Svájci szövetségi kapitányként dolgozik a volt válogatott szolnoki pólós
Pintér az egyedüli főállású edző
--------------------------------------------------------------------------------
forrás: Varga Csaba, Nemzeti Sport 2003.09.18
--------------------------------------------------------------------------------
A minap régen látott arcot fedeztünk fel a szolnoki Damjanich-uszodában, Pintér Istvánét. Az 1980-as évek egyik legjobb szolnoki vízilabda-játékosa szabadságát töltötte szülővárosában.
Pintér Pista, Pepsi, vagy Pepüle, ahogy barátai és csapattársai szólították, génjeiben hordozta a játéktudást, hiszen édesapja tagja volt az 1958-ban Európa- bajnoki címet nyerő válogatottunknak, és a Szolnoki Dózsa egykori aranycsapatának. Istvánból sem lehetett más, csak pólós. Akárcsak kortársai, végigjárta a szamárlétrát, és már 17 évesen bemutatkozott a Szolnoki Vízügy felnőttegyüttesében. "Éppen a Vasas ellen játszottunk, és az akkori legjobb honi csapat ellen állított be Bartalis Pista bácsi – kezdte a beszélgetést Pintér István. – Az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Csapó Gábort kellett fognom. Ezen a meccsen bekket játszottam, később – a kapus kivételével – szinte mindegyik posztba belekóstoltam. Babarczy Roland edzősége alatt már stabil helyem volt a szolnoki legénységben. Könnyű dolgom volt, hiszen nagyszerűen felkészült játékosokból állt a keretünk, amelyből szinte mindannyian a Damjanich-uszodában nevelkedtünk. Az eredményekkel sem maradtunk adósok, hiszen voltunk ezüst-, és bronzérmesek az OB I-ben, 1985-ben pedig megnyertük a Magyar Népköztársasági Kupát, amelynek budapesti döntőjében csaknem két negyeden át emberhátrányban játszottuk a Vasas ellen. Nem akármilyen sikert értünk el akkor. A válogatottban is bemutatkoztam, szerepeltem az 1988-as szöuli olimpián és 1989-ben a strasbourgi Európa-bajnokságon, amelyeken egyaránt ötödikek lettünk. Az 1989-es bonni Világkupán pedig a dobogó harmadik fokára állhattunk fel. Nem volt rossz csapatunk, de az a kis plusz mindig hiányzott belőlünk, ami kellett volna a még jobb eredményekhez.” Később, 1989-ben, ő is megkóstolta a légiósok kenyerét, hiszen az olasz Cataniához szerződött, s három évadot húzott le. A későbbiekben Máltán is járt, ahol négy hónapon keresztül mutatta be vízilabda tudományát a szigetországiaknak. Ezt követően, 1993-ban Wolf Péter edzősége alatt még fél idényt húzott le a szolnokiak színeiben, és ma is büszke arra, hogy a harmadik helyen fordult a csapat az őszi szezon végén. A következő év tavaszán került Svájcba, ahol Hasznos Istvánnal egyetemben a Basel színeiben sikerült megnyerniük az ottani első osztályú bajnokságot és kupát. Jó néhány esztendei játék után edzősködésre adta a fejét, és azóta is a póló tudományára okítja a helvét fiatalokat. Érdekesség, hogy Svájcban ő az egyedüli főállású tréner. "Svájcban nyári bajnokság folyik – folytatta a mester. – Hét csapat szerepel az első osztályban, és ha hiszik, ha nem, a B-osztályban három csoportban, harminchárom csapat vetélkedik. Igaz, gyenge a színvonal, hiszen az első ligában is csak maximum heti háromszor edzenek, míg az alsóbb osztályokban csupán a hét végi meccsekre állnak össze az amatőrcsapatok. Az igazsághoz tartozik, hogy szabadidejükben sem tétlenkednek a játékosok, ugyanis teniszeznek vagy fociznak.”
Munkájának egyik elismerése, hogy egy esztendeje ő a svájci válogatott szövetségi kapitánya, és távlati tervei között szerepel, hogy bekerüljenek a B-csoportos Európa-bajnokság mezőnyébe. Mindenesetre biztató, hogy ebben az esztendőben – az ország történetében először – nemzetközi tornát nyert a svájci nemzeti csapat, többek között Egyiptomot, Angliát és Ausztriát sikerült maga mögé utasítani.
Pintér egyébként 14 évet húzott le Szolnokon, és a következő összeállításban tartotta legerősebbnek egykori csapatát: "Abban az időben nagyon sok jó játékos szerepelt a kék-fehér színekben. Talán a Pintér Ferenc, Lengyel József, Hasznos István, Tóth Csaba, Pintér István, Mohi Zoltán, Bogdán Béla összetételű gárda volt a legjobb, az edzők közül pedig Babarczy Rolandot tartom a legtöbbre.”
|
FONTOS
