|
|
| ||||
|
|
Az utolsó két itthoni hét ámokfutásán szeretne már túllenni Zolimpiai játékok -------------------------------------------------------------------------------- forrás: CSG, Nemzeti Sport 2000.02.06 -------------------------------------------------------------------------------- Az olimpia esztendejébe léptünk, a XXVII. nyári olimpiai játékok esztendejébe. Szeptember 15-én Sydneyben fellobban majd a láng, hogy 17 napon keresztül őrizze a sport ünnepét. Természetesen készülnek a magyar sportolók is. Sorozatunkban az összes magyar résztvevőt igyekszünk bemutatni olvasóinknak - noha névsoruk még nem teljes. Mondhatni, az elkövetkező napokban, hetekben ők maguk alakítják ezeket az oldalakat, vagyis tőlük függ, hogy kiről, kikről és mikor írunk. Sorozatunkban ezúttal Vörös Zsuzsát, az öttusa királynőjét, Kósz Zoltánt, a póló klassziskapusát, és a csapatemberként maradandót alkotó kajakost, Horváth Gábort mutatjuk be. - Már régóta meg akarom kérdezni, nem zavarja az elálló kisujj a kézfogásnál? - Nem, nem, nincs vele semmi gond - mosolyog világverő vízilabdaválogatottunk kapusa és csapatkapitánya, Kósz Zoltán. - Mióta ilyen csálé? - Nyolcvanötben lőtte el Gyöngyösi Tojás, meggyógyítani nem volt idő, négy évvel később pedig Tóth Frank labdája alakította ki a mostani formáját. De már nem fáj. - Hála Istennek. És a gyerek füle? Az fáj még? Úgy hallottam, még a bajnokság eredményét is befolyásoló tényező lehet Bertalan Álmos. - Remélem, nem lesz az, noha kétségtelen, a Vasas ellen elveszített bajnokin azért nem ment normálisan, mert aznap reggel operálták a pici fülét, ettől kicsit ki voltam készülve. De, lekopogom, meggyógyult. Sydney-től Sydney-ig tartott, amíg elmúlt a fülfolyása szegénynek, akkor kezdődött, amikor hazajöttem a Világkupáról, és most szűnt meg, hogy vége a Fradi-túrának. Egyébként kint gondoltam rá, hogy akár el is jöhetett volna a feleségemmel. - Képzelem, mit szólt az asszony... - Az a baj, hogy egy sor kézenfekvő megoldás utólag jut az eszembe. - Egy ausztráliai út elmaradása akár válóok is lehet... - Na nem, válóokot inkább én tudnék mondani. Vivien az államvizsgájára készül, nappal tanul, így ki vagyok rekesztve a lakásból, legfeljebb a hálószobában téblábolhatok. - Kissé leszűkült az élettere. - Inkább kibővült. Enyém egész Budapest! Rengeteg barátomat meglátogathattam az utóbbi időben. - Sydney-ből viszont nem lesz sok egy kicsit? - Á, fantasztikus volt megint. Ráadásul végre sütött a nap. - Nem látszik. - Tíz napja vagyok itthon, azóta lekopott. Pedig azóta voltam szoláriumban is, hogy valami megmaradjon, de csupán a fürdőgatyám helyén lehet felfedezni a különbséget. Mindegy, fő, hogy feltöltődtem. - A Világkupa után nem sikerült teljesen? - De, akkor is. Viszont nem tudtam minden napot dinnyével kezdeni. Azért odakint egy reggeli maga a csoda, a legfinomabb gyümölcsök halmokban. Utánozhatatlan. - Továbbá maga a város folyvást eszébe juttatja az embernek az olimpiát. - Anélkül is folyton arra gondolok. Iszonyúan várom. Különösen az indulást, elvégre azzal tisztában vagyok, hogy az utolsó két hét szokás szerint ámokfutás lesz. Mindig mindenki kérdezni fog, olyankor hemzsegnek az újságírók, a haverok, azt a legnehezebb átvészelni. Kint már fel szokott dobódni mindenki, a többség megnyugszik, hogy bekerült a csapatba, hogy kijutott, hogy végre kezdődik. - Mondja ön, aki '88-ban és '96-ban már részt vett a játékokon. De mi lesz a csapat gerincét alkotó fiatalokkal, akiknek ez lesz az első olimpiájuk? Nem lesz sokkoló számukra az a semmihez sem hasonlítható atmoszféra? - Nem hinném. Dénesnek, azaz Kemény kapitánynak nagy szerepe lesz a feszültségoldásban, de ő ezt mindig megoldja. Aztán a hangulatért felelős Vári Attiláéknak is hozniuk kell magukat, ám ismerve őket, ezzel sem lehet gond. Ott van például Biros Peti, akinek szerintem tökmindegy, hogy olimpián játszik vagy LEN-kupadöntőn, ugyanúgy nyomja a hülyeségeit. - Csakhogy ez még csak nem is egy világbajnokság, hiszen a faluban messze nincs olyan nyugalom, mint egy hotelben. - Nem is baj, legalább oldódik a feszültség. Egy várostól távoli szállodában túlságosan is egymásra vagy utalva a többiekkel, ami elsülhet jól is, rosszul is. Atlantában is az volt az óriási, hogy az ember nekiindult, és gond nélkül talált olyat, aki hangulatban passzolt hozzá. Ha kellett vidámat, ha kellett, szomorút, szóval, akivel el lehetett beszélgetni. - Teszem azt, egy előfutamban kiesett ghánai gátfutónőt... - Vagy egy Burkina Fasó-it... - Az nem lesz nyomasztó, hogy a férfi pólódöntő voltaképpen az olimpia záróeseménye? - Ettől tartok egy picit. Addig végig nézni kell az arcokat, hogy de jó lenne, ha nekünk is úgy sikerülve, vagy épp ellenkezőleg, jaj, nehogy mi is így járjunk. A vége pedig különösen keménynek ígérkezik, hiszen az összes magyar felszabadultan mászkál majd, akármit ért is el, mondván, túl vannak rajta, megkönnyebbülhetnek. Csak nekünk lesz még dolgunk. Legalábbis remélem. Bár, ahogy magamat ismerem, sokat nem fogok látni a környezetemből, amennyiben bejutunk a döntőbe. Atlantába például elvittem magammal a fényképezőgépemet, de egyet sem lőttem vele. Amíg a verseny tartott, addig eszembe sem jutott, holott a vonaton olyanokkal ültünk egy társaságban, mint Savón, a kubai bokszoló. Később meg már nem volt kedvem. - Mi tagadás, az a negyedik hely sokunkat nyomasztott. Szöulban sem volt dobogón, Barcelonába nem vitték el - szóval most kéne megmutatnia. Annál is inkább, mert az ön számára alighanem ez az utolsó esély - vagy nem? - Gondoltam már rá. De... Szóval az az elvem, sohase mondd, hogy soha. Elvégre ez a négy év is annyira gyorsan elrepült. Aztán világbajnokságot is szeretnék nyerni, hiszen az onnan való arany is hiányzik a kollekcióból. Feltéve persze, hogy Sydney után beleférek még a kapitány koncepciójába. - Miért ne? Értők szerint ahogy öregszik, úgy lesz egyre jobb. - Ezt érzem én is, annál is inkább, mert a tavalyi két arany óriási lökést adott. Ugyanakkor utálok kínlódni, hogy na, még egy év, esetleg még egy. Manapság már az ízületeimet is be kell melegítenem az izmaim mellett. Régen elég volt egy-két guggolás, némi karkörzés, és már lőhettek is a srácok. Most tizenöt perc alatt hozom üzemképes állapotba magam. Az is igaz, hogy a korral jön a rutin, ami fontos, mert kompenzálja a többiek iránti tolerancia mind nagyobb hiányát. - Üvöltözik? - Sokat. Ám általában csak akkor szoktam, ha én is hibás vagyok. Ha a védő hibázik, nem tolom le, tudja ő is, akkor meg minek döngöljem bele a földbe? - Őszintén remélem, nyolc hónap múlva ilyenkor, öt nappal a finálé után hasonlóan kiegyensúlyozott lelkiállapotban találom majd. - Néha belémmar egy kis negatív érzet, hogy jön az a nagy dolog, és vajon képes leszek-e ugyanúgy teljesíteni, mint kilencvenkilencben? Olykor átfut rajtam, milyen jó lenne, ha a két arany közül az egyik az olimpiai volna... De végül mindig megnyugtatom magam, hogy ez nem több, mint türelmetlenség. |
| ||
|
||
Kósz Zoltán |
||
|
FONTOS
