A-csoport

Olaszország-Magyarország 7-7 (1-1, 1-3, 2-1, 3-2)

Firenze, 3500 néző. V: Fernández (spanyol), Simmons (belga)

OLASZORSZáG: Attolico - Bianchi, Bencivenga, A. Calcaterra, Angelini 1, Sottani, SILIPO 3. Cs: GHIBELLINI 3, R. Calcaterra, Vittorioso, Mangiante, Postiglione. Szövetségi kapitány: Ratko Rudics.

MAGYARORSZáG: KóSZ - Tóth F., Varga Zs., Kásás, Kiss G. 1, Fodor, STEINMETZ B. 2. Cs: MOLNáR T. 2, Vári A. 1, Vincze, Kiss Cs., Biros, Märcz 1. Szövetségi kapitány: dr. Kemény Dénes

Gól - emberelőnyből:8/4, ill. 8/5.

Hollywoodban sem találhatták volna ki jobban. Manapság ott divatozik amúgy "in medias res" (kulturáltabb kifejezéssel: "bele a közepébe") módon kezdeni a filmeket. Hogy a néző rögtön ne kapjon levegőt, csak üljön, beleszögezve a székébe, lenyűgözve, tátott szájjal.

Ilyen felütésnek számít egy póló Eb-n az olasz-magyar. A kilencvenes években ez a mérkőzés jelenti minden egyes világesemény non plus ultráját (kulturáltabb kifejezéssel élve: "ezt kapd ki, öregem!"), függetlenül attól, hogy a csoportmérkőzések fázisában, avagy a legvégén vívják.

Most meg duplán, sőt, triplán csúcsderbinek ígérkezett, a körítés miatt. Elvégre a rendező játszik a címvédővel. Továbbá: a Benedek-ügy, amelyről nem lehet annyi húst lerágni, hogy ne maradna valamiféle furcsa íz a szájban. Hogy itt valami nem stimmel. Hogy ők szórakoznak a mi emberünkkel. Meg velünk. Még ha akaratlanul is.

A múltról nem is beszélve. A barcelonai olimpiát megnyerő taljánok ellen hasztalan próbálkozott a Horkai-gárda: tétmérkőzésen csupán az atlantai Világ-kupa fináléjában tudott felülkerekedni. Egyébként csak vereségek: '93-as Vk- és Eb-döntő, '94-es római vb-csoporttalálkozó (könnyed úri balegyenesekkel spékelve), bécsi Eb-döntő, olimpiai bronzmérkőzés.

A kocka a Kemény-érában fordult, méghozzá nagyot. Két éve a sevillai kontinensviadalon a digók zseniális mestere, Ratko Rudics úgy határozott, az a biztos, ha velünk csap össze a negyeddöntőben. Az oroszok elleni utolsó összecsapáson isteni színjátékot mutatott be csapatával, egy-egy ítélet után sértődötten gesztikulált, játékosai a vízben tették ugyanezt, arra viszont rendkívüli módon ügyeltek, hogy még véletlenül se nyerjék meg a mérkőzést. Elvégre ezzel harmadikként zártak és velünk kerültek össze. Ellenünk meg mindig nagyon megy nekik.

Egy negyedig úgy festett, működik a teória: 2-0 volt oda, nálunk se kép, se hang. Mígnem egy varázsütésre megváltozott minden, az egyaránt hármat hintő Kiss Gergő és Molnár Tamás vezérletével 9-8-ra nyertünk, és meg sem álltunk a dobogó tetejéig. Eközben a nagy Ratko is állt: csak éppen a teljesen üres cilinderével, leforrázottan. Sehol egy nyúl, de még egy nyamvadt galamb sem röppent az égnek - a bűvész megbukott. Olyannyira, hogy Perth-ben már elképesztő különbség mutatkozott a két gárda között. Ezzel egyébként újabb varázs tört meg: 1992 óta - azaz a Rudics-éra virágzó szakaszaszában - az olaszokat tétmérkőzésen senki sem tudta legyőzni egy gólnál többel (ha sikerült egyáltalán), azaz a vereségeket követően mondhatták: balszerencséjük volt, egyébként pedig a bírók is odafújtak, a szélről nem is beszélve, stb. Summa summarum (kulturáltabb kifejezéssel élve: egy szó, mint száz) hat év után ekkor fordult elő először, hogy egy csapat tönkreverte a "Settebellót": 11-7-re nyertünk úgy, hogy a harmadik negyedben 7-2 után még egy kicsit magunkra is engedtük őket. Azt követően már az olasz szakírók is húzták az orrukat, mondván: nagy baklövés volt a sevillai "ellenfélválasztás". Mi több, megkockáztatták, játékosaikban hovatovább kialakult ugyanaz a fóbia, ami bennünket bénított '97 előtt.

Már csak ezért sem lehetett érezni a mieinken különösebb feszültséget. Maximum dr. Kemény Dénes lehetett egy fokkal izgatottabb a szokásosnál, merthogy egy órával elnézte a délelőtti edzés kezdési időponját, ezért fél tizenkettő helyett fél egykor jelent meg együttesünk az uszodában, némi csodálkozást keltve a házigazdákban. Ennél már csak fiaink harsány jókedve okozhatott nagyobb megütközést: egy este az olaszokkal mérkőző, egy napja egyik legjobbját vesztett társaságtól nyilván lefittyedt ajkakat vártak volna, ehelyett szélesre húzott szájszélek és folyamatosan napban fürdőztetett fogsorok mutatták, az eddig történteknél több kell ahhoz, hogy nálunk beboruljon az ég. Pólósaink kedélyállapotát mi sem jellemezte jobban, hogy a színen feltűnő, lassan hatvanadik életévét betöltö német exkapitányt, Nicolae Fioriut is elkezdték zrikálni, nem is beszélve Kásás Tamás szintén exkapitány papájáról, Zoltánról. ("Apuuuu" - hangzott több felől is, elnyújtva, gunyorosan...)

A komolyodás jeleit csupán a szálloda és az uszoda közötti úton lehetett felfedezni, igaz, ezek is csak diszkrétek voltak. Például csütörtökön már nem csinálták meg az ugratót, holott előző nap állítólag elég szép ívben röpültek a kisbuszok, nem messze a szálláshelytől, egy lejtő közepén (bentről ordítással vegyes kacagás szűrödött ki, egy-egy "ez az, adjál neki!" instrukciótól kísérve). Természetesen a mi kis ördögfiókáink nyomták a gázpedált, minthogy a csapat a várostól húsz kilométernyire, a hegyek között lakik egy festői környezetben fekvő hotelben, ahonnan a saját maguk által vezetett bérelt járműveken ereszkednek le a nem kevésbé festői Firenzébe.

Hogy játékosaink lelki egyensúlya a rajt közeledtével sem billent fel, abban elképzelhetően szerepet játszottak a szokásosnál sűrűbben megejtett közös elmélkedések. Ezeket akár hegyi beszédeknek is aposztrofálhatnánk, elvégre Kemény a bibliai helyszínt idéző ligetes-lankás terepen, a gyepen üldögélő uraknak tartott előadást az üdvözüléshez (azaz a mennyekbe, pontosabban az első helyig) vezető útról.

Az is igaz persze, hogy épp a nyitány miatt a firenzei uszoda csütörtök este fél tíztől inkább a pokolt idézte. A bejárati kapu fölé akár a város nagy szülöttének, Dante Alighierinek klasszikussá vált verssorát is kiakaszthatták volna: "Ember, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" érződött, néző és játékos kizárólag egyféle végkimenetelt tud elképzelni: a magyarok négyszer hét perc alatt megjárják a dantei pokol összes bugyrát. Egy olyan összecsapáson, amely egyébként nem sokat számított, hiszen eztán következik még négy csoportmérkőzés, igazán jól pedig a második heti ki-ki derbiken kell szerepelniük a sztárcsapatoknak.

és mégis. Olaszország és Magyarország mérkőzését egyik fél sem tekinthette úgy: egy a sok közül.

Nem is volt az. Pattanásig feszülő idegekkel és izmokkal. Hogy a játék minden báját felvonultatták volna a felek, azt azért nem állíthatjuk. Körülbelül annyi időt szenteltek egymásnak, mint a labdának. Ha nem többet. Mindazonáltal fantasztikus ütközetben gyönyörködhetett a nagyérdemű.

Hosszú le-felúszkálást követően Steinmetz talált először rést a falon, ám Silipo előnyből egyenlített. A második részben kezdtünk kiszabadulni az olaszok gyilkos szorításából, illetve az olykor-olykor olyan kegyetlennek bizonyult, hogy háromszor is előnyben játszottunk, amit bámulatos hidegvérrel lődöztek be a mieink (Vári, Märcz és Steinmetz). Amikor a harmadik rész közepén Kósz káprázatos védései mellett egy ziccerig húzogatott fórból Molnár háromra növelte az előnyt, úgy festett, uraljuk a meccset (5-2). Csakhogy a következő hátránynál nem "álltunk eléggé a lábunkon", majd egy megpattanó és bepattanó labdával máris ott lihegtek a nyakunkon (5-4). Ekkor tudni lehetett: őrült végjátékban lesz részünk. Ghibellini egyenlítését követően pedig biztossá vált: aki kevesebbet ront a "fórrulettben", az nyer. Mi belőttünk kettőt, a harmadikat elrontottuk, ők szintén (7-7), csattanóként a duda pillanatában Kásás labdája kis híján befért, ám visszajött a lécről. Jó, ha egy centin múlott...

Hogy ekkor mi szaladt ki belőlünk, azt nem idézném. Kevésbé kulturált kifejezés.

Csurka Gergely és Sal Endre Nemzeti Sport 1999. szeptember 3.