Annak a Kovács Ágnesnek a mamája, aki pillanatnyilag nem tréningezik, edzőtáborba sem kíván utazni, és a jelek szerint hajthatatlan abban az elhatározásában, hogy megszakítja korábban felhőtlennek tetsző kapcsolatát mesterével, Kiss Lászlóval. (A békítésről szóló cikk: Csak egy Kiss-közjáték címen itt olvasható) Szerencsésebb lenne persze úgy fogalmazni, hogy a Kovács család döntéseiről van szó, mert

1. Ágnes szülői egyetértés nélkül aligha határoz fontos kérdésekben;
2. tárgyalópartnerei szerint a família erős embere Benkei Mária,
3. bár a szülők elváltak, a legutóbbi időkben a papa, Kovács Károly ismét feltűnt a színen, korántsem mellékesen edzői minőségben.

Januárban még minden szép és derűs: aranyérem a perth-i világbajnokságon, a háttérben megbízható és tőkeerős szponzor, a medence partján pedig a szeretett Laci bácsi. Néhány hónappal később se szponzor, se Laci bácsi.

Az alaphelyzet tiszta és világos: a Kovács család a dicsőség mellett szeretne anyagilag is jól járni (érthető); a szponzor pedig a pénzéért megkövetelhető és minőségi szolgáltatást kíván (ez is jogos). Kovácsék lelki szemei előtt gyaníthatóan Egerszegi Krisztina példája lebeg: ha neki sikerült anyagilag és egzisztenciálisan megalapoznia a jövőjét, miért ne sikerülhetne Ágnesnek is egy kis plusssz... Igaz ugyan, hogy Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, Ágnes pedig még csak az elsőt célozza meg, de a próbálkozás miatt ne törjünk pálcát a Kovács família fölött.

A család és a szponzor között a vita elsődleges forrása az volt, hogy a nagyságrendekben nem sikerült megegyezniük. A zuhanyhíradó szerint előbb a havi apanázs körül támadt vita, ám ezt a gondot a kompromisszumokra hajló (és hajlandó) anyagi támogató gálánsan megoldotta. Kisvártatva kiderült, hogy a Kovács família a korábbinál nívósabb otthonba vágyik: házacskát szeretne. Ezen a ponton gondolhatott először a főszponzor arra, hogy itt bizony az öreg halász és az aranyhalacska története körvonalazódik, ezért megpróbálta a piacgazdálkodás törvényeire hivatkozva normális mederbe terelni a tárgyalásokat - ennyit tudunk adni, kvázi, nekünk a kapcsolat ennyit ér, cserébe ezt és ezt kérjük -, mondhatni, nem sok sikerrel. Időről időre - a múltban és a jelenben - támadtak és támadnak megoldást kívánó gondok, merül(t) fel újabb és újabb kérés és probléma; íme, néhány, a teljesség igénye nélkül...

• jár-e külön pénz Ágnesnek a közismert, "delfines" reklámért, vagy az azon való részvétel a kötelezettségek része?
• a család számára megnyugtatóbb lenne, ha három-négy pénzforrás helyett egy helyről, egy összegben kapná a szponzori támogatást;
• elmenjen-e a sydneyi edzőtáborba a kislány, vagy inkább itthon készüljön az érettségire? (A kinti angol- és matematikatanárt a szövetség fizette volna);
• megelégedjen-e Ágnes a (másik) szponzor által felajánlott Fiat Puntóval, vagy ragaszkodjon igényesebb típushoz, mondjuk egy Bravóhoz?
• a klubtárs, ám nem nagyon kedvelt Jakab Dóra úszhasson-e ugyanabban a medencében, mint amelyikben Ágnes?

Vagyis nincs más megoldás, mint a szakítás.

Amihez persze a családnak joga van; ellenben a sportszerető közvélemény okkal gyaníthatja, hogy Kovácsék néhány körrel többet futottak az indokoltnál. Az egyik szponzorral összevesztek (pereskednek); a másiknál túllőttek a célon, mert az meggondolta magát: nemhogy Bravót nem vesz Ágnesnek, de a puntós ajánlatát is visszavonta; ráadásul szakítani akarnak a kislányból világbajnokot nevelő edzővel, és félő, hogy a mondat végén még nincs pont.

Igen egyszerű a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem kérdeztük mindezekről Kovácsné Benkei Máriát. Nos, azért nem, mert a hölgy (és a család) napok óta elérhetetlen - bizonyára nem véletlenül. Annyi bizonyos csupán, hogy Ágnes nem jár edzésre - legalábbis úszóedzésre nem -, s miután senki nem magyaráz meg semmit, egyszerre tragikus és komikus az ügy.

S bár annak látszik, még csak nem is magánügy.