Kósz Zoltán már február végén elhatározta, hogy visszavonul, elhatározását a Vasas bajnoki gyôzelme sem változtatta volna meg

Lenyűgöző képességekkel megáldott kapus, fantasztikus akaraterővel – talán így jellemezhetnénk a legrövidebben. Az előbbiről lábtempója, reflexei és sikerei árulkodnak, utóbbiról az, hogy az igazán nagy diadalokat 30 éves kora után érte el. De nemcsak hús-vér embertársai ellen nyerte meg csatáit, hanem 1993-ban győztesen zárta le a halálosnak tartott Crohn-szindróma elleni háborúját.
Hosszú kar, hosszú pályafutás. Itt a vége.
– Mikor határozta el magát?
– Már február végén, a második Olympiakosz elleni Euroliga-meccs után. Megvilágosodtam. Túl sokat szenvedtem, állandóan fájtak a térdeim, mindkettőt műtötték már. S a fájdalom óhatatlanul több szellemi energiabefektetést és koncentrációt igényel, amit így együtt nehéz elviselni hosszú távon. Formaingadozás és több stressz volt a következménye.
– Vagyis visszavonulásának elsődleges oka a térdeiben keresendő?
– Igen. Nem akartam én feltétlenül abbahagyni a vízilabdát. Egyszerűen nem tudtam már elviselni az ingadozó teljesítményemet, és felvetődött bennem, hogy megéri-e a mindennapi áldozat. Az embernek csak egy élete van, s a két gyermekemnek sem jó, ha mogorva apát látnak hazatérni.

Kósz Zoltán

Született: 1967. november 26., Budapest Magassága/ súlya: 193 cm/ 94 kg Posztja: kapus Klubjai: Vasas (1984–97), Mladost Zagreb (1997–98), FTC (1998–2001), Vasas (2001–2004) Legnagyobb sikerei: olimpiai bajnok (2000), olimpiai 4. (1996), vb-2. (1998), 2x Európa-bajnok (1997, 1999), Eb-2. (1995), 2x Világkupa-gyôztes (1995, 1999), Vk-3. (1997), KEK-gyôztes (1995, 2002), 2x magyar bajnok (1989, 2000), 3x Magyar Kupa-gyôztes (1992, 1994, 1996), Horvát Kupa-gyôztes (1998), az év játékosa (1995, 1997) Válogatottságainak száma: 228

– Nincs rossz szájíze?
– Teljesen nyugodt vagyok, mondhatnám akár megkönynyebbülésnek is. Szerintem jó döntést hoztam. Most már nem olyan nagy baj, ha fáj a térdem, hiszen mindennapi ember lettem. Gyalogolni tudok, biciklizem a gyerekekkel, ma is kirándultam a fiammal. Kímélendő a lábaimat, eddig csak nyáron, a bajnoki idény vége után kerékpározhattam – de nyáron is csak azóta, amióta nem vagyok a válogatott keret tagja –, s ezentúl nem maradnak el a téli szánkózások sem. Szakítok a másodállású apasággal. Komolyan mondom, a fiatalságomat nem siratom, sokkal jobban sajnálom, hogy a családomtól rengeteg lemondást kívánt az élsport.
– Akkor is véget vet a pályafutásának, ha bajnokságot nyer a Vasas?
– Nem befolyásolt volna az aranyérem. Inkább megkönnyítette a döntésemet, hogy nem kerültem be a válogatott keretbe. Ha Kemény Dénes mégis behívott volna, bevallom, igen nehéz helyzetbe kerültem volna…
– Feltűnő, hogy egybeesett az ön bejelentése és a szövetségi kapitány döntése, miszerint megnevezte a tizenkilenc tagú bő olimpiai keret tagjait. Csak a véletlen műve?
– Mondom, februárban én már döntöttem, de a nagy meccsdömping közepette nem lett volna értelme tudatni a visszavonulási szándékomat, akárcsak kisebb zavart kelteni a bejelentésemmel. Tény, Kemény Dénes felhívott, hogy nem vagyok benne a keretben, én meg kihasználván az alkalmat, elmondtam neki, hogy visszavonulok.
– Néhány hónappal korábban optimistább légkörben beszélgethettek.
– Ha arra gondol, az idény első részében jól ment a védés, és amikor decemberben megoperáltattam a térdemet, Kemény Dénes azt mondta: a legfontosabb, hogy felépüljek, s ha utána is jó formát mutatok, nyitva áll előttem a válogatott keret kapuja. Sajnos az ingadozó formám miatt nem jött össze, és vannak még jó kapusok rajtam kívül. Ilyen a sport…
– A télen operálták, kiestek az Euroligából, a bajnokság végén ezredszer is az ezüst csillogott a szemükbe, a válogatott Kósz Zoltán nélkül kezdi meg a felkészülést. Történt valami jó is önnel az idényben?
– Természetesen. Az őszi szezonban remek szériát fogtam ki, ráadásul kiváló csapatban játszhattam, öröm volt edzésre járni. Ideális összetételű gárda a Vasas, egyúttal jó szellemű társaság is. Sajnos nem úgy sikerült az idény, ahogy azt elterveztük és várták tőlünk.
– Az arany elvesztése után tett egy nyilatkozatot, melyben azt fejtegette, hogy a meccs előtti és utáni hangulatot tapasztalva még nagyobb szégyen is megeshetett volna a Vasassal. Sokan úgy fordították le, hogy nem látszott az elszántság a játékosokon.
– Félreértették a nyilatkozatomat, hiszen én nem az akarat hiányára céloztam. Egyszerűen különbséget tudok tenni az önbizalomtól duzzadó hangulat és a csendes, görcsöt feltételező készülődés között. Ez utóbbira utaltam.
– Azt mondja, itt a vége, legalábbis a vízben. De mihez kezd, immár a parton?
– Nem szeretnék beszélni róla, túl korainak tartom. Annyit elárulhatok, van egy saját ötletem, amelyet szeretnék megvalósítani, nem mellékesen kötődik a sporthoz.
– Csak aztán nehogy valamelyik kapuban lássuk röpködni az ősszel.
– Nem valószínű. Jóllehet, kaptam már ajánlatot két csapattól is az alacsonyabb osztályból, ám a térdfájdalmaimat fél gőzzel is nehéz elviselni.