak. „Annak idején Faragó Tamás meghívott a keretébe, de akkor még nemet kellett mondanom neki a gyerekek miatt. Aztán többször már nem keresett, az is lehet, hogy az én jelentkezésemre várt, nem tudom, de most már talán nem is érdekes. A lényeg, hogy az olaszok igényt tartottak a játékomra, én pedig örömmel fogadtam az ajánlatot” – szólt a válasz, megtoldva azzal: „Ha ma is apukám lenne a kapitány, nyilván másképp alakul minden.” Elárulta továbbá, hogy profi sportoló lévén maximális mértékben függetleníteni akarja magát a számára pikáns mérkőzés érzelmi vonatkozásaitól, és kizárólag arra koncentrál, hogy a legjobb formáját mutassa.

Nyilván megérti: ebbéli szándékában nem osztozunk vele. Ellenben nagy reményeket fűzünk a Valkay nővérek, Drávucz, Pelle, Primász, Sós, Stieber, Szremkó és társaik produkciójához, valamint ahhoz is, hogy a szombat délután fél hatkor kezdődő meccs végén szemtanúi lehetünk Faragó „Tonó” újabb nagy futásának...

Megjegyzendő: az Eb másik helyszínén, Kranjban Kemény Dénes is loholt a csütörtöki, spanyolok elleni negyeddöntő álomjátéka után. Célállomása a sajtótribün volt, ahol népes társaság várta; tévé- és rádióriporterek, újságírók fülig érő szájú hada próbált megtudni tőle valamit arról, miképpen élte meg az általa irányított férficsapat tündöklését, a még ebben a sportágban is kivételes differenciájú, 10:2-es győzelmet. Íme, a csapzott tréner mondatai: „Valóban parádés volt, amit a fiúk műveltek, de a különbségnek abban a tekintetben nincs jelentősége, hogy az egygólos siker is ugyanannyit ért volna. Ráadásul Isten óvjon bennünket attól, hogy azt gondoljuk, valóban ennyivel jobbak vagyunk a világbajnoknál. Mert ha ezt hisszük, pofára esés lehet a vége.”

Amikor ezek a sorok íródtak, még nem tudhattuk, hogyan alakult a horvátokkal a késő éjszakában, első kiadásunk zárta után vívott elődöntő. Ugyanakkor az „eséssel” kapcsolatban volt némi információnk, tekintettel arra, hogy veszettül dörgött az ég a bájos kisváros fölött.

Mi mást tehettünk volna a nyitott uszoda felé tartva: így is, úgy is bíztunk az égiekben.