Az olimpiai, Eb- és Vk-aranyak mellé bónuszként harmadszor is elnyerték az Év csapata címet. Vita nélkül. Azon viszont el lehetne vitatkozni, hogy vajon ők alkotják-e az évszázad csapatát - legalábbis vízilabdában. Talán igen, talán nem. Egy biztos: most ők a legjobbak. Ôk, akik október elseje óta annyit szerepeltek, hogy kínálkozna a sztereotípia, a kissé pátoszos kérdés: hát van, aki e tizenhárom urat nem ismeri? Aligha. De vajon ismerik-e őket igazán? Úgy értem, nem mint vízilabdázókat, hanem mint embereket. Nem? Akkor tegyünk egy kísérletet. Szilveszterig tartó sorozatunkban megpróbáljuk közelebb hozni önökhöz a bajnokokat - egyszersmind reménykedni abban, hogy e beszélgetésrészletek hangulata valamelyest oldottabbá teszi a tovatűnő évszázad utolsó napjait.

- Csak ön gondolta úgy nyáron, hogy elérhetetlennek tűnik az arany, vagy az egész csapat?

- Én biztos megijedtem kicsit, nem éreztem magamban azt az önbizalmat, amelyet a megelőző egy évben szinte folyamatosan. Persze, ez abból is következett, hogy jött ez a rohadt térdprobléma, amely beárnyékolta az egész nyaramat. Egy idő után már szinte folyamatosan az járt a fejemben, hogy tessék, megint elmegy mellettem az olimpiaÉ Esküszöm, akadtak olyan időszakok, amikor annyira szenvedtem tőle, hogy megfordult bennem, szólok, kész, vége, hagyjanak itthon, nem tehetem meg a csapattal, hogy esetleg miattam maradjon le a nagy eredményről.

- Halál komolyan?

- Igen. Többször jutottam el erre a határra - igaz, szólni nem szóltam róla senkinek. Még Dénesnek sem. De fantasztikus, hogy érzi, mi zajlik egy-egy játékosa lelkében, mert kint félrehívott, és közölte, látja rajtam, hogy iszonyatosan feszült vagyok a térdem miatt, hogy nem nyújtok olyan teljesítményt, amilyent szoktam, és hogy ezt a csapat is megszenvedi. Viszont azt is hozzátette, hogy nyugodjak meg, itt nem ugyanaz a helyzet, mint a Fradiban, amikor hátul szinte minden azon múlik, hogy én hogy védek, mégiscsak jobbak az előttem játszók, ők tudják kompenzálni azt, ha nekem egy kicsit rosszabbul megy. (É)

- Ahogy mesélték a többiek, lelkileg majdhogynem "kiszenvedett" a csoportmérkőzések után.

- Nem tagadom, így volt. Azt hittem, ez sem fog sikerülni. Szörnyű érzés arra gondolni, hogy esetleg elszalasztod életed utolsó nagy lehetőségét. Amikor eldől, hogy kiegyensúlyozott, avagy megkeseredett ember válik-e belőled. Minden tekintetben. Mert egy ilyen kudarcra rámehet a családi életed is. Villő utólag elárulta, hogy a felkészülési időszak közben sokszor teljesen ki volt bukva, mert ő is érezte, hogy voltaképpen ez a tét. Tán nem hiszi el, de ő még jobban akarta a sikert, mint akár én magam.

- Ennyire meghatározó volna egy ilyen arannyal bevont medália? Tényleg meg tudja mételyezni egy egészséges férfiember lényét, életét, mindenét?

- Biztos megtaláltam volna a kiutat - nem lett volna más választásom. DeÉ Akárhogy is nézzük, ez számomra megélhetési forma. Az egyetlenÉ Szóval, nem csoda, hogy az ember úgy érzi, mindent erre rakott fel. Pláne azután, amin régebben átment. Hiszen annyiszor kikapott már a múltban, holott ott állt a csapattal a küszöbön, aztán mégis elbukott. Ha belegondol, én mindent az utóbbi négy évnek köszönhetek. (É)

- Térjünk egy kicsit még viszsza a térdére, végtére is az volt az idén minden baj forrása. Miként lehet azt feldolgozni, hogy az ember a harmadik hónap elején is húsz centivel alacsonyabban van a víz fölött, mint egy éve?

- Sehogysem lehet feldolgozni. Volt, hogy csak azért is hajtottam, hátha ettől fordul majd át az egész, és esetleg ettől elmúlik. Amikor nem szúrt, hanem csupán zsibbadt, még jobban is éreztem magam. De ebbe szinte bele lehetett őrülniÉ Az egész nyaram így telt: ha fájt, borzasztó hangulatba kerültem. Ha néha elmúlt, repdestem az örömtől - ám ez az állapot nem tartott tovább néhány napnál. El tudja képzelni, milyen tragikus az, hogy az ember esténként ül a tévé előtt, és még akkor is forgatja a lábát, hogy ha így tartom, nem fáj, ha így, akkor sem, na, naÉ Na, ha így, akkor igenÉ Korábban már előfordult, hogy a bal megfájdult, az azonban elmúlt. Eleinte azt hittem, ezúttal sem lesz másként. Csakhogy ez nem akart megszűnni. És pont most, az olimpia évébenÉ Ne tudja meg, milyen érzés azt emésztgetni kint, az olimpián, hogy ha egészséges lennék, senkitől sem kapnánk ki, ehhez képestÉ (É)

- Kemény doktor önre bízta a döntést, hogy visszaáll-e az oroszok elleni fináléra. Szemernyi kétely sem motoszkált önben?

- Azt nem állítanám, hogy halálosan magabiztos voltam, elvégre mikor voltam én az?É Ám akkor csak az munkált bennem, hogy ha ezt a finálét hagyom elreppenni, akkor egy életre mínuszba kerülök önmagammal szemben. Márpedig nem mertem vállalni, hogy sérüljön az önbecsülésem. Biztattak a srácok is folyamatosan, foglalkoztak velem, így nekem csak arra kellett koncentrálnom, hogy az igazi Kósz Zoltánt lássák vasárnap délután.

- Ôt láttuk.

- Elkaptam a fonalat az elején.

- Ennyi?

- Tulajdonképpen igen. Jó kapus vagyok, ha az elején ráérzek a ritmusra, az elég. Nem adok egy negyednyi fórt az ellenfélnek, ráadásul a forma kitart a meccs végéig, akkor pedig általában nyer a csapat.

- Ha valóban ily egyszerű, akkor miért nemÉ

- Éamikor rendben vagyok, szinte mindig így megyek be. És azért az utóbbi években nem is nagyon volt gond velem. De most mitől lettek volna ilyen érzéseim? Peter, az ausztrál kísérőnk mondta még közben, hogy egy jó sportoló sohasem a képességeit veszíti el, hanem az önbizalmát.

- És ilyenkor nem lehet valami álarcot felrakni? Vagy az kockázatos?

- Nem tudok színlelni. Én azt érzem mindig, amit mutatok. Jó esetben sugárzok a magabiztosságtól, ami a mieinkre pozitívan, az ellenfélre elrettentőleg hat. De erről most szó sem lehetett, hiszen azzal az óriási küzdelemmel voltam elfoglalva, amelyet önmagammal vívtam. Visszanéztem a mérkőzéseket, és viszontláttam az évekkel ezelőtti énemet. Pedig egyre jobban meg tudtam őrülni a közelmúltban, üvölteni egy védés után, ordítani a védőkkel, ha úgy hozta a sor, ehhez képest most, hogy nem volt meg az önbizalmam, egyszerűen nem éreztem feljogosítva magam arra, hogy velük foglalkozzam. Az utolsó meccset leszámítva nem csupán a gólok, de még a védések után is csak néztem bele a semmibeÉ

- Mostanra másképp fest a helyzet, nem? Ott az arany a középső polcon, bár nem díszhelyen - amit nem értek, de mindegy -, ez nyilván megváltoztat sok mindent. Az ember hajlamos legyinteni arra, ami egy hónappal korábban még felidegesítette.

- Na, azért ez nem igaz. Legfeljebb annyiban, hogy kicsit később gurulok be. De hogy legyintgessek, itt, Magyarországon, aholÉ Jó, nem illene panaszkodnom, végül is ide születtem, meg aztán azt választottam, hogy maradok, ám egy idő után rá kellett jönnöm, hogy a normális, kiegyensúlyozott életre alkalmatlan ez a hely. Minden fordítva működik. Sohasem lehetsz biztos abban, hogy azt kapsz a pénzedért, amit vársz. Másnap jön a szerelő, és nem érdekli, hogy késik. A fizetésedről nem is beszélve, de ezt inkább hagyjukÉ Semminek, vagy legalábbis nagyon kevés dolognak van meg az igazi ellenértéke, tipikus farok csóválja állapotok közepette idegeskedünk. Nem mondom, egy darabig bírom cérnával, meg eszembe jutnak a sydneyi szép napok, és akkor elönt a nyugalom, ám amikor egy teherautó két kilométeres sebességgel halad gyorsabban, mint az a busz, amelyet megelőz, mert a sofőr nyilván ebben találja meg élete értelmét, és én ott szenvedek mögötte - akkor felmegy a pumpa perceken belül. Végül is naponta két és fél órát töltök kocsiban csak azzal, amíg beérek Ürömről a Népligetbe, márpedig a budapesti közlekedés olyan, hogy naponta össze lehetne verekedni valamelyik barommal.

- Vágyna rá?

- Néha elgondolkozom, milyen érzés lehet ököllel jól bevágni egyet. Biztos megfájdulna az én kezem isÉ

- No igen, a medencében mindenki verekedhet, kivéve a kapusokat.

- Sajnos.

- Hogy vezeti le az önben meglévő agressziót?

- Egy ideig próbálom elfojtani, bujkál bennem, aztán amikor nem bírom tovább, elkezdek üvölteni valakivel. Bár ez mostanság elég ritka, talán változtam az olimpia óta. Próbálom azzal hűteni magam, hogy minek idegeskedjek, én már letettem az asztalra valamit.

- Azon elgondolkodott már, hogy ez utóbbihoz miért vezetett annyi szenvedésen át az út?

- Nem. Nem látom értelmét, hogy ezen meditáljak. Nem vagyok különösebben vallásos, de ha az lettem volna, gyaníthatóan kiábrándulok belőle, mert ennyi rosszat képtelenség elviselni azon az alapon, hogy valaki ezt szánta nekem sors gyanánt. (É)

- Egyéb területeken is ennyire kitartó?

- Nem jellemző. Valaki múltkor megállapította, hogy én Skorpió aszcendens vagyok, ez adhatja meg az egészre a magyarázatot. Mégpedig azt, hogy hajlamos vagyok a végsőkig ragaszkodni olyan dolgokhoz, amelyekben már nincs túl sok racionalitás. Érzelmi okokból. Kétségbeesetten kapaszkodom, jóllehet egy kívülálló számára érthetetlennek tűnhet az egész. A kapcsolataimra volt ez jellemző, és persze a sportra abszolút mértékben.

(É)

- Fontos önnek, hogy szimpatikusnak tessék?

- Igen. Eszerint élek. Bármit megtehetnék, de nem, én tartom magam olyan dolgokhoz is, amelyekről korábban csupán beszéltünk. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ebben a világban ez egyáltalán nem kifizetődő, de aligha hiszem, hogy meg tudnék változni.

- Szégyellni azért nem kell. Ráadásul ezek szerint "szemétkedni" sem tud.

- Hát, nem nagyon. (É)

- Nosztalgiázik néha?

- Nem vágyom vissza életem egyetlen korábbi korszakába sem. Ezt annak ellenére mondom, hogy összességében történhetett bármi, azért valahogy mindig jól éreztem magam a bőrömben.

- Még a traumák idején is? Nem tudom, mennyire lehet beszélni például arról, miért láttam egyszer évekkel ezelőtt a Farkasréti temetőnél virágot venni.

- Lehet.

- Csak mert erről még sohasem esett szó, ugyanakkor hozzátartozik az ön életéhez. Hogy három éven belül úgy megtaposta a sors, ahogy csak nagyon keveseket szokott. Nem vitték ki az olimpiára, aztán a halálosnak tűnő betegség, végül a kedvese elvesztése. Egyszóval nem hinném, hogy kilencvenkettő és kilencvennégy között olyan fantasztikusan jól érezte magát.

- Elismerem, azok az idők megváltoztattak valamelyest. Átalakították az értékrendemetÉ Kilencvennégy januárjának elején halt meg ÁgiÉ Iszonyatos idők voltak. Emlékszem, egy évvel korábban én ebben a kórházban feküdtem a hasi műtétem után, ő a másikban. Akkor jöttem rá, mit jelent az egészség valójában. Mindezt végigcsinálniÉ Azt hiszem, kicsit felértékelődik az, ami azóta történtÉ Ez az arany isÉ Talán így még többet érÉ

- Nem csak talán. De inkább beszéljünk sokkal szívderítőbb dolgokról. Mondjuk a fiáról, Bertalan Álmosról.

- Róla bármikor. Olyan édes, hogy az nem igaz. Amióta hazajöttem, le sem száll a nyakamból, amikor otthon vagyok. Bebújik az ágyunkba, követeli a cuclit. Villő mindig megpróbálja lerázni, én viszont képtelen vagyok rá. Bármit kér, teljesítem. (É)

- Ha megengedhetné magának, mert megbecsülnék annyira, mint egy olasz vagy akár horvát bajnokot, akkor, ugye, itt és most befejezné, térdoperáció után, a csúcson - és csak a gyerkőccel hemperegne?

- Bár nap nap után fáj, hogy tudom, csak este érek haza, amikor már nem lehet nagyon vidámkodni vele, ha látom egyáltalán - mégsem hinném, hogy abbahagynám. Játszanék akkor is, ha mindenem meglenne. Ebben halálbiztos vagyok. Talán a Skorpió teszi. Azután is szerelmes vagyok a vízilabdába, hogy a kapcsolatunk esetleg már irracionális.