Tarics Sándort 90. születésnapja alkalmából köszöntötte Schmitt Pál, a MOB elnöke (Fotó: Farkas József)

Az elnök az idén alapított MOB-díjat nyújtotta át a vízilabdázóból lett világhírű tervezőmérnöknek. A Flamenco szállóban rendezett baráti ebéden a magyar vízilabdacsalád egykori és mai klasszisai, Gyarmati Dezsővel és Kemény Dénessel az élükön, ünnepelték a San Franciscóban élő, jó egészségnek örvendő rokonszenves sportembert.
- Hogyan kezdte? - kérdeztük a régmúltról.
- Az Árpád Gimnáziumba jártam, s természetesen pólóztam. A Mátyás Gimnázium elleni középiskolás bajnoki mérkőzésen, amikor ötödikes vagy hatodikos lehettem, a kapus kezéből a labdát kiütve szereztem egy gólt. Komjádi Béla, a későbbi aranycsapat kapitánya akkor bekiáltott, "Hogy hívnak, fiam?”, s az ifjúsági válogatott következő edzésére már hivatalos voltam. Edzés után utalványt is kaptam, s az akkori tejszínhabos gyümölcsrizs ízét a mai napig a számban érzem.
- Hogyan folytatta?
- Komi bácsi, a zseniális kapitány figyelemmel kísért, így 1936-ban már a nagycsapatba is bekerültem. Berlinben is ott voltam, de csak Málta ellen jutottam szóhoz, amikor Komi bácsi Bozsit és Brandit pihentette.
- Legnagyobb pólósélménye?
- Berlinben tartalékként lettem olimpiai bajnok, azután két főiskolai világbajnokságon már nem csupán a mondásbeli zongorát cipeltem. Különösen 1939-ben, a bécsi főiskolai vébén ment jól. Bár előtte kettő egyre kikaptunk az akkori legnagyobb riválisunktól, a német csapattól, amivel tízéves veretlenségi sorozatunk szakadt meg, utána Bécsben csaknem ugyanazt a német gárdát kilenc egyre vertük, s én hét gólt lőttem. Az olaszok elleni négy egyes győzelem során is három gólt szereztem. Mindez a búcsúmat is jelentette a pólótól, hiszen ösztöndíjjal Amerikában jártam, s a háború után már közeledtem a harminchoz, így inkább a mérnöki hivatásomra összpontosítottam.
- Mikor került végleg külföldre?
- A londoni olimpia évében előnyös szerződési ajánlatot kaptam itthon, ám a főváros mérnökeként hivatalos engedéllyel mégis távoztam. A határon levetkőztettek, megmotoztak, azt azonban, amit magammal vittem, nem találták. Nem is találhatták meg. Hiszen a fejemben volt az a tudomány, amelyet a Műszaki Egyetemen szereztem, szívemben, jellememben az a szellem, amit a sportnak köszönhetek. A sport tanított meg arra, hogy az életben az igazi sikerekhez vezető út sikertelenségeken át vezet, s ezek leküzdéséhez a sport adott erőt, szorgalmat, kitartást.
- Mi a hosszú élet titka, mit tanácsol a mai nemzedéknek?
- Egy biztos, egészséges életmód és szilárd családi háttér szükséges. Ma is hetenként kétszer teniszezem, rendszeresen úszom, s kedves feleségem, Erzsike nélkül aligha lehetnék itt. Tehát nincs titok. A tanács pedig: a tiszta, becsületes élet. Hosszú távon a becsületesség kamatozik. Minden emberre rámosolyog a szerencse, de kevesen tudják igazán kihasználni. Azt is ajánlom minden sportembernek, hogy tanuljon, képezze magát, hogy helyt tudjon állni az életben. Ha ugyanis abbahagyja a sportot, nem lehet mindenkiből edző, s a sport sem biztosít megélhetést minden egykori versenyzőnek.